Az elkövetkezendő időszakban a hajdani Körhinta Kör néhány tagját mutatjuk be, először Zilahi Annát, a Körhinta online irodalmi műhely egyik megalapítóját.

Fotó: Magyar Zsófia

Zilahi Anna, 1990, Pécs. Nemzetközi tanulmányok alapszakot végzett, majd nemzetközi gazdálkodás mesterszakra jelentkezett. A 2013/2014-es tanévet a párizsi Sciences Po ösztöndíjas hallgatójaként töltötte. Jelenleg a Magyar Képzőművészeti Egyetemen elsőéves, intermédián. 2008-ban Lázár Bence Andrással megalapította a Körhinta Kör online irodalmi műhelyt, 2009-től a József Attila Kör tagja. 2008 óta publikál verset és prózát, szerepelt a 2013-as és ’14-es Szép versek antológiában. 2014 tavaszán Testtelen tánc című online elérhető videósorozatának keretében külföldieket kért fel magyar versek felolvasására, így hívva ki az otthonos anyanyelv megszokott percepcióját.

Szellemjárás




zúg a füle több mint másfél éve el sem tudtam
képzelni ahogy mesélte először a fülorrgégészet
aztán a pszichoterápia végül már tényleg mindent kipróbált
néhány éjjele én hallom belülről a szellemjárást


kihajtotta a tábla ötvonalas szárnyát felkarmolta
a violinkulcsot vagy letörölte ami a múlt óráról maradt
a kezeteket meg tegyétek szépen a derekatok mögé
csak így lehet a zenével bármit is most meg fekszik
nem reagál semmire ettől kezdve csak géphangot hallok
ha a szívdobogása jut eszembe mindenki ekg-ja tiszta prím


ahogy az üres kórteremben állok kint havazik
dél van és sötét látszik a leheletem mintha kintről
dudálást hallanék a legnagyobb tisztaságban
a legátláthatóbb rendben itt van a legtöbb szellem
nem bántanak mert nem az én vendégeim és mert
nem én raktam rendet mégis mondogatom magamnak
naiepaspeur mintha mindennel kapcsolatban
csak ez az egy tanácsom lenne

Feltisztítás

„A tyúk egy külső és egy belső részből áll.
Ha elvesszük a külsejét, marad a belseje,
és ha elvesszük a belsejét, látszik a lélek.”

 (Jean-Luc Godard: Éli az életét)

A hajháló kis négyzeteket rajzol a homlokára,
kockában hullik a verejték.
Áll a szeletelő előtt és nyomja le a húst,
hogy a penge elkapja, amikor arra jár,
másodpercenként.
Nincsen rajta kesztyű, csak ha nagyon muszáj,
mert inkább mindent puszta kézzel.
Az első hónapban esténként még áztatja,
hogy hagyja el a makacs pácszag,
aztán nem is érzi már.


Áll a szeletelő előtt és legszívesebben belefeledkezne.
De mint műtétkor, csak egy kicsit belefeledkezni,
nem lehet. Pedig nincs itt semmi erőszak.
Majd én varrok magának egy szájat.
A lidokaintól felduzzad, nem érez semmit,
de ott serceg a bőr a körbejáró él alatt,
és nem bírja megállni, odanéz.
Szemsarokból követi a farkastorkot metsző fémes csillogást.
Ha esetleg fel is akarná töltetni, azt már nem érzéstelenítjük,
nem tudnánk, hogy hol a szája széle.


Este, a háló múló négyzetes nyoma.
Tükörbe néz, rúzsoz a heg belső vonalán.
A  méltóság milyen csömör vágya egyetlen mozdulatban.
Átszellemülne, de ahhoz szellem,
az átlényegüléshez lényeg kell –
ezekről pedig évezredek óta semmit:
hogy egy szárnyas, ami nem repül, pazarlás-e rá az összes toll,
vagy hogy sosem lesz neve annak, aki elvágja a csirkéink nyakát.
Egy szép napon áll majd ugyanúgy a gép előtt,
de a legszebbiken sem tud, soha, belefeledkezni.

Öröklési rend




Kényszeres nevetés vagyok.
Szebb napokon a kényszer túlnevetése.
A gazdagon hímzett faliszőnyeg mögött
rothadó falak halk agóniája és a káröröm,
hogy fal nélkül nincs faliszőnyeg.
Nincs mire felépíteni egy új házat, mégis,
feszít ez a két tömlő, hogy majd egyszer
életet kéne adnom, valamit, amiről
csak annyit tapasztaltam biztosan,
hogy nehéz megválni tőle.
A vakablak, mint beforrt császármetszés,
örököse az utolsó tanúságnak.
Elmondhatná, mit lát egy befelé forduló szem.
De nem figyel, csak emlékszik, milyen volt tartani,
és továbbra is arról álmodik, hogy szolgalelkűen tartja,
míg csőre tölt a lőrésben nőtt könyék.
Hideg lesz, csont a kővel összegyógyul.
Mindenki nevetségessé válik valaki szemében.