Deres Kornéliával Izsó Zita készített interjút.

Deres Kornélia

Helyet hagyni a meglepőnek

Mióta írsz, és mikortól vált ez tudatossá? Egyáltalán, melyik volt az a mozzanat, amikor eldőlt, hogy költő leszel? Vissza tudsz emlékezni a legelső előtti versedre?

Az első verset talán 10 évesen írhattam, természetesen az Anne Shirley-regények meghatározó esztétikai hatása alatt: a fenséges hegyekről szólt. Visszagondolva persze érdekes az, ahogyan egy élmény átélése közben próbáltam nyelvet találni az elmondásra, és hogy ez a nyelvkeresés milyen nehezen ment. Aztán nyilván a kamaszkor alatt lett még nagyobb súlya a nyelv megtalálásának, mint egy kód a világhoz és önmagamhoz. De tisztán emlékszem az első tudatos írói megmozdulásomra: nem engedtek el egy szilveszteri buliba, így meglehetős letargiában töltöttem az estét, s akkor ijedtemben megírtam két prózaszöveget. Az egyik egy vicces szilveszteri családi történet volt, a másik egy nagyon magányos emberről szólt. Azt hiszem, az első jobban sikerült. Na, onnantól kattant be valami. Később jött egy miskolci verspályázat, ahol nagyon szépeket mondtak a szövegeimről az eredményhirdetésen Vass Tibiék: ezt azért is mesélem el, mert akkoriban rengeteget jelentett ez a megerősítés, hogy komolyan vettek. Ez pár évvel később egy teljesen más közegben, a Sárvári Diákírók között árnyalódott tovább. Utána eléggé biztosnak tűnt, hogy még egy ideig megmaradok az írásnál, a nyelvkeresésnél, ami például ahhoz kell, hogy olyasmiket is el lehessen mondani, amit hétköznapi, emberi nyelven nem tudnál.


Pályád elején az egyik legmeghatározóbb fiatal irodalmi csoport, a Telep egyik tagja voltál. Szerinted milyen szerepe van az ehhez hasonló csoportosulásoknak egy alkotó életében, pályájának alakulásában? Neked személy szerint mit jelentett?

A Telep: az elején ez a történet szintén azért volt hihetetlen, mert ott volt jó pár, részben pályakezdő, részben több kötetes fiatal költő, akik komolyan vették a versszövegeimet, elolvasták, visszajeleztek. És ezáltal komolyan vettek engem is, aki akkor 19 éves voltam. Azért térek vissza ehhez a mozzanathoz, mert azóta számtalan olyan történetet hallottam, illetve tapasztaltam, amely során egy fiatal írót valaki (jellemzően egy idősebb/tapasztaltabb pályatárs) hosszú időre elbizonytalanít, kinevet, lenéz, kioktat, horribile dictu, azt javasolja neki, változtassa meg a nevét, mert „ezzel a névvel nem lehet befutni”. Ha tizen-/huszonéves pályakezdőként nincs biztos családi hátországod, önbizalmad vagy kellő tapasztalatod, akkor rövid idő alatt el is téríthetnek attól, hogy egyszer majd író legyél, és még csak észre sem veszed. Nagy-nagy tisztelet a kivételeknek.
A Telep lényegét amúgy én mind a mai napig egyetlen dologban tudom megragadni, s ez távol áll mindattól, amit a webkettes nemzedéki narratíva sugallt. Ez a dolog pedig a szöveghez való alázatos viszony. Mindebben persze rejtetten benne van az írás, mint meghatározó létmód komolyan vétele. Nekem ezt a hozzáállást jelenti mind a mai napig a Telep. Hogy megdolgozol a szövegért, mert az nem „csak úgy jön”, és nem adod fel ezt a szükséges munkát. Ezt a vakmerő időn kívüliséget is jelentette a Telep. Persze fel lehet fedezni esztétikai egymásra hatásokat, lehet beszélni a blogról, mint a versekről való demokratizálódó beszéd felületéről – de én a Telep közösségét nem elsősorban egy közös versnyelvben, esztétikában, s főleg nem egy blogfelületben tudnám meghatározni, hanem a vershez és bármilyen más műfajú szöveghez való viszony mikéntjében.
Másrészt, a Telep jó tanulópénzt volt nekem irodalomszociológiailag is. Elég pontosan meg lehetett ugyanis figyelni, az emberek hogyan reagálnak bizonyos nyomások alatt, s hogyan képzelik el az esetleges, irodalminak nevezett, legtöbbször szimpla emberi konfliktusok rendezését. S persze azt is, mennyire kinyílt a bicska néhány zsebben, mikor a Telep csoportként egy-két folyóiratban is terepet kapott. Hogy az irigység és a projekció már ilyen korai szinten is keményen működésbe lépett, megspékelve egy kis árokásással, burkolt fenyegetéssel is, vö. pár fiatal „kolléga” letámad egy Telep-tagot, finom presszió alá helyezve őt (pl. ez a Telep így nagyon gáz, ha ez így marad, nem tudunk majd komolyan venni téged íróként). És mint tudjuk, a pressziót mindenki másképpen viseli. Ennek a hullámai a mai napig megvannak. Szóval mélyvíz volt, de tanulságos.
Idővel pedig majd kiderül (vagy nem), mi is volt/lehetett a Telep szerepe a kortárs irodalomban. Annyit tudok, hogy nekem költőként meghatározó éveket jelentett.

Iwona Nowacka felvétele

Gyakori kérdés, de nem hagyhatom ki. Vőlegényed Pollágh Péter költő. Létezik közös alkotói munka? Ellenőrzitek egymás írásait? Hogy érzed, inspiráljátok egymást vagy teljesen magányos alkotók vagytok saját, befolyásolhatatlan törvényekkel?

Nem titok: én a szövegről legtöbbet valószínűleg tőle tanultam. Nagyon szeretem azt az alaposságot, kreativitást, alázatot és kérlelhetetlenséget, amivel bármilyen műfajú szöveghez hozzá tud állni. Azt is gondolom, ha nincs Péter támogatása, türelme, sokszor nagyon nehéz lett volna meggyőzni magamat, hogy érdemes folytatni mondjuk a publikálást. Szóval mióta mindez komolyra fordult, ő itt van mellettem, elolvassa az írásaimat, biztat, nyüstöl, szeret, sugározza, hogy nem szabad feladni, abbahagyni.
Az inspiráció adott, eléggé tudunk lelkesedni, ha a másik épp befejezett valamit. Közös alkotói munka úgy létezik, hogy mindenki a saját gépén dolgozik, aztán odahívja a másikat, ha valami elkészült. Ellenőrzés: nem jó szó, inkább reflexió. És persze egymás üldözése, ha éppen úgy van („írjál már verset, mióta nem írtál”).
Közben mindketten nagyon is hajlamosak vagyunk elszakadni a valóságtól, álmodozni, s olyan világokat kreálni, ahol élhetőbb az élet. Persze ennek is megvan a maga veszélye. Sokszor kitaláltuk már, hogy kellene mellénk egy felnőtt, aki elintézné az összes unalmas, protokollszerű, egyeztetést kívánó részfeladatot az életben. Vagy legalább a szomszédokkal tartaná a kapcsolatot.


A versírás mellett Herczog Noémivel közösen a JAK most már rendszeresnek mondható drámapályázatának a kurátorai vagytok, a doktori iskolában pedig fő kutatási területed a színháztudomány volt. Neked még nem fordult meg a fejedben, hogy drámát írj?

Persze az ember fejében sok minden megfordul. Ráadásul, ahogy említettem, kifejezetten hajlamos is vagyok a fantáziálásra, álmodozásra. De ez a dráma-ügy még várat magára. A drámaírás folyamatát jelen pillanatban leginkább úgy tudnám elképzelni, hogy jön egyszer egy rendező, akivel közösen kitalálunk valamit, valami lelkesítő ötletet, akár valami őrültséget, adott a bizalom, és akkor megírom a szöveget. Aztán átírjuk. Aztán visszaírjuk, színészekkel, dramaturgokkal együtt. Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy elképzelésem szerint a színház keményen csapatmunka. A JAK-os drámapályázattal is erre szeretnénk rámutatni, de legalább megteremteni egy dialógus lehetőségét. Sokat dolgoztunk, dolgozunk ezen Noémivel és a kis csapatunkat nemrég kiegészítő Varga Zsófival is.  


A doktori iskolához kötődő kutatói munka nagy átgondoltságot, összeszedettséget igényel. Az alkotás folyamata közben is próbálsz átgondolt, tudatos lenni, vagy inkább belső indíttatások alapján, ösztönszerűen dolgozol?  Mit szeretsz jobban, a rendet vagy a káoszt?

Néha azt gondolom, nincs különbség. Az életet általában káoszként érzékelem. Közben a rend is csak nézőpont kérdése. Persze valójában tisztában vagyok azzal, hogy nagy szükségem van a biztos pontokra, a horgonyokra, az otthonosságra, a biztonságra. De ez talán nem mindig függ össze a renddel. Inkább a bizalommal.
Úgy alakult, hogy az elmúlt egy-két évben főként a disszertáción dolgoztam, kutattam, konferenciákra jártam, és tényleg teljesen máshogy működik az agy egy ilyen típusú munka közben, emiatt verset nagyon nem is tudtam írni. De azt is gondolom, mindegy, hogy tanulmány vagy vers: mindkettő alkotói munka, belső indíttatásból működhet jól, csak a tudományos munkában más szótárral, más fókuszokkal, más nyelvvel működsz (vagy épp nem).
Amúgy a versírás nekem valahol épp a kettő között van: az a rés, ami a tudatos és az ösztönszerű között nyílik meg. Nem hiszek az egymást kizáró ellentétekben, nem hiszek abban, hogy csak úgy kiszaladnak a sorok az ember keze közül, de abban sem, hogy minden előre ki van számítva, téma, ritmus, stb. szintjén. Mindig kell helyet hagyni a meglepőnek, amire talán még én magam sem számítok. Nekem a költészet is egy ilyen köztes terület, emlékek és álmok határán. Nem mindig tudom, merre fog vinni egy szöveg: ez lelkesítő és félelmetes is egyszerre.

Fotó: Iwona Nowacka

„Egy ideje úgy van, / hogy félek a fényben.”- ezzel a rendkívül erős két sorral kezdődik a Szőrapa című köteted. Ha elvonatkoztatunk kicsit a szövegek világától, a valóságban mennyire határoznak meg a félelmeid? Lehet szabadulni tőlük?

Egyrészt: ha nem lennének félelmeink, talán bátrak sem tudnánk lenni. Másrészt: persze, hogy meghatároznak. De az intenzitás változó. Előfordul, hogy túlságosan is. Le kell bontani őket annyira, hogy a mindennapi tevékenységek során ne akadályozzanak. Ezen dolgozom. Közben nem is biztos, hogy szabadulni kell tőlük, inkább megakadályozni, hogy gólemmé váljanak. Mert a túl sok szorongás megöli a színeket, ez biztos.


Fontosak számodra az olvasók visszajelzései, esetleges elvárásai, egyáltalán az írás folyamatának melyik része az, amikor fontossá válik? Ezt azért kérdezem, mert manapság nem sokan olvasnak kortárs szerzőket, költőket pedig talán még kevesebben, ezáltal a szerzők- egy-két kivételtől eltekintve- gyakorlatilag elszigetelődnek az esetleges olvasóktól. Te hogyan látod, és hogyan éled meg ezt?

Egyfelől mindig zavarba hoz, amikor általánosan az olvasókról kellene gondolkodnom, mert nem hiszek abban, hogy homogenizálhatóak lennének, hogy létezhet átlagos olvasó. Találkoztam már olyan véleménnyel, hogy „az olvasók” csak az egyszerű dolgokat értik meg, ezért egyszerűen kell fogalmazni, azt szeretni/venni fogják. Meggyőződésem, hogy ilyenkor mindenki csak magáról beszél: valaki az egyszerű fogalmazványokat érti meg, s ezt projektálja az általa elképzelt olvasókra is. Ezáltal ugye le is nézi az olvasók szellemi képességeit. Mert itt a kulcs: az elképzelt, a virtuális olvasó. Sohasem a valódi, mert a valódi az ezerarcú, nincs egységes ízlése, nincs egységes világképe. Ráadásul, nem hinném, hogy a világ eseményei úgy működnek, hogy van bonyodalom-tetőpont-lezárás, mindez sokkal bonyolultabb, kaotikusabb, véletlenszerűbb, tehát az egyszerűség mint narratívaképző elem sem tűnik számomra hitelesnek. Mindeközben, ahogyan a német színháztudós Hans-Thies Lehmann megfogalmazta, persze él bennünk a „drámavágy”: a struktúrára való vágy, hogy átláthatóvá tegyük a történeteinket. De mindig szembejön egy ezzel ellentétes élettapasztalat is.   
Másfelől a kortárs szépirodalmi szerzők olvasása is gyorsan menővé válhatna, ha mindenhol az ő könyveiket látnád a nagyobb és kisebb könyvesboltok polcain, ha egyáltalán elérhetőek lennének, ha lenne erre valami átfogó stratégia, mert így csak a szakadék nyílik tovább: lesznek szerencsések, akiknek a kiadója majd többet tud, akar, képes beletenni a könyvek reklámozásába, terjesztésébe, és persze lesznek azok (a többség), akiknek nem. Ez olyan, hogy versenyez egymással egy ezres-kétezres és egy százötven-kétszázas kiadási szám: ezt nem nevezném igazi versenynek. Másrészt nem rosszabb kortársat olvasni, mint Jókait – mégis tudjuk, hogy sok otthon elmozdíthatatlan része a százas Jókai-sorozat. Mindez csak konvenció kérdése.
De visszatérve az olvasókhoz: hogy a fenébe ne lenne fontos az olvasó, legyen is ő bárki, mikor az irodalom lényege? Én mindenesetre szeretem azt gondolni, azért írok, hogy majd valaki elolvassa. De nem tudok egy vagy több olvasó (ráadásul valószínűleg általam elképzelt) elvárásai alapján írni, nem agyalok írás közben azon, hogy tetszeni fog-e mindez „az olvasónak”. Ha jön visszajelzés, az mindig jó. De a visszajelzésekből is kitűnik: mindegyik olvasónak más az ízlésvilága, más a tapasztalati horizontja. Kinek a véleményére kellene figyelnem? Az összesére? Külön-külön és egyszerre? A magyar fakultációsokéra? A reklámszakemberekére, akik majd megmondják, mi az eladható? Azokéra, akik eljönnek egy felolvasóestre? Vagy azokéra, akik pont nem jönnek el?
Az én munkám az írás, szívesen veszem a visszajelzéseket, de nem tudok és nem is akarok mások szája íze szerint írni.

Add ide a drámád felolvasószínház
Fotó: Puska Judit

Az utóbbi években egyre népszerűbbekké váltak a közéleti versek. Neked mi a véleményed a költők közéleti szerepvállalásáról? Mennyire feladata egy művésznek az, hogy társadalmi folyamatokra reagáljon?

A népszerűségi faktorhoz: igen, de például a szappanoperák is népszerűek. Másrészt: közéleti versek addig is íródtak szép számban, mielőtt úgymond erre rámutattak. Hogy a költők közéleti témákról is írnak, egyáltalán nem újdonság az elmúlt évtizedek (századok) magyar irodalmában, így emiatt nem is lennék különösebben izgatott. Én inkább úgy látom, az utóbbi időben a kritikai diskurzusokban tematizálódott a közéletről szóló irodalom. Az érdekes kérdés lehet, hogy miért éppen most alakult ez így; vagy, hogy például a közéleti szerepvállalás miként hat vissza egy-egy költői-írói életműre, miként alakítja azt.
Másrészt, mivel a mindenkori kortárs művész is a társadalom része, ugye, miért ne reagálhatna arra, amiben él? De önmagában ezért szerintem nem érdemel külön dicséretet vagy figyelmet. Plusz szerencsére egyáltalán nem biztos, hogy azokra az ügyekre és olyan perspektívából fog reagálni, amiket és ahogyan ezt például napilapokban, hírportálokon, híradókban tematizálnak, s amelyek természetesen a közös valóság észlelését is meghatározzák. De szerintem értelmes ember erre képes reflektálni, s ha nem akar mindenáron instant népszerűséget elérni egyik-másik (ideológiai-művészeti-kulturális-politikai) közösségben, akkor képes lesz a saját útján, saját szókészlettel, saját nyelven reagálni bármire, amit társadalmi folyamatnak nevezünk, még akkor is, ha ezzel jól összezavar mindenkit, akinek ilyen-olyan megmondóemberek alakítják az ízlését. Hát körülbelül ekkor éri meg egyáltalán elkezdeni reagálni, nyilván.
Amúgy meg semmiképp sem „feladata”. Én nem mondanám meg senkinek, miről vagy hogyan kell írnia, így is megteszik ezt sajnos sokan. Rémülten hallom az olyan történeteket, amikor pl. egy író tudatosan azért írja át egy szövegét, mert attól tart, hogy az úm. „nem elég trendi”. De lévén mind ebben a társadalmi téridőben létezünk, nem tudunk nagyon másra reagálni, mint ami körülvesz, mint amit fontosként észlelünk: de ezt meg lehet tenni mesékkel is, mint Lázár Ervin; frontátvonulásos dalokkal, mint Cseh Tamás és Bereményi Géza; vagy akár olyan szürreális tudat-sagával, mint David Lynch Twin Peaks-e. Szóval engem sosem a reagálás ténye, hanem inkább a mikéntje foglalkoztat. A költők esetében pedig, ha rossz vagy érdektelen a szöveg, akkor tök mindegy, mire reagál, a téma önmagában nem menti, nem mentheti meg.


Sokan mondják, hogy az első kötet után nehéz újra verset írni, valami másba fogni. Te hogyan élted meg ezt, a mostani verseid mennyiben különböznek a régiektől? Fontos szerinted, hogy egy alkotó bizonyos időszakonként megújuljon?

Nekem elég nehéz volt a Szőrapa után új verseket írni, de ehhez valószínűleg hozzátartozik, hogy túl sok minden összejött az első kötet idején: egyrészt azon is hosszú ideig dolgoztam és dolgoztunk a szerkesztőkkel, ezen felül a szakdolgozatok, államvizsgák, doktori felvételi is elvette sok energiámat, szóval az az igazság, hogy egyszerűen kifáradtam, pihenni akartam. Aztán talán túl sokáig vártam, és félni kezdtem az új versektől. Egyrészt elvártam magamtól, hogy írjak, másrészt tartottam attól, hogy milyen szövegek lesznek. Mostanra megnyugodtam, illetve körvonalazódik a második kötet is. A Szőrapa számomra erősen (le)zárt egység volt, szükségképpen lesz tehát másmilyen a második, más észlelési rendszert építve fel.


Ha a költészet és a kutatómunka területén kívül lehetne mondani valamit, amit szeretnél elérni a jövőben, mi lenne az?  

Nincsenek komoly elvárásaim: egy laza lottónyeremény jól jönne, abból vennék egy lakást és felfogadnék egy könyvelőt.

Izsó Zita