Kemény Lilivel Kemény Zsófi író, költő, slammer készített interjút.

Badaling - Kína

„Utálom csinálni, de nem adnám át senkinek”

Megfordultál egy-két helyen az utóbbi pár évben. Hol tudnál élni?

Berlinben nem, mert sötét van és túl közel van, Londonban nem, mert kibogozhatatlanul sok hülye tradíciót kéne megtanulnom, és nem lehet mindent piknikesíteni, Párizsban nem, mert olyan, mint egy díszlet, Svájcban nem, mert fél perc alatt éhen halnék, Tel Avivban nem, mert megterhelően jófej ott mindenki. Rómában igen, mert magátólértetődő és otthonos, tulajdonképpen mennyei hely. Pekingben igen, mert vadidegen és semmi nem igazi benne, és békén hagynak, nem szólnak bele, hogy mit csinálsz, és soha életemben nem éreztem magam olyan könnyűnek és szabadnak, mint ott.


Ha írnod kéne egy százas  listát azokról a filmekről, amit mindenkinek meg kell nézni, mi lenne rajta az első öt?

Egyetlen olyan produktumot láttam, aminek a végignézését kötelezővé tenném, ez (a) The Wire. Esztétikai élményt nem tennék kötelezővé. Ez a sorozat, nálam legalábbis, nevelői céllal működött: jobb - tudatosabb, figyelmesebb, empatikusabb, tájékozottabb - állampolgár lettem tőle. A gimnáziumi tanmenetbe szerintem prímán be lehetne illeszteni a nép- és állampolgári ismeretek vagy az erkölcstan órák keretei közé. (De persze legyen egy ötös lista, ki bírna ellenállni a listázási kísértésnek? Bergman: Fanny és Alexander, Roy Andersson: Dalok a második emeletről, Tarkovszkij: Tükör, Buñuel: A burzsoázia diszkrét bája, Resnais: Szerelmem, Hiroshima. Jöhet plusz kettő? Mert akkor Trier: Melankólia, Lynch: Kék bársony.)


Ha nem foglalkozhatnál  művészettel, mi szeretnél lenni?

Ha az építészetet nem vesszük művészetnek, akkor építész. Ha az építészet is művészet, akkor agykutató. Furcsa, de annak ellenére, hogy az időm nagy részét olvasással, filmnézéssel vagy írással, rendezéssel töltöm, mégsem tudnám bölcsészként elképzelni magam, nem foglalkoznék a humán tudományokkal.

Bécs

Nálad volt olyan, hogy konkrét emlékből vers lett?

Állandóan ez történik. Apró benyomásokról, képekről, megszokott vagy sűrűn tapasztalt térformákról - az utca görbülése, behavazott szélvédők, folt a szőnyegen - van ilyenkor szó. Nem narratív "emlékekről" - hogy öt éves koromban napsütésre készültünk, majd bőrig áztunk a nagyszüleimmel a Szigeten, az már történet, epika. Dehát mindannyian mindig ilyen - megszokott vagy szokatlan - emlékképek szűrőjén át látjuk a világot.


Mi a bajod a Kisszínessel?

Nem érzem magam biztonságban a színpadon, gitárral, mikrofon előtt. Állandóan hibázok, elcsuklik a hangom és félrefogok. Nem vagyok képzett zenész. A Kisszínes pedig - ha valamitől - éppen ettől működik. Ettől avantgárd, egyszerű, valamilyen. De nekem ehhez állandóan színpadra, emberek elé kell vinnem a hibáimat. Mert az viszont teljesen lehetetlen, hogy ezeket a dalokat ne én énekeljem el, te meg én. Utálom csinálni, de nem adnám át senkinek.


Boldog embernek tartod magad?

Igen. Van képességem a boldogságra, észre tudom venni, amikor jó nekem. Persze emellett a depresszió, az önutálat, a cinizmus, a kishitűség, a tehetetlenség, a kétségbeesés, ez mind ugyanúgy van. De bírok boldog lenni.

Kemény Zsófi