Kalapos Évával Haraszti Ágnes költő, szerkesztő készített interjút.
Nagyon sok mindennel foglalkoztál már: éneklés, színház, újságírás. Hogyan lettél végül sikeres író? Mi a történeted?
Amikor ezt kérdezik tőlem, mindig azt érzem, hogy valami nagy sztorit várnak, villámcsapással és egyéb nagyszabású dolgokkal. Van olyan író barátom, aki napra és percre pontosan meg tudja mondani, hogy melyik volt az a pillanat… Hát én nem. Élményszinten összeköthető mindenféle gyerekkori önkifejezési igénnyel. Az első konkrét emlék: anyukámnak írok verset, még rajzolok is hozzá. Aztán az első siker: 10-11 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám, és akkor írtam egy iskolai pályázatra egy novellát, egy elképzelt temetésről, ahol én az ő kedvenc dalát éneklem. Meg is nyertem azt a novellapályázatot. A legfontosabb előzmény pedig valószínűleg a naplóírás, gyerekkorom óta írok naplót. Eltelt sok év, amikor nem ez volt a fő profil, hanem először a színház, aztán a zene, aztán sok minden. Amikor bekerültem az egyetemre, akkor megint visszatértem az íráshoz. Sokat vívódtam azzal, hogy amit én tudok, több-e bármiben, mint amit mások tudnak. Végül a drámák segítettek a helyemre kerülni: 2012-ben megnyertem a Fiatal Írók Szövetségének egy drámapályázatát, de nem is a helyezés számított, hanem az, hogy már a megírásukkor éreztem, hogy ez most valami olyasmi, egy olyan hang, ami valamiben különleges.
Tehát a prózai hang nem volt mindig teljesen egyértelmű.
Nem, például költészettel is próbálkoztam, de az abszolút nem bizonyult az én hangomnak. Sokáig azt gondoltam, főleg a színházi hatásokra, meg egyébként is, hogy engem kizárólag a dráma érdekel. A kulcs, ami átvezetett a prózába, a dialógus volt. Bennem a dialógus felől született meg a prózista, a dialógust tanultam meg körbeírni. 
Továbbgondoltad már ezt? Szereted a sorozatokat. Ebbe az irányba nem mozdulnál el?
Dehogynem, viszont oda nagyon nehéz bekerülni. Nem véletlenül, nyilván. Egyszer majd nagyon szívesen írnék filmforgatókönyveket. De egy sorozat írócsapatában benne lenni, az nagy álom. Nem tudom, Magyarországon mennyire tudna ez megvalósulni, abban a formában, amiben én vágynék rá.
Immár két kötetes regényíró vagy, nemrég jelent meg a DAC című ifjúsági regénysorozat második darabja. Mik az inspirációs források egy hosszú prózai szövegnél? Hogyan születik a szöveg?
Egészen más volt megírni egy DAC terjedelmű szöveget, mint bármelyik más korábbi írásomat. A regény egy hosszú szülés, nincs közvetlen inspiráció, mint mikor meglátok valamit, meghallok egy zenét, megérzek egy illatot. Ott az van, hogy leülök és belekerülök a könyv világába, aminek aztán saját inspirációs forrásként kell működnie. Tulajdonképpen az egyik mondat inspirálja a másikat, a belső nyelvi dinamika. Tehát ez egy teljesen más szövegalkotás, mint a rövid szövegeknél, ahol inkább a külső inspirációk szöveggé gyúrása a cél. Ott az inspiráció sok minden lehet: egy beszélgetés, egy kép, egy ember. Legtöbbször egy ember.
Mesélj még a DACról!
A tündérmese részét azért mondom mindig el, mert reményt adhat bárkinek, hogy ez így megtörténhet. Hiszen csak annyi történt, hogy elküldtem Csapody Kingának, a Manó Könyvek főszerkesztőjének egy tíz oldalas szinopszist, tényleg csak azzal a szándékkal, hogy mondja meg, hogy ehhez nekem van-e közöm egyáltalán, érdemes-e ezzel foglalkoznom. Aztán pár nap múlva válaszolt, hogy igen, feltétlenül, olyannyira, hogy megbeszélték Kolosi Beával, a Manó Könyvek igazgatójával, hogy ők szeretnének ebből egy sorozatot. Számomra ez akkor hihetetlen volt. A megállapodás úgy szólt, hogy a felét megírom, és kiderül, hogy jó lesz-e. És megírtam a felét, és rábólintottak. Az igazán nagy élmény azonban az volt, hogy akkor már úgy éreztem, hogy akár kiadják, akár nem, én ezt már mindenképpen megcsinálom, mert nagyon jó, mert nagyon szeretem. Az első résznek pedig lett egy egészen komoly, számomra is megdöbbentő sikere. 
A könyv olvasásakor számomra az volt a legszimpatikusabb, hogy érezhető rajta, hogy egy őszinte, határozott belső indíttatásból született ifjúsági regényről van szó, nem pedig arról, hogy ismerve az ilyen jellegű könyvek sikerét, valaki ráveszi magát, hogy ő maga is csinál egy ilyen szöveget.
Ennek nagyon örülök. Voltak természetesen hasonlítgatások Leiner Laura regénysorozatával, a Szent Johanna Gimivel, nincs ezzel gond, nekem személy szerint jól esik a párhuzam, szeretem is az író dolgait, de nem gondolom, hogy ugyanaz lett volna a célunk.
Amellett, hogy ez egy saját örömödre is írt, nagyon belülről jövő szöveg, volt a megírásában valamilyen terápiás jelleg? Éreztél olyasmit, hogy meg akarsz szólaltatni itt valamit, amit más nyelvezettel, másképpen nem tudsz?
Ez azért jó kérdés, mert arról már sokat beszéltem itt-ott, hogy miért írok tinédzserkori problémákról. De az, hogy ennek az én személyi terápiámban mi a szerepe, azért érdekes, mert ezen eddig még nem nagyon gondolkodtam. Talán nem a mostani énem terápiája ez, inkább azé a kislányé, aki annak idején azokat a naplókat írta… Azért tudok megszólalni ezen a nyelven, mert örök gyerek maradtam, ahogy az a könyv fülszövegében is benne van. És ez abszolút nem póz, az én lelkemnek tényleg van egy olyan része, ahol ez a naplóíró kislány van. Ő akkor még nem tudta úgy elmondani, nem láthatott rá így, ahogy én most felnőttként rálátok arra, mi történik vele. Helyette írtam le.
Mennyire állsz kapcsolatban azokkal, akik olvassák a könyveket?
A közösségi oldalakon követni tudom, kik az olvasóim. Van, hogy meg is keresnek, írnak nekem, amiben az szokott a legszebb lenni, amikor azon túl, hogy rajongóként megszólítanak, esetleg valami egészen személyeset is leírnak. Volt, aki azt írta, hogy már elolvastam a második részt is, pedig ma délután füvet kellett volna nyírnom, vagy hogy segíteni kellett volna anyának, de én elolvastam helyette a könyvet. Ezek kedves dolgok, olyan igazi elemlámpávaltakaróalatt-olvasás… És nagyon jó megérezni rajtuk, hogy sikerült valami olyan csatornára rákapcsolódni, amin át eljut hozzájuk, amit én ezzel az egésszel akartam. Az nagyon sokat számít. 
A korosztály marad? Tehát lejjebb már nem mész…
Most éppen feljebb tartok, idén Móricz ösztöndíjat kaptam egy nem ifjúsági, hanem felnőtt regény megírására. A jövőben pedig szívesen írnék egy generációs regényt. Valószínűleg művészkörökben játszódna, hiába is írnék a menedzser szféráról, mert nem tudom, milyen. A mi generációnknak is megvannak a maga kilátástalanságai, a nagy szabadsága, amivel nem feltétlenül tudott végül mit kezdeni.
Az írás mellett ma is jelen van az életedben sok más alkotói tevékenység is. Mennyire kapcsolódnak ezek össze, hogyan működnek egymás mellett?
Az éneklés örök szerelem, most is jelen van, ha picit háttérben is, hiszen a DAC szériával kapcsolatos teendőim az időm jelentős részét lefoglalják. A zenére kevesebb idő marad, de igyekszem fenntartani ezeket a projecteket. Nagyon nagy türelemre van szükség a zenészek részéről, akikkel dolgozom.
Kik ők, kikkel dolgoztál, dolgozol? Milyen produkciók ezek?
Kettő van, ami aktív. Az egyik a Másik szoba, kortárs költők verseit zenésítjük meg, újabban már saját szövegeket is. A másik a Sanzon Duó, Mészáros Gábor Istvánnal, aki gitáron játszik, sanzonokat és világslágereket adunk elő. Utóbbi üldögélősebb, finomabb zene. Kellenek, fontosak. Előfordul, hogy a sok teendő miatt úgy érzem, le kéne már mondani erről, de aztán akárhányszor ott vagyok a próbákon, a koncerteken, annyira feltölt, annyira értékes…
Aktívan publikáló újságíró is vagy. Milyen jellegűek ezek az írások, hol jelentek, jelennek meg?
A Cosmopolitan-nél kezdtem, még egyetemista koromban, ott két évig minden számban szerepelt cikkem, most pár hónapja ismét írok nekik. Évek óta írok a Wellness Café és a Wellness Magazin számára. Az ELLE szerzője is voltam már. Ez az egész női magazinos vonal egyébként nekem nagyon tetszik, azzal együtt, hogy megvannak a magam fenntartásai a jelenséggel kapcsolatban. De látom a pozitívumait, valamiért ennek a kultúrának abszolút része vagyok és a jövőben is szívesen írnék populáris, akár lektűr jellegű dolgokat.
Jól gondolom, hogy kifejezetten szándékod jó minőségű populáris irodalmat csinálni?
Igen, abszolút, és ennek sok oka van. Egyrészt a szépirodalomnak borzasztó szubjektív a megítélése szakmán belül is, és nem egyszerű ebben lavírozni. Van egy pár olyan ember az életemben, akinek a szakmai véleményére nagyon adok, az egyikük nemrégiben azt mondta nekem, hogy olyan irodalmat írjak, ami emészthető. Én ezt magamnak főleg úgy fordítom le, hogy nekem íróként a realitás ábrázolása mellett az is feladatom, hogy kiutat mutassak. És ez lehet egy misszió. A novelláimban, drámáimban ez a hang nincs meg, ott minden van, csak nem remény… De a saját ízlésem is - ami filmben, könyvben, bármiben megmutatkozik - azt diktálja, azt mutatja, hogy néha nagyon kell, hogy kapjunk egy tündérmesét. Nem kell butának lennie, csak valaminek, ami másképp, máshol üt, mint a dráma. Ez a könnyedebb, üdítőbb hang reményt szeretne adni.
Haraszti Ági
