Elővettük a szánkót, amit a gyerekeknek rejtegettem a balatoni nyaraló kamrájában..?  Mert most, amíg nincsenek még itthon szeretném kipróbálni, csak hogy minden rendben van-e vele biztonsági szempontból. Na jó, igazából szánkózni szeretnék, nem tagadom, fölösleges is, úgyis ismersz. Húzlak majd én is, de kérlek előbb Te engem. A szánkóra fekszem és az eget csodálva várom, hogy induljunk. Apró pelyhekben esik a hó, mintha csak kristálycukor volna, de annál sokkal puhább, mégis ugyanúgy olvad. Elképzelem, hogy cukor, miközben mar rég rohanunk repülünk a szánkóval, és látom ahogy az angyalok a lábukat lóbálva karistolják a semmit és bele-belerúgnak egy-egy csillámló pehelybe. Innen tudom, hogy angyalok, mert nem olvad el az aranycipőn a hó.

Ekkor eszembe jut, hogy biztos fáradt vagy, sikítok, hogy állj meg, de kifulladásig szaladsz, és végül nevetve rám fekszel mintha párna volnék. Nevetünk és arra gondolok, jól van, ez a szánkó elég biztonságos lesz Noelnek és Karának, ha minket ilyen mosolyogva bír, akárcsak egy fájós hátú nagymama, aki csakazértis ölbe kapja unokáit. Ez a szánkó szeret minket, mondom hangosan, de Te csak mosolyogsz, és nem tudom biztosan tudod-e mire gondolok, de nem kell kifejtenem. A mosolyodból tudom, hogy bárhogyan is, örömmel veszed ezt a gondolatom. Megcsókollak, és kimászom alólad, most én húzlak. Hagyom, hogy elkalandozz, nem mondok semmit. Végül mégis felvisítasz, állj meg! Most veszed csak észre, hogy a tavon siklunk, és nem is érted, hogy tudlak ilyen ügyesen húzni a jégen. Rettentőn csodálkozol. Majd egy sejtelmes mosollyal felemelem a lábam, és látod, hogy egy arany cipő van rajtam. Az egyik tündérről esett le, magyarázom, de Te egy szavamat sem érted.

- Menjünk haza szerelmem, mondod végül pajkos mosollyal az arcodon, hadd vegyem le rólad ezt a tündércipőt. Nem ellenkezem, sőt leülök melléd a szánkóra, ott a tó közepén a sötétségbe burkolózva, és az öledbe rakom a lábam.
- Tessék, vedd le most azonnal. Érzem ahogy a bokámon végig szalad a kezed finoman, és úgy veszed le a cipőm, mint a többi ruhadarabot, észrevétlenül. Mindenütt a ruhám hever a jégen, és körbetáncoljuk mezítláb. A jég nem bírja tovább, halk szenvedéllyel tombol körülöttünk, hogyha nem volnék kábult a szerelemtől, attól félnék, megolvad alattunk.

Holnap jönnek haza a gyerekek, nem is tudom, hogy lehet ennyire így szervezni ezt a tábort, hogy szentestére essenek haza a kicsik. Mégis van ebben valami extrém, ami miatt ezt az időszakot választottuk nekik. Szeretjük a határokat feszegető dolgokat, azt hiszem mindig is szerettük. A gyerekek már csak így kénytelenek felnőni. Reggel, amikor neki állok sütni, főzni, nem jöhet a konyhába senki, mert nem szeretem ha lábatlankodás van olyankor. Ti majd fát díszítetek, és előre tudom, hogy mást se fogok hallani a konyhában, mint a vihogást kintről. Noel meg cincogósan nevet, nem is fogom bírni sokáig ezt szó nélkül, kimegyek és végigcsókollak Titeket, a gyerekek menekülnek, mert lisztes a kezem, de miközben Te csókolsz megfogod és a hajadba fúrod, a gyerekek hápognak a nevetéstől, de kétség kívül tetszik nekik, hogy anyáék megőrültek. Én meghatódom, mint mindig mindenen, de tartom magam, és miután megköszörülöm a torkom megállapítom, hogy a fa gyönyörű, de nekem az egyszínű égősor jobban tetszett volna, viszont Kara addig kérlelt minket, míg beleegyeztünk a színesbe…

Este az asztalnál nem csak mi ülünk, hanem a barátaink is, akiknek szintén olyan szülők jutottak, akik nem tartják magukat épnek egy ilyen szintű szeretethez. Ha nem is 24-én, de 25-én biztosan így ülünk. Sokat játszunk majd, Tomi egészen biztos új társasjátékot gyárt, mint minden évben ilyenkor, és Kara kedvéért elővesszük a műanyag indiánfigurákat. Noel már a hasadban is tudott zongorázni (emlékszem, én azt mondtam, “rakd ide a kezed, Kara rugdal”, mire Te azt mondtad mindig, “tedd ide a kezed, Noel zongorázik”), most vadul csapkodja a zongorát, ami annyi szeretetet lapátol a házba ahol élünk, hogy eszembe jut, milyen nehéz lesz egy nap meghalnom.

Hálátlanság így éreznem, gondolom magamban, és örömkönnyekkel az arcomon átölelem Noelt, aki észre sem veszi, annyira elvitte a zene. Egy darabon vele megyek, engedi. Ekkor eszembe jutsz, mint mindig, amikor örülök valaminek és azt akarom hogy részese légy. A szememmel kereslek míg megtalállak. Fekszel a fa mellett Karával, aki belealudt az indiánosdiba a válladon, és látom mozdulni se mersz, föl ne ébredjen, mert a zaj nem érdekli, de a mocorgást nem bírja. Nézel, és látom látod minden gondolatom, ezért kimondom magamban, szeretlek. 

Kerekes Rita Napsugár

Kép: Kázsmer Zsuzsa

A szerzőtől a Centrifugán:

http://centrifuga.blog.hu/2013/09/14/kerekes_rita_napsugar_brightoni_eskuvo