Pál Dániel Levente (1982) költő, szerkesztő, műfordító. Szépirodalmi munkái 2000, tanulmányai 2002 óta jelennek meg folyóiratokban és antológiákban – a magyar mellett portugál, angol, spanyol, román és török nyelven. Első kötete 2005-ben jelent meg (Sortűz a körkörös éjszakára), a második (Ügyvezető költő a 21. században) 2010-ben, a harmadik (Hogy éltünk, nem hiába) 2013 áprilisában. 2001 és 2010 között játszott több tucat színdarabban és performanszban, rendezett is, egyik mozgásszínházi adaptációjának premierje (Euripidész: Bakkhánsnők, 2004) a ciprusi Paphos Odeonban volt. 2003-tól a Prae c. irodalmi folyóirat szerkesztője, 2006-tól a PRAE.HU általános művészeti portál alapítója és főszerkesztő-helyettese, 2008-tól a Gyógypedagógiai Szemle Online főszerkesztője. 2012-ben a European Union Prize for Literature magyar zsűrijének elnökévé választották. 2012 januárjától az ELTE Eötvös Kiadó főszerkesztője. Honlapja: paldaniel.wordpress.com

Žirje szigete
Fotó: Durmits Ildikó

(Kinn cigiztem, felém jött az utcán…)




Kinn cigiztem, felém jött az utcán,
nem volt benne semmi különleges,
egy lány volt, barna, mosolya
mintha kérte volna, viszonozz, nevess,
de csak jött felém, kutyája kedves
botorkálással utána, ballagott
tőle balra, öreg jószág, néztem,
meztelen melle átütött a nyári ruhán,
szemét leszegte, ahogy mellettem el,
kutyája felnézett, ahogy mellettem
megállt, meghajlott, mint egy kifli,
aprókat topogott, helyet keresett,
ahol minden hely ugyanolyan,
nézett rám, mint aki megbocsát,
s megállt a lány, háta mögött a nap,
kis terpeszben visszafordult,
s egyik kezével épp csak eltakarta,
hogy nincs rajta semmi más…
rám nézett, a kutyára, rám, majd
visszasétált, s haja, épp csak egy
pillanatra hozzáért a véletlenül
felé lehelt füst meztelencsigáihoz,
hátraléptem, megsimogatta a kutyát,
odébb terelte, pár lépéssel csupán,
a sarokra, ahol talán jobb az ugyanolyan,
és néztem, s egy pillanatra eszembe
jutott, csacskaság, vele vajon jobb
lenne-e az ugyanaz, sütné e mindig
így a nap, mikor rám néz vagy
megsimogat vagy odébb terel
vagy ételt rak elém, vagy vár
valahol… és átmentem az út túlsó
oldalára, és mondtam magamnak,
ne nézz vissza rá, ne nézz vissza,
de ezt harminc fölött, mert épp ennyi van,
már nem lehet úgy, ha egyáltalán,
és megfordultam, és láttam, hogy
felnéz a kutya, ahogy megáll,
meghajlik teste, mint egy kifli,
aprókat topog, jó helyet keres,
ahol minden hely ugyanolyan,
és a semmibe néz, maga elé,
de gazdája rám, és szemében
ijesztő félelem, szinte rettenet,
mintha nem lenne megbocsátás,
mintha nem kutyát sétáltatna,
mintha nem csak ácsorogtam,
cigiztem volna az utcán,
mintha haja nem csak épp
egy pillanatra ért volna hozzá
a véletlen felé lehelt füst
meztelencsigáihoz.

Hogy éltünk, nem hiába - borító

Szerelmes vers




Meg sem születtél még, szerettelek,
mondanám, mindig is, az örökké
foglak helyett, mondanám, így igaz.


A te arcod rajzoltam homokba,
várat neked építettem, sárkány
vagy hős lovagok ellen, így igaz.


Hányszor lehetett, hogy vonásaid
kerestem, ismeretlen, kerestem
alföldi felhők bondoraiban?


Első merevedésem is – talán
négy, talán öt évesen, így igaz,
miattad lehetett, szerelmesem.


Emlékszem, szinte pontosan, ahogy
a szomszéd cigánylányok kemény kis
pöcsöm fogdosták csillogó szemmel…


és fitymámból vagy a pöttynyi nedvből,
nem tudom már… a te neved olvas-
ták ki, így igaz, jósolták nekem.

Pure Poetry sorozat
Fotó: Bach Máté

Kishúgunk

Lánynak sem volt normális. Zsilettel hegedült a karján. Szép, mi, mutatott róla néhány régi, barna fotót. A harmincas évek közepén, kilenc évesen. Okosabb volt az mindnyájunknál. A politikusoknál, még Horthynál és Rooseveltnél is okosabb volt, kilenc esztendős korában… Az anyánk két héttel később, akkor hozták haza valamelyik pesti klinikáról, addig látni sem akarta, megtiltotta, hogy bármelyikünk bemenjen hozzá vagy édességet, gyümölcsöt vigyünk neki. Apánk mehetett csak be, egyszer a hivatalos dolgokat elintézni meg valami pénzzel. Kemény és korlátolt asszony volt. Amikor megjött, először hagyta, hogy egyen, csúnyán lesoványkodott szegényke, majd megkérdezte, miért. Aztán hallgatott, egy vázába friss vizet töltött, visszarendezte a nárciszokat, szerette a nárciszt, más virágot meg sem tűrt maga körül, állítólag kivágta az udvarlóit, akik nem nárcisszal kedveskedtek neki, meg franciakrémessel (a krémes szeretetét bécsi nagyanyja hagyta rá), még a járási bíró fiát is, pedig az aztán szép férfi volt, bálokba járt, Pesten tanult, két nyelven is beszélt. Idegesítően hosszan tudta állítgatni a nárciszait, így büntette az egész családot, a hallgatásával, hüllőtürelmével, torokköszörüléseivel. Nézett kifelé az ablakon, két keze járt a virágok körül, és nem evett, nem takarított, nem főzött, nem csinált az az égvilágon semmit, amíg meg nem kapta, amit akart. Még le sem feküdt, ha bírta, inkább összecsuklott a kimerültségtől, nem engedett. Szegényke leejtette a kanalat is, úgy sértette a levegőt a kérdés. Remegett, mi az ajtóban kuksoltunk, bátorítottuk egymást. Remegett, nem félt, pedig kilenc évesen nem normális nem félni, egyáltalán nem normális nem félni. És nem ismerted anyánkat…
    Remegett, a düh remegtette. Aztán elcsendesedett, ilyet sem láttam még, az egész teste csendesedett el, valahogy úgy, ahogy egy gépet kapcsol ki az ember. Felvette a kanalat, szépen megtörölte, leült, egyik lábát keresztbe kígyózta a másikon (az egész család nagyon hajlékony, gyenge csontú), anyámra emelte a tekintetét, édesanyám… és a maga kilencéves beszédével elmagyarázta anyánknak, hogy mit fog zúdítani Európára a náci Németország, még azt is mondta, hogy Hitler majd megöli magát. Mi, idősebbek, kerek szemmel figyeltük, azt se tudtuk még akkor, talán harmincöt lehetett, hogy ki az a Hitler, micsoda az a náci Németország. Mi a szomszéd srácokkal, a babáinkkal és anyánk szeszélyeivel voltunk jóllakatva. Kilenc éves húgunk a világpolitika tragikus fejlődésén eszmélkedett, és felvágta az ereit tiltakozásul egy távoli ország idegen politikusa ellen. Hogy foghattuk volna fel ezt akkor? Meg egyáltalán…
    Két évvel később egy klinikára vitték, mindenfélét beletömtek, egy német orvos beszélgetett vele, sakkoztak is, azt hiszem. Egyszer hazaengedték, talán negyvenkettőben, a háború miatt, nagy szegénység volt akkor, össze kellett tartanunk, ez a hallgatag és kezelhetetlen kis idegen megkeserítette a nyomorunkat, szétzilálta az állandó rettegést, végignézte, ahogy a menekülő katonák megerőszakolják két nővérét, majd megmérgezte a kutat, döglöttek is utána, a falubeliek és mindenki. Amikor anyánk megtudta, hogy ő volt, arcon ütötte. Ököllel, mint egy férfi, megcsontosodott és kiszáradt a háború alatt. A teste és a lelke is. A felszabadítás után úgy nézett ki, mint egy kóró. Szegény, mindent kifacsart magából, hogy túléljük. Ő hasba szúrta, egy átkozott petrezselymes késsel, a saját édesanyját…, az anyánkat. Mi álltunk az ajtóban, mindez kint történt, az udvaron a lugas alatt, és néztünk, először fel sem fogtuk, mi történt. Este volt már, majdnem sötét, azt hittük, végre megbékültek és most összeölelkeznek. Csak amikor szétváltak és anyánk megtántorodott, néztünk össze, hogy a másik is bajt gondol-e. Ottmaradtunk, nem mertünk közbeavatkozni, annyira tartottunk anyánktól, hogy hagytuk volna megdögleni, hagytuk volna, hogy az a szemünk láttára koncolja fel.
    Aztán elment. Fellélegeztünk, örültünk, amennyire akkor lehetett, az első este megittunk egy üveg pálinkát, csak a lányok és az anyánk. Kicsit sirattam, mintha temettünk volna. Éjjel, titokban sírtam utána, egyik nővérem is, egészen biztos, közös ágyban, közös paplannal aludtunk, hogy melegítsük egymást, sokáig rázkódott, remegett azon az éjszakán. Visszagondolva, igen, azt hiszem, külön-külön mindnyájan megsirattuk. Még anyánk is, a maga módján.