1987-ben született Miskolcon. Költő, kritikus, szerkesztő. Tanulmányait az ELTE BTK magyar és angol szakjain végezte, 2011-től ugyanitt az Irodalomtudományi Doktori Iskola ösztöndíjas hallgatója, jelenleg doktorjelöltje. Kutatási területe a színházi intermedialitás. 2003 óta publikál. Verseit eddig német, szerb, szlovén és bolgár nyelvre fordították le. Első verseskötete: Szőrapa (2011, JAK-füzetek), amely elnyerte a legjobb első kötetért járó Makói Medáliák-díjat. Antológiákban: Szép versek (2013), Szép versek (2012), Szép versek (2011), Telep-antológia (2009).
Az utóbbi időben tartott színházelméleti-történeti előadássorozatot a Pesti Bölcsész Akadémia keretében, kutatott 2 hónapot DAAD-ösztöndíjasként a kölni Schloss Wahn színháztudományi gyűjteményében, szervezett felolvasó-színházi sorozatokat a JAK és Merlin/Átrium/Trafó közreműködésével, részt vett több hazai és nemzetközi konferencián, hirdetett igét esküvőn, lekésett egy repülőt, menyasszony lett. Jelenleg a Visegrad Literary Residency programnak köszönhetően 3 hónapot tölt Prágában, ez idő alatt második kötetén és disszertációja utolsó fejezetén dolgozik, lesi a vízköpőket.
Tagja a JAK-nak, a FISZ-nek és a Színházi Kritikusok Céhének. Eddig többek között az alábbi folyóiratokban jelentek meg írásai: Alföld, Bárka, Csillagszálló, Élet és Irodalom, Ex Symposion, Híd, Hitel, Holmi, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Iskolakultúra, Kortárs, Kalligram, Kulter.hu, Magyar Napló, Magyar Narancs, Műút, Prae, Prae.hu, Revizoronline.hu, Spanyolnátha, Symbolon, Symposion, Színház, Szinhaz.net, Theatron, Tiszatáj, Új Forrás, Új Nautilus, 7ora7.
Rájahadak
Esténként nézzük egymást, idegen
szemekkel. A fejben bolygók fordulnak
el, távcsővel figyelt, csillogó vidékek,
hullahopp-karikás dobok. Aztán rájahadak
jönnek, lecsorognak a könnycsatornán.
Uszonyos, öreg istenek: az agypálya
őrzi még bolygóközi vándorútjukat.
A késő krétából ragadtak itt.
Lapított porcosok.
Korall
Természettudósok érkeznek kémlelni
a barázdás tájat, neuronok tömegét.
A drammeni partoknál megállnak,
ahol a ráják, flitteres halak között,
mattruhában járnak. Fjordos mesék,
nyöszörgő kísértethajók kikötője ez.
Elázott matrózok hajolnak a vízre,
korallszívet keresnek a flitterek alatt:
rémálmok állomása, ez a hely nem
köszön, nem tegez.
(megjelent: Hitel, 2014. január)
Délen az egyensúly
Nyáron jön a gyógyszer, ami felgyorsítja
az időt. Sebesebben pörög a bolygó,
dagályok rágják a csipkézett partokat,
a szúrós sziklák mögött népes kolóniák
tűnnek el hét furcsa éj alatt. Mégis,
a tömegvonzás egyre nő. Délen az egyensúly
kibillen, egyszerre dől hanyatt millió
istenfélő. Az idő ugrik: nyár vége van,
elesett hát a déli kontinens, a kisagy.
(megjelent: Élet és Irodalom, 2013, LVII/38)
Deres Kornélia felolvas a Mai Manó Házban, Bach Máté fotója
JAK-Piknik, 2011. június
Bermuda
Már hetek óta ez a veszteglés az agyvizekben.
A zsilippel elzárt azúrkéket medencényi lyukba
szorítják. Nincs szabad hullám, nincsen dagály,
határsértés. Az itt nyaralókat karanténba zárták.
Most napozóágyakon nyúlnak ragacsossá, bőrük
bronzzá kopik a déli fényben. Limonádék zöldje
ivódott szemükbe, onnan világít tovább:
neonreklám egy izzadó tájon. Lassan elfelejtik,
hogy a tengert akarták. Nem ezt a bizarr Bermudát.
Hogy élénküljön a szél, az agyhullámok fröcsköljenek
föl, és jöjjenek végre a vad, fehérbőrű, izmos szörfösök.
(megjelent: Kalligram, 2013. október)
Családi porció
Anya rémálmaiban pufók csecsemőket lát,
akik valahogy a családtagokra emlékeztetik.
Szájukban cumi, kis kezükben bőrönd,
egyik szivarra gyújt, másik sálat kötöget.
Reggelit és kávét követelnek. Aztán bőgnek is,
arcocskájuk mögött a puhaság meggyűrődik.
Anya rémálmaiban gyógyszert porcióz,
aszott lényeket etet pempősített hóval.
Négyfelé osztja az adagokat, pelenkát cserél,
figyeli a repdeső szívet. Panelszörnyek közt
mossa tisztára az emlékeket. Kis karommal
integetek neki, rácsos tájon gázolok most.
Anya álmaiban hazaköltöznek mind
a babadémonok.
(megjelent: Irodalmi Szemle, 2013. október)
Dériker
A panelagyban csótányirtást terveznek,
ötszáz fehér védőruha fecskendővel érkezik.
Félezer deres robotol. Mondjuk úgy: dériker.
A csótány repedésbe mászó gondolat,
a rosszabbik fajtából. Lárvája is mérgezi
az álmot. A fecskendőből gél ömlik rájuk,
sarkvidéki fagy. Minden szomszédnak
együtt kell működnie, különben a hatás
elmarad. A gondolat megtelepszik,
és nem mossa ki méreg, se hó. Esténként
összetett szemével figyel a sarokból.
(megjelent: Magyar Napló, 2014. március)
Part: Rajna
I.
Pályáinkon mechanikus szívek, fejpántos futók
mozognak egy nyolcvanas évekbeli popdal
ritmusára. Divat lett a sport, új ez a század.
A Rajna mellett több hektárnyi zöldet vettek
birtokba izmos német lábak, páros ujjú patások,
szellemkutyák. Az elme turistái: tövig tapossák
a füvet. A szinapszisok útján kisportolt futók
rohannak, és közben valaki felhőkből gázálarcot
varr a napnak. Az agy még dobog. Két cukor,
három xanax.
II.
A lekerekített boglyákat vasvillával szedik fel
a szúrós gépek. Aztán sirályok lepik el a teret,
szárnyas pöfeteg gombák. Terjed a fehér zaj.
Emlékszem, milyen kitartóan futottál végig
keserves éveket, bőgni lett volna kedvem, mikor
kiderült, az izmok tapadása csak fejben létezett.
Az én lábam gyenge. A szív meg korog. Elmerül
a Drehbrücke mögött. A jobb féltekés boglyákban
összegyűlt húszévnyi harag. Kérem, vegyék fel
gázálarcaikat.
(megjelent: Híd, 2013. december)
A bohóc
Nyár óta a félig épült üvegházak között jár,
mert formát adni csonkolás, vagy valahogy
így mesélte a boszorkány, aki már felolvadt
ezen a telepen, mint édesség a kávéban, mint
egy megváltás. Furcsa lerakat, szikkadt zöldek,
a gyerekkor szereplői, és meggyávult mind,
mint a fény. A bohóc új, nem lel nyugtot itt.
Persze férfi, harcsabajsza lóg, festett szeme
szomorú. Néha azért röhög magán, micsoda
maskara, ennyi pénzért. Aztán bömböl újra,
mert nincs ház, ami igazán felépült vagy el-
pusztult volna. Nincs poén, csak a megszokás.
A félépületben oltárt lát, szárnyas szervből
és öregszagból, túl ismerős, túl gyanús.
A családjára gondol, vagy arra, mikor lesz
végleg a lerakat része, keresi-e majd valami nő,
a lánya, a szeretője. Mi lesz, ha új szervekkel
ébred, mert a használtakat kieszi a boszorkány,
az édes. De valahol sejti, mindegy mit hisz,
csak arra kell vigyázni, hogy a végén ki ne
látsszék a régi neve. Az igazi.
(Megjelent: Szőrapa, 2011)