Kemény Liliről Zilahi Anna írt.

Párizs

Piros poncsó

Üveges Bianka feltűnő természetességgel ül a sárvári kör enyészpontjában, átlátszó plasztikretiküllel, Martens-bakancsban, fején halálfejes rózsaszín napszemüveg. Kiderül róla, hogy Kemény Lili. Folyton Kispált énekel és mindenkit lemos a pályáról tizenöt évesen, ha érvelni kell. Nagyon idegesítő. Folyton olvas, és ha nem, akkor arról beszél, amit éppen olvasna, ha nem beszélne. Kitaláljuk, hogy énekeljünk Beatles-t, mondom neki, hogy akkor a Mother should know-t, és érzem, hogy itt elkezdődik valami. Mert mondtam valamit, amit nem ismert, és ez nála ritka.

Folyton dolgozik. Levélben üzeni, hogy épp erre a ritmusra próbál dalt írni a Kisszínesnek: „timri-timri-tim-tá, riri-riri tim-tá...“, mert hetek óta nem hagyja nyugodni. Beállít a balatoni hétvégére a József és testvéreivel mély gyászban, mert épp kiolvasta a Shakespeare-összest. Koktélparadicsom-szedés közben közli velem a legrosszabb híreket és két szóval megváltja a világot a szigligeti rózsalugasban. Épp szembejön velem az utcán, amikor egy ugrással leszakad rólam a nadrág és rám adja hosszú, piros poncsóját. Szörnyű kapcsolattartó, nem tudom neki mikor visszaadni. Karnyújtásnyira elérhetetlen.

A felvételi filmjében (spoiler!) a sarokba szorított főszereplő leveszi a pólóját, de ezt a filmben már nem látjuk, mert a lényeg megtörtént, anélkül, hogy észrevettük volna. Újra és újra rákezdek bizonyos dalok dúdolására, amik a semmiből tűnnek elő nem várt pillanatokban pavlovi reflexként bizonyos érzelmi helyzetekre. Például Párizsban, amikor magamnak döngicséltem és a lakótársam megkérdezte mi ez, hirtelen nem jutott eszembe. „Actually, this is my friend“- ugrott be mégis. A Madaram.

Zilahi Anna