Gerőcs Péterről Ivánovics Petra írt.
Petra - önmagáról: „Pszichológus vagyok, bölcsész és kíváncsi. Szeretem a flat white-ot és Ligetit. Kiskoromban űrhajós szerettem volna lenni.”

Gerőcs Péter és Ivánovics Petra

„A róka az róka, az róka, az róka”

Semmi érdekes nem történt velem aznap. Ültem a kortárs verselmélet szemináriumon és minden megváltozott. Parti Nagy Rókatárgya volt a téma. Találkozott a tekintetünk. Azt gondoltam, végre valaki, aki érti, amit mondok. Ahogy hallgattam, éreztem, hogy dolgunk lesz egymással. Nem tudom, az ő fejében mi járt, de óra után a metróig kísért, és aztán végig az elmúlt éveken át. Sok történetünk van. Erdei kisvasúton Hűvösvölgyben, először ültem rajta. A Ligetben egy sör mellett, ahova az utóbbi időben elmaradhatatlan bicikliével érkezett. Este a rakparton egy üvegborral és nagy kérdésekkel. Egy furcsa téren, ahol azóta se jártam. Szürkeség volt és mi azon zsizsegtünk, hogy vajon személyiség vagy narratíva. Nem bírtunk egymással. Hallottam őt többször felolvasni nagy, impozáns rendezvényeken és kis, titokban szerveződő, underground, kortárs megmozdulásokon. Higgadtan olvassa saját magát, nem tesz hozzá, nem vesz el. Pontosan az, ami. Néha nyersnek tűnik és távolságtartónak. Elzárkózik a feleslegestől, és ritkán kertel, kár arra az idő.  A távolság a kérdés. Térben, időben és kapcsolatokban. A láthatóság bizonytalansága. Az évek során tanúja voltam, hogyan változik és váltakozik a kérdésre adott válasza. És egyre erősebb mondatok jöttek.
Tanúja voltam otthonkeresésének, négyben jártam is. Első szobája valójában egy szellemi műhely, gyakran az volt az érzésem, hogy valami inka totemmel a közepén. Talán a kaktusz miatt. Könyvek, hajnalig tartó beszélgetés, Bach, Heliogland és cigi az erkélyen. Zöld. Szeret kint. A nyugalom, a természet, a csend. Elvonulás, olykor a balatoni házba, amit csak elképzelek, de egy este felhívott onnan, hosszan beszélgettünk, aztán gitározott nekem a telefonban. És nekivágott Európának. És hónapokig Ázsiában írt. Volt, hogy nem is beszéltünk csak félszavakat. Ha rég láttam, akkor is könnyen folytatta. Holnap nem stoppolsz le velem Montenegróba? Egyszer csak eljött a pont, a szerelem ideje és a filmkészítés. Werkfilmek, rengeteg meló, és persze „privát mészöly”. Talán mindig is ott volt. Finomságok, a látásmód, ahogyan közelít, érzelmek futnak át egy elkapott felpillantáson keresztül is akár. És hihető. A képi nyelv, az elbeszélői nyelv, az idézőjelek.
Egy másik epizód. Egyszer nyáron azt mondta, találkozzunk az Erzsébet-híd közepén, félúton a Duna fölött. Ha nálam is többet késel, a Dunába ugrom, írta. Mindig kések. Ijedtemben a Gellérten szálltam le, aztán szedhettem a lábam. Végül összetalálkoztunk a hídon, félúton. Dübörgött a nyár, a város, a szabadság. Régen nem láttam már ekkor. Úton volt éppen, költözött egy kapcsolatból. Lezáráskor állítólag helyzetbe hoztam, vagy ki tudja, akkor így mondták, bármit is jelentsen ez. Nagy játék volt, és persze szorongás múlton és jövőn. Akkoriban így voltunk, talán ma sem másként.
Végül eljönni látszik az otthontalanság vége. A bicikli, aminek a súlya, mint körülbelül egy pár zokni, és a periférián egybemosódó táj. Koncepció. Koncepció hátán. Holisztikus a tér, a terv, a tudat. Nem sejtem, mi lesz még ebből. Ha állat lennél mi lennél? Nyilván valami lúd. Ígéretes.

Ivánovics Petra

Parti Nagy Lajos: A rókatárgy alkonyatkor
http://www.pim.hu/object.4EB68B52-3BB8-4A01-9C58-59DAFB2B34E1.ivy