Mikola Gyöngyi (1966, Magyarország) tanár, kritikus, esszéista, PhD-dolgozatát Nabokovból írja az SZTE BTK Orosz tanszékén.
Fotó: Molnár Edvárd
„lénye is virágszerű volt, törékeny, sebezhető”
Bencsik Orsolya eddig megjelent két kötetével (Kékítőt old az én vizében, 2009, Akció van! 2012) méltán vívott ki jelentős szakmai elismerést a kritikában és nyert el rangos díjakat.
Jelen sorok írója első ízben a Honleány című rövidprózát hallotta a szerző tolmácsolásában egy szegedi irodalmi esten, ahol a felolvasás fergeteges sikert aratott: a rövid novella úgy idézi meg a határ menti térség és a volt Jugoszlávia különös miliőjét, nyerseségét, a magyarországinál direktebb, szókimondóbb nyelvhasználatát a hétköznapok világában, hogy megteremti egy írással próbálkozó fiatal lány kicsit bugyuta narrációját, egy olyan, finom „szakadásokkal” fel-felnyíló nyelvi maszkot, amely le is leplezi egyúttal a figura egzisztenciális horizontjának reménytelen zártságát.
A Honleány Bencsik Orsolya 2012-ben megjelent Akció van! című prózakötetében immár egy tágabb kontextusban kezdett újra lélegezni.
Az Akció van! kisprózái, és a szerző azóta megjelenő írásai a maguk mozaikos, rövid formákból építkező módján egy különös, szürreális „anti-mitológiába” vezetik be az olvasót. Rövidségük ellenére a szövegek narratív formatervezése labirintusszerű kacskaringókat képez, a gyakran repetitív szekvenciákkal is operáló monológok inkább imitálják a történeteket, a narráció gyakran kilendül a feltételes módba. A kötet címével ellentétben az egyes darabokat olvasva az a benyomásunk, hogy ebben az agonizáló, süllyedő világban valójában nem történik semmi, minden, ami mondható, csak mint soha meg nem valósuló lehetőség létezik, a valóság titok marad, olyasmi, amiről nem beszélnek, amiről nem szabad beszélni:
„ Én tudom, hogy a nagyapám nem a nagyapám. Hiába olyan szőke a haja, mint az enyém, és hiába nincs másnak rajtunk kívül kökénykék szeme, én tudom. Mindenki hazudik. Az egész világot a füllentés tartja fenn. Ha igazat mondanék én is, hirtelen megszűnne létezni.” (Ausztrália-lap)
Az ehhez hasonló kijelentések a fikció terében rögtön két- vagy háromértelműek lesznek, a szöveg eloldódik a hétköznapi nyelvhasználat kritériumaitól, hogy ne is térjen többé oda vissza. A fiktív kijelentések létrejöttük pillanatában rögtön cáfolják is önmagukat: se nem igazak, se nem hamisak, nem allegóriái a valóságnak, nem következetesek, logikájuk nem lineáris, sokkal inkább törékeny, illékony szimbólumok, amelyek alighogy kibontanák szivárványszínskálájukat, el is pattannak, semmivé is oldódnak, mint a pillanatnak élő szappanbuborékok.
A nagy mesterségbeli tudással, kitűnő arányérzékkel megképzett szövegbuborékok instabilitása, a van és a nincs közti állandó oszcillálás finoman és nagyon áttételesen sejteti meg az olvasóval a rövidprózák vagány fiatal női elbeszélőjének kiszolgáltatottságát és veszélyeztetettségét. Az úton című szövegben a kislány kopogós sarkú cipőre vágyik „Hogy tudja mindenki, merre járok. Hogy halljam magam az utcán. Tudjam, hogy létezem.....” A létezés bizonytalansága nem csak létbizonytalanságot jelent, mint a Lugas utca, 1999 tavasza című, a kötet többi darabjához képest szinte realista prózának, valós naplóbejegyzésnek tűnő elbeszélésben, amely a NATO-bombázások miatt Szegedre kerülő vajdasági kislány első itteni napjának, egyúttal az első havivérzés napjának a krónikája is. A létezés bizonytalansága szorosan összefügg az identitás bizonytalanságával is: a magyar lány egy Miloš-sal vagy Nikolával képzeli a jövőjét a Honleányban, azaz nem valakivel, akit neki rendelt a sors, hanem egy szerb fiúval, mert a kollektív identitás fölülírja a személyest még az intim szférában is. 
A rövidprózák családtörténeteket imitálnak, ám a családi viszonyok is roppant sérülékenyek: a férj menekül a behívó elől, a feleség és a gyerekek magukra maradnak, a nagyapa egész életében Amerikába vagy Ausztráliába vágyik; aki otthon marad, szinte beckett-i várakozásba dermedve várja a hozzátartozója hazatérését, vagy éppen élete végéig átkozza, amiért elment, jóllehet, talán el se ment valójában. A családtagok gyakran félig állat-, félig emberszerű lények, mintha képregényrajzolók álmodták volna meg őket (Nagyapa-nyúl és Szitakötő-nagymama), a dédmama halála után a lelke macskába költözik, a nagyapáról, aki hol kivándorol, hol visszatér eredeti szakmájához, a hentes mesterséghez, hol pedig egész testében üszkösödik, kiderül, hogy zongoratanárnő volt...
A szövegek szellemes, ironikus, dekonstrukciós játékossága, az irodalmi, filozófiai és filmes motívumok, allúziók könnyed és változatos alkalmazása mögött azonban minduntalan ott sötétlik a valós trauma. Ott van, mint a sötét titok, amiről nem beszélnek, vagy amit éppen ellenkezőleg, kiárusítanak a turistáknak: a rettenetes fájdalom. 
Az elbeszélések fiatal, élni vágyó női narrátora, a család legfiatalabb tagja remegve várja, mikor gyűri le őt is üszkösödő világa, ahol a birs már azelőtt megrothad, hogy érni kezdene, ahol folyton büdös van, ahol már szétesett az udvar és elfonnyadtak a paradicsompalánták. És bármennyire szabadszájúan, minden álszeméremtől mentesen beszél szexuális fantáziáiról vagy a szomszédság szexuális életéről, valójában fájón hiányzik ebből a közegből az intimitás. Mindez összefügg azzal, hogy bár a szereplők súlyos megpróbáltatásokon mentek keresztül a háborúkban és mély traumákat hordoznak, világukból mégis mintha hiányozna a tragédia, abban az értelemben, ahogy erről Radomir Konstantinović ír a A vidék filozófiájában: „A tragédia hiánya a szubjektum hiánya: a vidék szellemének szarkazmusa, csakúgy mint szentimentalizmusa e hiány »beszéde«, kétségbeesett próbálkozás annak valamiféle »jelenlétté« változtatására (hogy a hamis, látszólagos szubjektum valódi szubjektummá változzék), és az ennek lehetetlenségéről való állandó megbizonyosodás beszéde.” (Radics Viktória fordítása)
A Paradicsom című rövidpróza ennek a „hiánybeszédnek” egyik mintadarabja is lehetne: 
„»A szomszédos faluban valahogy mindig gyorsabban sötétedik, de gyorsabban is múlik az idő,« valami ilyesmit írok a chaten az egyik ismerősömnek, aki magyarországi és soha nem járt még Szerbiában. Attól fél, hogy elveszik, noha mondtam már neki, ez nem nagy ügy, ráadásul a kinti sötétben, útban hazafelé, nekem szinte nap mint nap valódi elveszettség-érzésem van.”
Konstantinović kemény filozófiai kritikájával ellentétben Bencsik Orsolya prózája nem ítélkezik. Az elveszettség-érzés leküzdése, az önazonosság biztosítéka kisprózáiban éppen a fájdalom érzékelésének megőrzésében rejlik, az együttérzés és azonosulás képességében, mely elválaszthatatlan az esztétikai érzékelés képességétől:
„Egyedül csak ez tart életben, ez segít legyűrni az elveszettséget, akárcsak a fólia rejtekében a vakító lámpafényen át tükröződő két szín, a zöld és a piros sohasem kiszámítható aránya, vagy egy horpadás, egy heg, egy seb látványa”. (Paradicsom)
Az érzékeny, a látszatok rétegein áthatoló pillantás, a kivételes intellektuális erő ezekben a szövegekben valamiféle szinte észrevehetetlen, eredendő elfogadással, látens jóváhagyással, alapvető, mély emberi jósággal is társul.
Mikola Gyöngyi
Az akciót illusztrálta: Emil Kadirić (1977, Szerbia) az Újvidéki Képzőművészeti Akadémia grafikus szakán végzett, számos kiállításon vett részt, és illusztrátorként is dolgozik.
http://www.emilkadiric.com/gallery/001/
Akció van! - trailer:
