Fenyvesi Orsolyával Deres Kornélia költő, irodalomtörténész készített interjút.

Fotó: Bach Máté

Aminek foga van

Mit akarnak tőlünk a tükrök állatai?

Meglehetősen békés természetű állatok, és mert nem léteznek, megelégszenek azzal, ha észreveszik őket.
A tükrök állatai egyébként - számomra - a csak a tükrökben megjelenő állatok. Szimbólumok. Lehetnek tárgyak, személyek, fogalmak, szavak - ösztönösen lélegző teremtmények. Kedvesek és veszélyesek. Olyan sok mindent jelentettek már, hogy mindent jelenthetnének. Nekünk kell megmondani nekik, hogy mit akarjanak, de addig is őrzik a végtelen keresés gyengédségét és kegyetlenségét.


Varázstárgy a tükör? Hiszel a mesékben?

Csak a mesékben hiszek teljes szívvel.
Nem gondolom, hogy a tükör varázstárgy, mert semmit sem érzek elég valóságosnak. A tükör számtalan lehetőséget sűrít egy pillanatba. Ellentétben, egy fényképben például már csak egyetlen lehetőség marad. A tekintet, a látvány és a kétkedés tárgya a tükör. Sajnos nem tudok varázsolni (ezért hiszek a mesékben), de láttatni próbálok. Azt remélem, hogy abban, amit leírok, mindenki mást fog látni, és a látványok soha nem fognak összekapcsolódni. Egy költőnek szerintem számtalan kapcsolódási pontot kell teremtenie a legváltozatosabb dolgok közt, lehetetlenné téve, hogy ez vagy az túl sok ideig ugyanaz maradjon. Ha gyakran ábrázolt személy lennék, talán elfogadnám a tükröt attribútumomnak.


Mi van az álmodozás, a szárnyalás után? Van kiút Sohaországból?

Ne legyen “után”, és ne legyen “soha”! Megidézhetünk történéseket, szerethetünk bátran, telepítsük be a szobánkat lényekkel! A szó sosem lesz elég a teremtéshez, de képzeletben belakhatunk időtlen tereket, vagy a testünket valahol máshol. Mert végül úgyis mindig maradunk ott, ahová indultunk.


A szüleid olvassák az írásaidat? Kezdettől fogva?

Ez nem választás kérdése volt számukra.
Amint megszületett egy szonett vagy egy első fejezet egy készülő regényből (csak első fejezeteket írtam), villámló tekintettel vetettem eléjük és vártam az ítéletet. A dicséretet nem tudtam elfogadni, nem éreztem relevánsnak, a kritikára viszont hisztérikusan reagáltam. Apukámnak volt egyszer egy szerkesztési javaslata az egyik novellámat illetően, mire zokogva téptem össze szemük láttára az összes művemet, és azzal fenyegetőztem, hogy soha többet nem fogok írni, ha „mindenki” szerint „ennyire rossz”, amit írok. Mentségemre szolgáljon, hogy 13 éves kamaszlány voltam, senki sem csókolt még meg, és tudtam, hogy már nem lehetek csodagyerek.
Egyszer, felnőttebb fejjel megkérdeztem anyukámat, miért kezdtem írni. Megvonta a vállát és annyit szögezett csak le: „Kutya nem mondta, hogy írjál verset.”
Egyébként a családom összes tagja kezdetektől fogva olvassa az írásaimat. Gyűjtik és archiválják az írásaimat helyettem. Mesélte nagymamám, hogy nemrégiben a szomszéd asszonnyal egyik gyakori kerítésmenti eszmecsere alkalmával az én egyik versemet értelmezték és vitatkoztak rajta. Teljesen fel volt háborodva, mert szerinte a szomszédasszony félreértelmezte, de szerencsére ő elmagyarázta neki, hogy van az…
És mind a mai napig, amint kész egy vers – mert türelmetlenül és hirtelen írok -, először anyukámnak és magamnak küldöm el emailben, így próbálom megőrizni őket.


Milyen volt kézbe venni az első kötetedet?

Egyáltalán nem emlékszem, valószínűleg tényleg túl sokszor elképzeltem előtte azt a bizonyos pillanatot, amiben aztán ott sem voltam. De vártam rá sokat, és nagyon szerettem várni rá.


Idén debütáltál a Szép versekben. Örültél neki? Korábban is figyelted ezt az antológiát?

Nagyon örültem neki, hiszen gyakran bújtam a régebbi példányokat a családom könyvespolcain, és nekem is megvan számos kötet az elmúlt évekre visszamenően. Van egy Weöres Sándor vers, amit a Szép versekben találtam valamikor réges-régen, amikor még azt hittem, körülöttem forog a világ, és ez a világ szomorú, és akkor a himnuszommá tettem. Ima a címe, és sokáig úgy éreztem, rólam szól, nem Istenről. Aztán ezzel a tévedéssel is szembe kellett néznem.
Ami különösen boldoggá tett, az volt, hogy Szegő János választása a Labirintus című versemre esett, amit én is annak ellenére tudok szeretni, hogy már rég leválasztottam magamról.


Hány évesen kezdtél el írni? Milyen érzés volt? Mit kaptál a pályán: hasonlót, mint amit a legelején elképzeltél, vagy teljesen mást?

5-6 évesen kezdtem írni egy kis füzetbe, az első fennmaradt versem az eső utáni virágok látványának rögzítése. Hogy milyen szép, ahogy átalakultak, és hogy milyen sokfélék. Arra emlékszem, hogy tragikus élmény volt, és sokat sírtam miatta.
Nem érzem, hogy bármiféle pályán léteznék, sőt, keringenék. Többnyire csak a végtelen magányt érzem, aztán néha, ha írok: az oldást. Még akkor is, ha nem olvassa senki: le kell írni, és egyedül akkor nem érzem magam olyan árvának. Nem elég átélni, kigondolni, kimondani, netalántán mesélni róla valakinek: le kell írni.
Nagyon sokat töprengek újabban elveszetten arról, vajon pszichológiai torzulás, öncsalás vagy téveszme-e a küldetéstudat? Miért alakít ki egy egészen pici gyerek olyan őrült elképzelést, hogy más értelme nincs a létezésének, mint hogy írjon? Persze, küzdünk mind az egyedülléttel, a szeretetvággyal, a halálfélelemmel, erre épül az egész civilizáció és kultúra. De mi végre őrizgetünk, és ki fog majd látni minket?
Nemrégiben azonban hatalmas ajándékot kaptam a verseimtől, a második kötetem kéziratának lezárása felé közeledve. Tavaly januárban a Tükrök állatai lezárása után születettek meg az első szövegek, és míg a Tükrök állatai semmilyen előzetes koncepcióval nem bírt, itt azt az egyet biztosan tudtam, hogy a címe a kötetnek Ostrom lesz (munkacím - az irányadást is segítette), és hogy a személyességet szeretném megtámadni, minden egyes köteléket, ami az egyént időbe és térbe helyezheti, illetve ennek a támadásnak - és gyakran visszavert támadásnak - a tapasztalatait szeretném rögzíteni. Az egyént az átélt és átélhetetlen idő korpuszával helyettesíteni.
Tavasszal a legkülönösebb élményem volt, ahogy éreztem már, hogy ez a harc fárad: éjszaka volt, és egy autóban utaztam, és talán megszokásból, talán a megszokás biztonságának vágyáért megpróbáltam visszaidézni magamban a halálfélelmet, ami 27 éve szorítja a szívemet. Azt a semmi máshoz nem hasonlítható, félelemnél sokkal több, életigenlésnél jóval kevesebb érzést, amiről azt hittem, nem hagy el soha. Kerestem, és nem találtam. Elveszítettem. Ez az ostrom lerombolta az egyetlen "váramat", ami állt, mióta csak öntudatomnál vagyok - ezek a versek megajándékoztak, felszabadítottak, és mind a mai napig nehezen hiszem el, hogy egy gondolati felvetés (ami ennek a kötetnek az előzetes koncepciója volt, és ami valójában, teljességében soha nem fogalmazódott meg bennem) idáig juttatott. Már nem érdekelt, hogy meghalok.
Azóta persze ezt az ajándékot is elvesztettem, de a hála velem maradt.


Mi a tapasztalatod: nőként ért bármilyen hátrány/előny? Vagy jobb ezen nem agyalni?

Én egyáltalán nem akarok foglalkozni már azzal, hogy nő vagyok, csak az ágyban.


Nemzedéktársaidat mennyire figyeled? Van rálátásod a legfiatalabbakra?

Figyelem, lesem őket. Az öregeket, a halottakat, a messzieket is. De a tobzódásban nagyobb örömömet lelem, mint a kritikában. Nagyon kíváncsi a természetem.  
Egy kedves ismerősöm nemrégiben egy rövid, ám annál szenvedélyesebb párbeszédünk után kijelentette, hogy nem hiszi el, hogy mászkál Budapest utcáin egy lány, és azon morfondírozik, hogy nem tud eleget a pozitronokról. Azt javasolta, nyugodjak meg. De azt hiszem, nem értette meg, mennyire kevés az idő ahhoz, hogy alaposan körbenézzünk.


Milyen szerepe van az írásban/költészetben az etikának és a transzcendenciának?

Attól tartok, óriási szerepe van. Csak az érdekel, ami emlékeztet az örökkévalóság lehetetlen gondolatára. A baj pedig onnan származik, hogy jóformán minden arra emlékeztet, kivéve a kötelező jellegű dolgok és tevékenységek. Azoknak foga van, azok gyűlöletesek.
Én mindig jó akartam lenni, de túl sokat érzek ahhoz, hogy igazán jó lehessek. Nem vagyok vallásos, de mást sem teszek, mint hiszek, kitartóan, bátor szívvel, de halálos rémülettel.


Ugyanazok a kedvenc könyveid, mint 10 éve?

10 éve talán még voltak kedvenceim (gyerekkoromban biztosan), ma már csak vágyaim vannak. Mohóságom. Az Éjerdőt és az Orlandót olvastam legutóbb, de már alig várom a következő kedvenceimet. (Bár az Orlando éppenséggel lehetne a kedvenc könyvem, ha nem ragaszkodnék ahhoz, hogy nem választok kedvenceket.)


Vannak egzisztenciális félelmeid? Hol dolgoztál, dolgozol most, hány munkahelyed volt eddig?

Nagyon erős egzisztenciális félelmeim vannak, és fantasztikus munkahelyeim voltak, de nagyon nehezen tűröm a rutint, az időhiányt és a szabadságom korlátozását. Szeretnék otthonra lelni a világban – testtel is, nem csak lélekben. De a testem megzabolázhatatlan lázadó, sosem ér hozzám haza éjfél előtt.


Hol/hogy látod magad 10 év múlva?

Nem számít, csak élni akarok.



Negák: Fenyvesi Orsolya