Izsó Zita költő, író, műfordító baráti hangvételű esszéje - Fenyvesi Orsolyáról.

Fenyvesi Orsolya és Damien Bonneau előadása a RoHAM Bárban
(2013. november) 

"akkor a legszebb, ha egyedül vagyok"

Fenyvesi Orsolyával kapcsolatban legelső személyes benyomásaim közé tartozik, hogy mennyire nyitott és jóindulatú. Engem általában megijeszt az előzmény nélküli, látszólag indokolatlan, váratlan kedvesség, mert eleinte nem kellemes, kicsit olyan érzés, mintha hideg kézzel simogatná a hátamat valaki. Később pedig azért érzem rosszul magam, mert biztos vagyok abban, hogy az ehhez  hasonló magától értődő, természetes közvetlenség után erőltetettnek fog tűnni minden, ami csinálhatok.  
Orsiban azonban a kezdetektől fogva volt valami ismerős. Talán a jelenhez való viszonya, az önmagáról való megfeledkezés képessége, ami kapcsolatot teremt közte és a dolgok között. Mert ő is szeret várakozni, elmondása szerint „akkor a legszebb, ha egyedül van”. Elképzelem, hogy szívesen sétál egyedül, jár-kel a városban, akár csak én, hogy befogadó lesz, annyira, amennyire elképzeléseim szerint csak azok tudják érzékelni, átélni a dolgokat, akiknek nincs testük, vagyis nincsenek tisztában a testben élők hatalmas felelősségével, nem kell tehát kínosan ügyelniük arra, hogy nevetés közben nem nyitják-e ijesztően nagyra a szájukat, vagy nem remeg-e meg görcsösen a kezük, esetleg nem hajtják-e hátra a fejüket annyira, hogy a többiek beleláthatnak az orrlyukaikba. Talán ő is megfeledkezik ilyenkor arról-, hogy látják, de minden addiginál tökéletesebben átéli azt, hogy ő lát, ezáltal a maga teljes valóságában megy keresztül rajta minden, és pont azokat a dolgokat hallja meg, veszi észre, amik nem neki szólnak, ezzel ellentétben ha valaki konkrétan hozzá szól ilyenkor - mondjuk odajön hozzá megkérdezni, hogy merre van valamelyik utca vagy épület - csak meredten bámulja egy jó darabig, és zavart keltően lassan józanodik, mintha valami mély álomból ébredezne, mintha akkor kezdene tudatosulni benne, hogy milyen következményekkel és kötelezettségekkel jár, ha valakinek teste van, és nem csak érzékszervei.


Aztán a verseiben megismert világ ugyanezt az ismerősséget igazolta. Mert tér van a szövegeiben, beláthatatlan távlatok. A szerző olyan, mintha a tengerparton élne, vagy valami hatalmas síkságon, mintha már megszokta volna, hogy bármikor a szeme elé kerülhet valami, aminek nem látja a végét. És ez furcsamód nem riasztja, hanem inkább megnyugtatja. Több ez, mint beletörődés, inkább egyfajta béke, sőt, a be nem látható iránt érzett bizalom.
Talán a versekben tapasztalható időtlenség miatt érzem ezt. Majdnem olyan, mint amilyet gyerekkorunkban élünk át, amikor talán a legjobban és a leggyorsabban alakít minket az idő, mégis a legkevésbé foglalkozunk vele. Mivel nem érezzük, hogy mit fog jelenteni, ha ennek az időszaknak vége lesz, nem rontja meg azokat az éveinket a türelmetlenség. Ma már csak akkor tapasztalok ilyesmit, ha kénytelen vagyok behúzódni valahová az eső elől, és éppen nincs semmi dolgom, nem sietek sehova, ezért nem számolom idegesen az eltelt perceket, szinte megfeledkezem az időről, mert tudom, hogy úgysem rajtam múlik, mikor folyathatom az utamat. Semmilyen más olyan pillanatot nem tudok kiemelni, ami ennyire közel állna az örökkévalóságról alkotott, természetszerűleg pontatlan elképzeléseimhez.
Orsi könyvét olvasva olyan érzésem támad, mintha nagyon messziről érkeznék, és mindenképp haza akarnék térni az ünnepekre, de a váratlan időjárási viszontagságoknak köszönhetően lemaradtam valahol, valami ismeretlen településen, ahol a tejüveg ablakokon keresztül láthatom mások ünnepét, aztán egyszer csak ismerőssé válnak az árnyalakok mozdulatai, a gyerekét simogató anyában vagy apában felismerem a saját szüleimet, legalábbis a gesztusaikat, a körvonalaikat, azt a szobát, ami mint minden emberben benne van (Beköltözés).
Persze azért kívül maradok, de ott sem rossz, mert Orsi a kertjébe madarakat termő fát ültetett (A férfi és nő bestiáriuma), és a figyelmes szemlélő csak az öregedő szobrokon veheti észre (A képzeletbeli világháború), hogy telik az idő.

Izsó Zita

Damien Bonneau videója

Damien Bonneau (1980), költő, zenész, képzőművész, Fenyvesi Orsolya alkotótársa.