Varga Vivien költő, esztéta, a pesti fräulein szerkesztője – Katona Ágotáról.

 
"több olyan ember kéne, mint ő"

"Megmondom én, mi ő. Fapina." – mondtam Katona Ágotáról anno, körülbelül három éve, amikor közös szerkesztőnktől visszahallottam a véleményét az egyik írásomról. Szövegem, Ágota szerint, "csöpögős" volt. Fel voltam háborodva. Azonnal elhatároztam, mivel korábban nem találkoztam vele, hogy ezt a csajt meg akarom ismerni, és kiosztom. Hogy jön ő ahhoz, hogy csöpögősnek, érzelgősnek tituláljon bármit is tőlem?
Elindultam tehát a következő felolvasására.
Többen ültek a színpadon. Egy bunkó rockercsajt kerestem, akiben egy csepp nőiesség sincs, aki harsányan kiröhög minden érzelmet. Ilyen lányt nem találtam. Tán el se jött? Itt valami tévedés lehet, gondoltam. Aztán bemutatkoztak a felolvasóest résztvevői. Katona Ágota, egy apró csaj, abszolút nem ősember kaliber, középen ült. A tekintetében volt valami bizakodó, egyben gyanakvó. Egy kislányra emlékeztetett, aki szörnyek között foglalt helyet, aki figyel, de nem fél, mert úgyis legyőz bárkit. Egy mosollyal elintézi, tudja.
Felolvasott. A hangja ambivalens volt, akár a megjelenése: vékony, törékenynek tűnő, de iszonyú erős. Valójában ilyen Ágota.

Akkor egy csapásra meggyőződtem arról, hogy ennek a lánynak bármit elhihetek. Ő nem hazudik. Az ő kritikája minden tekintetben helytálló, és nem sértésnek szánja, amit mond. Csak világosan lát mindent. A verseit hallgatva rádöbbentem, hogy az ő igazsága az én igazságom is, méghozzá az, hogy nincs igazság, mi magunk műveljük, hozzuk létre és zúzzuk szét, újra meg újra, elvégre ez az élet. És ez a közös bennünk.
Azonnal egymásra találtunk. Amikor találkoztunk, kizárólag érzelmekről beszéltünk. Kevés olyan embert ismerek, aki ennyire át tudja érezni mások lelkiállapotát, aki igazán figyel, fülel, és válaszol. Aki a legnagyobb bajban is lát valami pozitívumot, még akkor is, ha az nagyon apró, szemmel alig látható. Néha úgy érzem, a mi igazságunk egy lavór víz, amit döcögve próbálunk együtt vinni A-ból B-pontba. Nyáron kiloccsan a víz, télen mozdulatlan, befagy. Folyamatosan változunk. Több oldalról nézzük az életet, tudván, hogy úgysincs mindig igazunk, mert az idő minden felett eljár. A mi igazságunk kettős, ahogyan mi is azok vagyunk. Erős és gyenge, élő és holt, létező és irreális. Hiszünk valamiben, de mégsem. Nekünk ez így kerek. Műfajunk az összerakás. Eget földdel, igazságot hazugsággal, fennköltet az alpárival. Idegent baráttal. A változás a jelszavunk.
A lavór víz menet közben folyóvá duzzadt, távolságot terített közénk. A víz azonban maradt. Figyeljük, nehogy elpárologjon. Gátakat szabunk, gödröket ásunk.
Ennyi „víz” után igazán nem szeretnék csöpögős lenni, de… több olyan ember kéne, mint ő.
A kritikája egyébként teljesen helytálló volt.

Varga Vivien