Christian Strassegger fotográfus (1967, Graz) 1991 óta foglalkozik grafikával és festészettel. Munkásságának főbb területei: művészi fotó, land art, installációk, objektek.  A legkülönfélébb anyagokkal/technikákkal dolgozik, legyenek ezek talált tárgyak, melyeket új kontextusba helyez. Beton, fa, papír, karton, fém vagy mindennapi tárgyakat alakít át objektté vagy installációkká. Munkáinak egy része „GroWing” munkacímet viselik és szabad ég alatti land art-ot, és installációkat tartalmaznak, valamint „növekvő” objekteket, melyeknél az időtényezőt figyelembe véve megkísérli a különböző gondolatokat és ötleteket élő „anyaggá” formálni, különböző „létezési állapotukban” dokumentálni és a bizonyos pillanatokat/állapotokat konzerválni.
A kiállítás képei cím nélküliek.

Szabadtéri műterem

„A nem, vagy rosszul belátható részeken beforduló, vagy más utat keresztező gépkocsik részére felállított tükrök már régen életterünk részeivé váltak. Ha nem a szélvédőn keresztül, hanem közelebbről, vagy más szögből nézzük őket, jóval több mindent fedezhetünk fel bennük, mint a beláthatatlan úttest egy szakaszát.“ – írja a MIRROaR" (Eaststyrian Roadside Attractions) című kiállítás beharangozó szövege. Christian Strassegger land art művész, a természetet juttatja szerephez fotóin. A fotók fizikai és szellemi dimenziói nem lehatároltak, hanem nyitottak, bennük a végtelen és a végesség különös párbaja érthető tetten. A párbaj egyszerre racionális, mondhatnám azt, hogy steril, megkomponált, kiszámított, ugyanakkor egyszerre váratlan és érzéki, tárgyias és jelekkel terhes. Az embertől csak látszólag független természeti táj szépségét keresi és találja meg, állítja a kép fókuszába. A táj és az ég, mint tükör, a terek és épületek, templomok és házak kapcsolatának misztikuma, kultusza jelenik meg az alkotásokban. Ez nem romantikus világfelfogás, nincs kényszerű projekció. A meglévő rendbe való beavatkozás nem írja át a tárgyak és emberek viszonyát, csak rávilágít ezen viszonyok mibenlétére, a függőségre, a teremtett táj emberi és természeti oldalára, a titokra, amely áthatja ember és természet viszonyát.
Christian Strasseggernél a táj nem változik, a mi fókuszunk, pillantásunk viszont igen, mert a művész segítségével felismerünk valami szokatlant, valami különöset, amit más formában és időben talán nem ismernénk fel. Elmennénk a lehetőség mellett. A tükör keret, bekeretezi a látványt, keret a keretben (a fényképezett táj és a tükörben tükröződő tájrészlet) egyben ki is emeli a tükörben tükröződő világot, földfelszínt, növényzetet, tárgyakat, az égboltot, fényt és színeket, az időjárást, az évszak aktuális helyzetét. Mélység és magasság léptéke mindvégig emberi, belátható, befogadható, ha néha illúziót is hordoz, szépnek mutat valamit, ami valójában nem szép, de egy szemszögből igen, széppé válik. A világ összetettségét látjuk, hogy valami más is lehet, mint azt az első pillantásra gondolnánk. A perspektívaváltás váratlansága a fizikai tényeket írja át, a könnyű nehéz lesz, a nehéz meg lebegővé válik. Nagyítás és kicsinyítés váltja egymást, a távol szemünk előtt hever, a közel messzire kerül. Ahogy átugrik az őz az úttesten, az autó előtt, ugrik a szemünk is tükörről tükörre, tájról tájra. Valahol a szélen vagyunk, az út mellett vagy épp az úton. Kitekintünk, átnézünk, felnézünk, lenézünk, mindvégig az éghez kerülünk közelebb. Tiszta ég, tiszta látvány. Optikai interakció.


Téli táj, drótkerítéssel körbevett erdő, a tükörben a házak teteje. Mintha ezek a házak lennének az őzek, rejtettek, nem láthatóak. Mint a mesében, a végtelen út látszik a tükörben, előttünk a természet zöldje. Honig felirat. Talán ragad is, szirupos méz. Ódon házak utcája, vidéki település, és a kápolna szobra a tükörben, az út meg a házak között visz valahová, nem tudni, hová. A tükör érkezésként jelenik meg, holott tőle távolodunk, az utca meg közelebb jön, miközben végig megyünk rajta, azaz elhagyjuk. Gyümölcsöskert, száradó ruhákkal, akár az orgonasípok, és a tükörben a ház oromzata, békés együttélés. Puszta táj, aszfaltozott úttal, és a tükörben magasodó fák, zölden. Ritmus és ellentét. Bankette in arbeit. Az út félig lezárt.
Szőlőkordonok, szőlőtőkék, alulnézetből. A tükörben a ház és az út. A kerek tükör és a szőlőkarók sora. A ház és az út maga is besorol a szőlőkarók és szőlősorok közé. Összeolvadnak egymással. Az ember alkotta táj bekebelezi a házat, az utat. Lombtalan fák, vakolatlan ház és a tükörben is alig látható fák, tar ágakkal. Zöld kukoricás, az élet burjánzása, kétfejű tükörrel. A tükörben zöld sávok és a felhős égbolt. Szomjazó föld, szomjazó növényzet. Eső lehet. Még nincs. Deres táj, tél van, és a tükörben a sárga falú ház, ahol talán fűtenek, ahol talán meleg van. A kietlenség, a kitettség, és védelemként is szolgáló fedél.
Különös kép a sziklás táj, és a tükörben az ellenoldal, szintén szikla, zöld ágakkal. Így sziklában a szikla, áttetszővé vált kő. Kő a kőben, átvilágítva. Karácsonyra készülődve kivilágított templom, az égen világító hold, és a tükörben a templom sziluettje, két templom és a holdvilág. A templom karcsúvá válik. Zöldellő táj, előre haladunk, az oldalt álló tükörben is a zöld táj, mintha másfelé ágazna az út, keresztút, az irány megváltozik. A tükör szegélye sávosan piros, a mező is kissé piros. Téli táj, a házba vezet a tükör, amelyben sárga fényt látni, egy fényszóró világít, és a sárga irányt mutató tábla így lesz összehangolva, párhuzamos világgá. Két ház közé beékelődik egy fa, a tükör kitakarja a házak közötti rést, benne a lombos fa. Szerves kapcsolat a ház és a természet között. Egy istállót, mezőgazdasági épületet látunk, színe fehér. A házon, ereszmagasságban található a tükör, benne egy idillien zöld kert, házzal. Akár paradicsomként is felfoghatom a látványt.


Teljesen új kilátás a tükörből. Belátás és felnagyítás is. Az autót vezető észre sem veszi, hogy mit lát vagy láthatna. A tükörkép és a tükrözött világ eggyé válik. Fény és árnyék, épület és növényzet a forgalmi tükörben. Forgalomba kerül a táj, forgalmi akadállyá válik. Felragyogtat egy nem látott részletet, dokumentálja. A pillanat nem szűnik meg a kép által, megmarad, tárgyiasul. Növekedés és csökkenés, egyszerre és egy időben. Átmeneti világ, ma ilyen, de holnap nem biztos, hogy ilyennek látjuk vagy láthatnánk. Emlékezés is a mű, őriz és felmutat. Reklám pillanatok, villanások és gyújtópontok, különbözőségek, a létezés örökösen változó formái. Körforgások, a természet dominanciája mellett. A forgalmi tükör, mint madárijesztő, mindent lát, emberi szem. Szimbólum.

Deák Csillag

Égi tükrök

Utakon és egyéb köztereken található tükrök, akár a napraforgók, felvesznek valamilyen irányt. Hol lentről, hol fentről látunk rájuk, a bennük tükröződő tájra. A táj egészére vagy egy szeletére. A kis tükörben sohasem azt látjuk, mint a fotó egészében, inkább kinagyítva, megsokszorozva, kicsinyítve. A tükör fókuszál, figyelemterelő, vonzza szemünket, tekintetünket, önkéntelenül is keresünk benne valamit, és nem tudjuk első érzésre megmondani, hogy mit. Mesét, csodát, emléket, valóságot. Mindegyiket. Úgy érzem magam, mint amikor gyerekkoromban belenéztem egy kaleidoszkópba, forgattam, és mindig más színes formát láttam. Itt hiába forgatom a fejem, a kép marad a helyén, hátrébb lépek, előrébb lépek, a kép változatlan. Közelebbről látszanak a részletek, felsejlik a látvány, amit szabad szemmel talán nem is láttam volna. Összefoglal a tükör, kinagyít, emlékeztet és őriz, mert nem szélkakas. Hiába fúj a szél, a látvány nem lesz kusza, csak mozgalmasabb, ha egy lombos vagy épp rügyedző fát mutat.


Van bőven hely, a GPS koordináták alapján bárhol megtalálhatók a tükrök, amelyek bátran mondhatják, hogy „A művészet én vagyok!” (Salvador Dalí) Lokalizáció és identitás, mert minden tükör más és más, egy sem hasonlít a másikra, annyiban igen, hogy tükrök, azonos anyagból készültek, formára el-eltérnek egymástól, de nem nagyon. Hol kerek, hol négyszögletes a formájuk. Állandó, véget nem érő mozit játszanak, egy szemszögből. Ha változtatjuk a helyünket, más kép tárul elénk. Christian Strassegger bravúrja, hogy megkereste, megtalálta azokat a szemszögeket, ahonnan társává avatódtak a tükrök, a tájba mélyedt tekintetükkel tudott újat mondani, kiemelni egy-egy látvány vagy látványosságot. Felöltözteti a tájat, új ruhát gondol rá a fotográfus. Ezek a tükrök szemeznek a láthatárral, a fénnyel, a nappal. Éjszakai sötétben a csillagokkal, szürkületkor a kezdődő álommal. Hajnalban a virradattal, a tiszta éggel, a messzire kalandozó tekintettel. Forrpont, gyújtópont, beleég szemünkbe, ösztönösen keressük a látvány szemszögét a képeket nézegetve.
Egyedül vagyunk, és nincs magány, csak felismerés és megismerés, öröm, hogy látunk és láthatunk, hogy észreveszünk valamit, amire a fotó ébreszt rá bennünket. Mi is ott vagyunk a tájban, tükörré válunk, tudatunk kiszélesedik, akár egy folyó deltája, minden belefér, érezzük a pillantás, tekintet súlyát. Meztelenít a tükör, nem azt mondja, hogy mondd meg nékem, ki a legszebb a világban. Ez a kérdés most érvényét veszti, bár a mesék birodalmába kerülünk, mint Alice Csodaországban, a tükrök termében, forgatjuk a fejünket, ez igaz lehet, igaz, amit látunk? A tükörkép… – bárhogyan is forgatjuk – soha nem hozható fedésbe az eredeti képpel. Ez a tükrözés lényege. (További példa: Ha egy jobb kézre való kesztyű helyett egy virtuális balkezeset látunk a tükörben, az nem azonos azzal, mintha egymás közt cserélődtek volna fel az esetleg párosan meglévő kesztyűink.)1
Kreativitás és mozgalmas szépség, minden mozgásban van, nem minden az útról látható, ki kell szállni a kocsiból, le kell térni az útról, keresni kell a pontot, hogy láthassunk, mintha a mobilunknak keresnénk helyet, hogy térerőhöz jussunk, bekapcsolódhassunk a világba, jelezve, élünk, vagyunk valahol. Régen füstköddel adtak hírt egymásnak az őrszemek. Ezek a tükrök nincsenek összekötve, mint a csillagvizsgáló tükrök Arizonában vagy Mexikóban. Mégis, a fotós szeme az, ami láncra fűzi ezeket a tükröket, áramvonalasítja, sőt divatba hozza őket, mert a látvány részeivé válnak. Közvetítőkké. Hírnökök, mozdulatlanságukban is mozgalmasak.


Mi válik széppé és csúnyává, vonzóvá és taszítóvá, kellemessé és kellemetlenné? Hogyan válunk egy pillanatra a szakralitás tárgyává és célpontjává. Isten szeme egy, háromszögben egy szem, az egyszemű óriás, emlékezünk tanulmányainkból, iskolai anyagokból, mesékből. Vonzódunk a széphez, a harmóniához. Tudja ezt a fotográfus is. Mindennapos útjainkból merít, kiszakít megszokott látásmódunkból, és rácsodálkoztat arra, amit naponta látunk, csak másként. Nézzük a megszokottat, és mást látunk a tükörben, felbillen, kibillen valami, ami addig kiegyensúlyozottnak látszott. A békés, a kellemes látvány megtelik szakralitással, tragikummal, iróniával. A közhely magasztossá válik, a magasztos meg közhellyé. Megrökönyödünk, sőt olykor megdöbbenünk, eddig ezt miért nem így láttuk, eddig ezt miért nem vettük észre. Társunk a tükör, a fotós a természetbe, egy-egy falu közterére vezet bennünket, de vezethetne két ember egymásra irányuló tekintetébe is.
Hol az enyészet helyét és formáját látjuk, hol a templom szilárdságát és szépségét. Valami szokatlan és érdekes. A védtelen táj olyanná lesz, mintha egy meztelen embert, nőt fényképeznénk, viszolygás nélkül. Nincs torzulás, nincs öregség, ha sebhelyet is látunk egy-egy tájban és tájrészletben. Aratás után, ősszel vagy télen. Rájövünk, mi vagyunk Christian Strassegger. Metamorfózis. Esztétikus látvány a táj. Túl az aratáson, a betakarításon, vagy épp zöldellő kukoricásban. Évszakok. Vivaldi zenéjét halljuk.

Kölüs Lajos

1 Perneczky Géza: Umberto Eco a tükörben (http://www.c3.hu/~perneczky/articles/00-tukor.html)

Christian Strassegger: MIRROaR" (Eaststyrian Roadside Attractions)
2014.10.21. – 2014.11.13.
Osztrák Kulturális Fórum / Österreichisches Kulturforum
1068 Budapest, Benczúr u. 16.