Nagy Kata lírájáról Győrfi Kata költő írt.

Beszél magában

Mostanában több körülöttem levő fiatal nőben is feltevődik a kérdés, hogy mi az, ami őt, téged vagy engem meghatároz; és igen, arra gondolnak, hogy nőként. Az egyik például azzal jött, hogy általában férfiakról hall nőket beszélni, hogy ő ezt megfigyelte, és hogy figyeljem meg én is, mert ez egy jelenség. A másikkal kutyasétáltatás közben oda lyukadunk kábé ki, hogy milyen – szinte – furcsa, hogy a férfiak határozzák meg a nő fogalmát, hogy az mit tud jelenteni ma, és a mát nem idénre vagy a századra értjük, hanem az egyes jelenekre, amikből aztán megszüntetve megőrzünk nőfogalmakat. Hogy amit viszont azok alatt értünk valahogy soha nem érvényesek már és nem azért, mert a férfiak, hanem mert megalkotásuk pillanatában elveszítik aktuálitásuk és aktivitásuk. De mégis azon kapjuk magunkat, hogy azokat használva tevődik fel a kérdés, hogy mi az, ami őt, téged vagy engem meghatároz. És igen, arra gondolnak, hogy nőként.

Nagy Kata verseit mintha az az önmagát keretek közé szorító – határozottan – nő hangja mormolná az ablak előtt, aki jól is érzi magát ebben a keretben, hiszen ismerős, biztonságos, minden jel arra mutat, hogy ennek így kell lennie, de közben ez a mormolás is történik valamiért, ezek a versek vannak. Ez az összeférhetetlenség, ami kiindulópontja a szövegeknek, egyszerre oda s vissza, nyelvileg és formailag át is hatja ezeket. Áll a nő az ablak előtt, beszél magában, önkényes asszociációk hosszú sora, belső és külső zavar, zsúfoltság és unalom – ezt nevezem itt most nosztalgiának.

Nagy Kata verseit rétegeiben feszíti a szétcsengés. A központozás használata és nem használata nem kifejezetten következetes: egyes szövegekben van, másokban nincs, továbbiakban van is, meg nincs is. Ha ez szándékos volna, akkor több teret és odafigyelést érdemelne, de így az inkonzekvencia csak egy a mormolást aláfestő, helyenként zavaró zaj marad. A szövegtesteknek a kurziválással ápolt viszonyai sem tiszták, nem mindig érthető vagy érezhető, hogy mi miért van kiemelve, elhalkítva, más (kon)textusba helyezve. Illetve a sor- vagy szakasztörések és azok indokai sem mindig koherensek. Nagy Kata versei tehát ilyen szinten néhol a biztonságos és otthonos formai keretből való pánikszerű meneküléskísérletek áldozatai lesznek.

Győrfi Kata és Nagy Kata a JAK-táborban (2013)
Haraszti Ágnes felvétele

Nagy Kata verseit rétegeiben feszíti a szétcsengés. A szövegek gyakran olyan ide-oda ugráló narrációknak tűnnek, amik aztán közeli s távoli asszociációk felsorolásai maradnak. Mintha elkezdődne egy magántörténet, de úgy forog önmaga körül, hogy nem mindig ér körbe: önkényes metaforák, hasonlatok és társítások. Ezekre csak rásegítenek azok a rendellenes – néhol helytelennek ható – mondatszerkezetek, amik olvasása közben azt érezzük, hogy nem jó a sorrend, hogy újra kell olvasnunk, hogy megtörik a szövegértést. Ha ez szándékos volna, akkor több teret és odafigyelést érdemelne, de így erősen fragmentálja a befogadást. A versek tehát elsősorban a töredezettség, a megszakítottság, a természetellenesség, a szokatlanság és képtelenség hatását keltik.

Nagy Kata verseit rétegeiben feszíti a szétcsengés. Madarak, ég, felhő, táj, virágok, Duna, hold, reggel, kavics, tó és férj, bérlő, halottak, isten, gyerek, halál, idő – azok a két egymás mellett végigvonuló fogalomvilág elemei az, amik közti feszültség robbanásközeli állapotban tartja a szövegeket. A kedvencem tőle az Őszi kép. Ez a vers úgy cseng szét, hogy álmomban tovább cseng egy picit. Itt a legtökéletesebb az asszociációk elemeinek rendetlen harmóniaérzete. Halk utalások, halk reflexiók, erős vershelyzet. Nagy Kata költői hangja egy önmagát a szövegen keresztül így vagy úgy, újra és újra definiálni kívánó női hang, amit ha este megtalál, reggelre elveszít, amit ha reggel megtalál, estére elveszít. Minden vers egyenként, és a készülő kötete egyben, ennek a keresésnek a lenyomata. A hétköznapi nosztalgia fel-feltörésének tanúbizonysága, a szétcsengés zúgása alvás közben, a robbanásközeli visszafojtottság lesz ez a kötet, amiben nem tudjuk, és soha nem is fogjuk tudni, mi a következő szó, vagy mit jelent igazán az a mondat. Ahogy most nem tudjuk, és most soha nem is fogjuk tudni, hogy mi az, ami őt, téged vagy engem meghatároz; és igen, nőként.

Győrfi Kata