Turi Tímeával Szegő János (1982) irodalmár, a Magvető Kiadó szerkesztője készített interjút.

Vagány Históriák, Bach Máté felvétele

Túlzok, mint a színpadi smink

Az elmúlt néhány évben, mióta irodalomértelmezőből költővé is avanzsáltál, változott-e számodra a nőíró, írónő, női irodalom fogalmaknak a jelentése? Másképpen látod-e ezeket a kategóriákat szerzőként?

Ha az embernek egyszerre több szerepben is otthonosan kell mozognia, akkor könnyebben lesz megértő. Engem az irodalomértelmező hátterem, azt hiszem, talán megengedőbbé tett: megértem, ha valaki kategóriákon keresztül akar megérteni valamit, és megértem azt is, ha valaki kényelmetlenül érzi magát, ha nőírónak nevezik, noha én nem érzem magam ilyenkor kellemetlenül. Nő vagyok, és írok, ez a helyzet, ezt tekinthetném akár semleges helyzetnek is, de nem tudom annak tekinteni - ez egy olyan helyzet, amivel, úgy érzem, valamit kezdenem kell. Viszont rá kellett döbbennem, hogy bár feministának tartom magam, irodalomértelmezőként mennyire kevés történetesen női szerzővel foglalkoztam (eddig), mennyire kevéssé vagyok feminista mint olvasó – ez például egy tanulságos felismerés volt számomra. Költőként könnyebb feministának lenni, mint irodalmárként. Könnyebb a női tapasztalatokhoz költőként nyúlni, mint egy eddig hagyományosan mégiscsak férfiasabb terepen, az irodalomkritikában kamatoztatni azokat – mondom ezt némi önkritikával.


Te valóban otthonosan mozogsz több közegben, sőt az otthonosság eleve jellemző Rád. Közben több művedben is felmutatod, nyelvileg re- és dekonstruálod az otthontalanság, otthonvesztés tapasztalatát. Azt, amikor körön belül látjuk meg, hogy mennyire idegen az egész világ. Ez alkati szerinted? Illetve van-e, lehet-e az írásnak ilyen paradox dialektikája hogy egyszerre teremt s szüntet meg otthonokat? Mennyire vagy otthon a nyelvben? Van-e nyelv vagy csak nyelvek vannak?

Inkább azt mondanám: iszonyatosan nagy munka otthon lenni valahol, bárhol. Egész egyszerűen azért, mert az idő az otthonosság ellen dolgozik. Az vagyok, aki tíz meg húsz éve voltam, de közben történt ez-az, hoztam bizonyos döntéseket, másokat elmulasztottam, és az akaratomtól függetlenül is változtak a körülmények: felismerni magunkat a múltban korántsem olyan egyszerű dolog. Legalábbis ezt tapasztalom. Irodalmi szöveget létrehozni, úgy sejtem, ennek az otthonteremtésnek az eszköze: az a hang, ami egy irodalmi szövegben meg tud szólalni, az én is vagyok meg nem is: egy időn kívüli idea. Az általad felvetett fogalmakkal én úgy mondanám: a nyelv az én otthonom, az én mozgalmas, képlékeny otthonom, prokrusztészi ágyam.

A műfajváltásnak, hogy epikai szövegek után, a líra felé fordultál milyen okai lehetnek? Összefügg az előbb említettekkel? Persze ezek a versek igazi kistörténetek, narratív fészkek, de azért versek. A sűrítés logikájával.

Összefügghet. Az van, hogy bizonyos szempontból nagyon türelmes vagyok, évekig tudok egy-egy képet hordozni, egy - mondjuk így - motívumon gondolkodni, de amikor elkezdek írni, akkor többnyire már türelmetlen vagyok, és minél gyorsabban akarom megmutatni, mire jutottam: ez alkati dolog is, meg összefügg az ember körülményeivel és életritmusával, mindenesetre ez a tempó a versnek kedvez és nem másnak. Kötődöm a történetekhez, de azt tapasztalom, néha többet megtudhatunk egy-egy történet szereplőiről, ha bizonyos dolgokat – sőt, minél többet - egész egyszerűen letakarunk mellőlük a képről. Ez sokszor hazárdjáték, de én így tudok, ahogy te mondod, sűríteni.


A személyességet, a közvetlenséget teszed sokszor a vers tárgyává, mintegy tárgyiasítod a szubjektumot. Pszeudó-referenciák, majdnem-azonosságok; közben pedig létezésünk képletszerűsége, szerkezeti gikszerei rajzolódnak ki. De azért sokszor kacérkodsz is azzal hogy megmutasd, mi van a kulissza mögött. Túl az újabb kulisszákon. Ha szerep-játék is a líra, segít-e esetleg az önértésbe? Általánosabban milyen funkciója-tétje van szerinted és számodra a lírának?

Azt szoktam mondani, hogy a legutóbbi könyvem személyes könyv, de nem az én személyességem van benne, nem is másé, hanem szándékai szerint a könyv a személyességről szól magáról. Arról, hogy – például – az ember hogyan lelhet otthonra a saját történeteiben, vagy hogyan ismerheti fel a saját idegenségét ugyanazokban. És persze emiatt sarkítok, sokszor túlzok, mint a színpadi smink, hogy a kakasülőről nézve is meggyőző legyen az alakítás. És igen, az írás még mindezzel a szerepjátékkal együtt is – sőt, pont ezzel – nagyon sokat segít az önértésben. Számomra mindig fontos volt, hogy amit írok, az hiteles legyen, hogy valamiképpen magamra ismerhessek benne – de idő kellett, míg rádöbbentem arra, hogy ezt csak akkor lehet megkísérelni, ha nincs egy az írást megelőző valaki, akihez képest az az írás őszinte lesz, hanem csak úgy, hogy – bármilyen zsenánsan is hangzik – az írással együtt válok azzá, amit írok.

Szegő János