Deák Csillag és Kölüs Lajos páros-kritikája.
Tihanyi Anna (1979, Budapest)
A Berlin bhf. (pályaudvar) egy megrendezett fotósorozat, amit magyar írók Berlin-élménye inspirált. Koncepciómat olyan szépirodalmi szövegekre alapoztam, melyek hangsúlyozzák Berlin átjárhatóságát, az átutazók tranzitérzését, és közben a saját szorongásaimmal kapcsolatos kérdéseket is feszegetik. Berlin nem csupán projekció, de önreflexióként is jelen van az írásokban, és a fotóimon is. A jelenetek mindegyike belső térben játszódik, tértől és időtől elszakadva. A szövegek nem egy adott képet illusztrálnak, inkább egy átfogó érzést fejeznek ki és lépnek dialógusba a fotókkal. Képeimmel hangsúlyozni szeretném az idegenség és közelség problematikáját, a magány és az elidegenedés jelenlétét, az állandó kitaszítottság érzését és a vágyat, hogy be- és elfogadjanak bennünket. (Tihanyi Anna, 2014.)

Konrád György: Emlékezés Nyugat-Berlinre (1987), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Berlin, nyílt város?

Tihanyi Anna tárlatának címe, Berlin bhf. első látásra megtévesztő. Sehol nem tűnik fel a pályaudvar, mindegyik fotó belső teret ábrázol. Innen nem indulnak, és nem is érkeznek ide vonatok. Modellvasutat sem látni. Ahogy Konrád György írja: A Kintnek is megvan a maga bentje… (Emlékezés Nyugat-Berlinre, 1987). Átutazóban, turistaként, vendégként vagyunk jelen.

Tihanyi Anna színes belső világot tár elénk, teli szorongással, félelemmel. A tíz kép közül mindössze egyen látható gyermek vagy pár, férfiak pedig csak két képen szerepelnek. Többnyire magányos nőkkel találkozunk, olyan nőkkel, akiket a párjuk elhagyott, magára hagyott, meglehet, örökre. Nem tudni.

A terhes nő a földet nézi hasára tett kézzel, talán az új életet hallgatja, és nem törődik azzal, mi vár rá. Mozdulata óvatos és óvó. Lábai előtt a fehér szőnyegen piros virágszirmok hevernek. A ki nem csomagolt papírdobozok valamilyen átmenetről vallanak, érkezésről, távozásról. Az óra dél fele jár, hamarosan ebédidő, a dohányzóasztal csipkés terítője nyugalmat áraszt, a szobába beszűrődik a fény, a rozoga spalettákon át. (Földényi F. László: Berlin sűrűjében, 1978 … a háború nem csak Berlin testén, hanem szellemén is maradandó sebeket ejtett. A harmincas évek végén félbeszakadt itt valami, a városban, mint Csipkerózsika várában, megállt az idő, s attól kezdve Berlin egy másfajta időszámításba került.)   

Földényi F. László: Berlin sürüjében (1978), fotó Tihanyi Anna, , Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Mindenütt egérfogó. Ki sem kelsz az ágyból, senkire sem figyelsz, de éber vagy. Agatha Christie könyve, Az egérfogó egy bűntényről, egy gyilkosságról szól. A képen a hiányzó „egér” képviseli a bűnt, de tény, hogy nincs jelen, hiába várja minden oldalról egérfogó. Csapda. A félelem csapdájába kerülni, csapdájában lenni, ez az igazi bűntény. Áldozatai leszünk a saját egérfogóinknak. (Végel László: Nach Berlin, 1989 … Ajándékot kaptál, amikor már semmi örömet nem találtál benne. Késve érkeztél, mert korán születtél. Üvegburában nevelkedtél... ...Álmatlanul forgolódsz ágyadban...)

Eörsi István szövege vérfagyasztó: éhesen pusztulok el-/ a hullát száz patkány rágja,/ ezer légy száll dög-patkányra,/ kicsi eszi a nagyot-/. Tihanyi képén minden a helyén van, csillog, tisztán ragyog. Ha kopott is a fal, kopottak is a székek, a pult gondos munka eredménye, őrzik és ápolják.    Ez már nem a Zola Patkányfogójában megjelenő világ, annál is rémisztőbb. A férfi véres arca, ruházata jelzi, hogy életre-halálra szóló küzdelem folyik állat és ember között. Meg-megmarják egymást, egymás húsába vájnak. (Eörsi István: A Maradjhüütcában, 1982 ... előttem egy nagy ház forogni kezdett,/ ott hevertem a kövön az esőben) Hitchcock Madarak c. filmjében is az ismeretlen félelem, és a szorongás manifesztálódik. Nem egy másik embertől félünk.

Parti Nagy Lajos: A karfavörös oroszlán (2002), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

A túlélés, a bezártság reménytelensége valamiféle tartást ad. Korunk lerí rólunk, nem tagadhatjuk le, hogy kb. milyen idősek vagyunk. Nappalinkban vörös konzervdobozok sorakoznak a könyvespolcokon, a földön és az asztalon. Nem Warhol leveses dobozai. Be vagyunk dobozolva. Kifelé tartunk az életből, de fenségesen tesszük, összegyűjtögetve, magunkba zárva emlékeinket, amint ezt az idős nő tartása, ölbe ejtett keze, nézése is sugallja. (Parti Nagy Lajos: A karfavörös oroszlán, 2002. ..Az otthonlét, egy akármilyen viszonylagos otthonlét is mindig rutin, ismétlődés.)

Ott játszunk, ahol általában nem szoktunk, egy üres lépcsőház fordulójában. Színes golyóink szertegurulnak, mi pedig továbbpöcköljük őket. Nincs einstandolás, mint a Pál utcai fiúkban, magunk vagyunk, védtelenek és árvák, hiába rendezett a ruhánk, hiába jólfésült a hajunk. Úri gyerekek, akik szenvedélyeiknek hódolhatnak. Gyerekek maradhatunk egy olyan világban, ahol mások egyből felnőtté válnak. (Oravecz Imre: A berlini csata, 1988 ...Ez még a magánynál is rosszabb volt...űr, lyuk, amelyet nem lehet betömni, seb, amely sajog, fáj... Ennek ellenére visszakívánom, mert ott még velem volt M... üveggolyóztunk a lakásunk halljában...)

Szív Ernő: A berlini fekete füzet (1997), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

A rakáson lévő telefonok az elérhetetlenséget, az elbújást, a közölhetetlenséget, az elmesélhetetlenséget szimbolizálják. Nem elég egyszer kihúzni a telefon dugóját. Naponta megtesszük, amikor nem akarjuk hallani, amit nem akarunk hallani. Sokszor mégis beleszólunk a telefonba, nem tudunk nemet mondani, vagy nem elégszer, vagy nem akkor, amikor kellene. Csak a tükörkép marad, a magány szolid jelképe. Nem nézünk a tükörbe, nem akarjuk saját arcunkat viszontlátni. De ott van, nem tehetünk ellene. Felöltözve ülünk az ágyunkon, nem tudjuk, hová menjünk, és legfőképp azt nem tudjuk, miért is kellene valahová, valakiért. Ahogy Tihanyi a nő vádliját megnagyítja, lefokozza a női szépséget, hőstelenít. Az elvesző formát látjuk. Talán még hódítanánk, de egyre kevésbé látványos a testünk. (Szív Ernő: A berlini fekete füzet, 1997 ...Az ablakhoz ment, a függönyön át sokáig bámulta a kietlen, éji utcát. Lassan megértette, hogy elveszett. Beleszeretett ebbe a férfiba.)

Az édes otthon letakart fotel. Hogy gondolataink vonatán érkeztünk, vagy megyünk, nem tudni. Összetört cserépszőnyegen állunk mezítláb, mint egy fakír. Nem érzünk semmit? Nem kapkodjuk a lábunkat, mintha parázson járnánk? A várakozás szorongató érzése mindent elnyom? A cserépdarabok nem állnak össze egésszé, hiába nézünk ki a külvilágra, belsőnk egyedül marad, nincs válasz a kérdéseinkre. Ami történt, az miért történt, és miért éppen úgy? Szerencsések vagyunk talán? Vagy mégsem? Egy katasztrófát éltünk át, vagy éppen azt úsztuk meg? (Láng Zsolt: A rejtély, 2004. …Csupán a düh nyomait lehet dekódolni…)

Láng Zsolt: A rejtély (2004), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf. – Crystal night, 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Tihanyi témáját több oldalról veszi szemügyre. Részekre, filmkockákra bontja. Az üres tér, benne a rézágy, abban a hason fekvő férfi alakja, és a nőé, aki épp felkelni készül, de még ül az ágy szélén, nem tér magához, vagy nagyon is magánál van, csak nem erre számított. Egyedül van, nem történt semmi sem. Túl szép, túl gazdag, túl érzékeny teremtés. Az össze-nem-illés képét látjuk, még ha az csupán egy légyott képe is. A terem üressége ott van az emberi testekben, az emberi lelkekben. (Nádas Péter: Berlini szürke, 1973 … ez a magamnak játszott megrendülés nem színpad-e? Hiszen a színjáték mi más, mint a megkerülhetetlen jelen idő görcsös erőfeszítése, hogy megélje a múltat vagy a jövőt?)

Róma. Nyílt város, Roberto Rossellini filmje 1945-ből. A szó hagyományos értelmében nincs főhőse, az igazi főszereplő Róma városa.[1] Tihanyi figurái átutazóban vannak, folytonos indulásban, megérkezésben. Helyhez kötöttek, de csak egy pillanatra. Semmi sem köti őket hosszútávon az adott területhez, térhez. Hontalanok. Nincs menekvés, csak várakozás, tétlenség, magány.

Körhinta. Erwin Olaf MODEM-beli kiállítása rímpárként idéződik fel bennem. A szín- és formavilág hasonlósága, és Berlin okán. Tihanyi Anna képeinek melankóliája is időtlen, egy önmagát szemlélő ember pszichéje tárul elénk. Az elfojtás, a meg nem valósult álmok utáni vágy feszültséggel teli képeit látjuk. Az ébredést. Valami végleg eltűnt. Már a mozdony füttyét sem hallani, csak a végtelen sínpár párás, ködös fonata tűnik szemünkbe. A holnap. A végtelen.

Deák Csillag

 
Nádas Péter: Berlini szürke (1973), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Párhuzamos portrék

Megáll az idő. Menekülni kell, de nincs hová. Oda vágyunk, a „nincs hovába”. Létezik, elképzeltük, sokat hallottunk róla. Nem mesevilág, már felnőttünk, egyre kevésbé hiszünk a mesékben. Illúzióink vannak, hol és hogyan szeretnénk élni, legfőképp, hogy kivel. Tihanyi Anna képei és a mellettük szereplő szövegek viszonyát boncolgatom, kép és szöveg szervességét. A beszéd uralta világban egyszerre nincs beszéd, olvasni kell valamit. A képek lesznek a szavak, a szavakból, a mondatokból meg képekre emlékszünk. Hol az egyiket nézzük, hol a másikat. Kép és szó, szó és kép. Elválaszthatatlanok. Viszik-hordják az információt, a gondolatokat, az érzéseket. Szóbeliség és képbeliség kapcsolatát látjuk. Ami korábban ketté volt választva, most eggyé válik. Szövegtest és képtest egy testté lesz. Nem kollázst látunk, olvasunk. Tihanyi figurái megtorpannak, állnak, ülnek, de nem érezzük azt, hogy a helyükön lennének. Kimozdulnak, bemozdulnak. Feszültség jelenik meg mozdulatukban, ha tétován, ha gyáván, ha önfeledten, ha elfeledten is. A várakozás. Elfojtott indulatok.

A belső időt látjuk megelevenedni, sorsokat, melyek pecsétjét viselik a női testek. Új szóbeliséggel állunk szemben, egy mediatizált világ hírnökei a képek, a szövegek. Ez már rég nem a Gutenberg-galaxis világa. Több annál, és kevesebb is. Elveszik a szó ereje, megnő a képé. Ma már képpel igyekszünk kommunikálni. A képek frontvonalában élünk. Képet küldünk a mobilokról is, képeket nézegetünk a laptopokon. A kép közvetlen, irányít, a szöveg rögzítettsége arra ösztönöz, hogy visszalapozzunk. A látvány arra, hogy újra és újra megcsodáljuk. A kép erősebb hatást gyakorol ránk, mint a szöveg. A képi kódok hatnak, nem tudunk szabadulni a hatásuktól, a szövegek súlytalanná válnak, mert az értelemre gyakorolt hatásuk lassúbb, mint a képeké. Gondoljunk a kínai kalligráfiákra. Képesek vagyunk megérteni, felfogni szimbolikájukat. Az értelem húrjait nehezebb megpendíteni. A kép emocionális hatása erőteljes, azonnali, míg a szavaknál egybefolyhat Jézus és Barabbás neve, váratlanul és önkényesen. Indulat keríthet hatalmába bennünket. Láng Zsolt: A rejtély, 2004 …Hogy minek is szól az indulat, az többnyire megfogalmazatlan marad. Csupán a düh nyomait lehet dekódolni…

Oravecz Imre: A berlini csata (1988), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Nem lineáris logikát látok a képeken. Nem is láthatok. A tíz kép mindegyike más-más identitást, időteret, téridőt tár elém. Keresem az összefüggéseket. A jelentésüket. A színek erősek, fénnyel teliek, a háttér világossága olyan, mintha szakadékba zuhannék, és látnék minden részletet, amit magam mögött hagyok. Szorongást érzek, elhagyatottságot. Oravecz Imre: A berlini csata, 1988 ...Mindennek értelme, jelentése van. Minden része valaminek, illik valamibe. ... de mintha Berlinre, pontosabban, Nyugat-Berlinre valahogy nem állna... Ezért tartózkodtam többnyire otthon, gubóztam be, és láttam mindenkiben kémet, ellenséget.

Tihanyi Anna képein az állandóság lendül mozgásba, a bizonytalanság uralkodik, semmi fogódzó nincs, hogy mi fog történni, illetve, mi is történt valójában. Az idő kiszámíthatatlanságát érzem. Földényi F. László: Berlin sűrűjében, 1978 ..Épp csak letettem a csomagjaimat a lakásban, ahol kibéreltem egy szobát, s máris indultam, hogy fölfedezzem a várost… Nincs választás, választani kell. Ez a kényszerűség is jelen van a képeken. Az önfeledten játszó gyerek kiszorul a szobából, a lépcsőházban találja meg helyét. A színes golyók, a meleg barna színű korlát és a falak biztonságot árasztanak, de túl a biztonság érzetén azt is érezni, hogy ennek a kisfiúnak nincs játszótársa, magányos, egyedül van. Leköti magát, mert jól nevelt, jólfésült gyerek. Meg lehet bízni benne. A színes golyók egy elvarázsolt világot hívnak életre. Oravecz Imre: A berlini csata, 1988 ...Mindennek értelme, jelentése van. Minden része valaminek, illik valamibe.

Szijj Ferenc Szédülés Berlinben (2004), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Az utak többnyire véget érnek, tartanak valahová. Nem minden útnak van célja, céltalanul is bolyonghatunk a nagyvilágban. Visz valamerre a szívünk, a lábunk. Tihanyi Anna a valóságot fotózza, a hiperteret és a hipervalóságot. A valóságon túli világ fényeit kutatja, mutatja meg nekünk. Meditációkban tárul fel belső világunk. Nem vagyunk keleten, de úgy érzem, egy keleti bölcs szemével látta figuráit, a figurák belső rugóit. A lelki történések pillanatait rögzítette. A gesztust, a hozzá kötődő cselekvést. Néha elválik a kettő egymástól. Papírt égetnek. Szijj Ferenc: Szédülés Berlinben, 2004 ...Jó ideje lenyűgöznek a kettős középpontok, az átjárhatóságok és az elosztott rendszerek...ez a meditációs tér nem a terem közepén van, hanem úgyszólván az egyik elliptikus középpontban, s így akkor a másik középpont üres, szabad, ott közlekedni lehet, utak keresztezik egymást...belépek a kívülről szűk, belülről azonban természetessé tágult térbe...

Tihanyi Anna Berlin-képei sokoldalúak, sejtelmesek, áttetszőek, egyik-másik akár kivarrható, előfestett gobelin is lehetne. A fal takarását és díszítését látom általuk, a szövött kárpitot, faliszőnyeget. Az időtlenséget, a távlatot, a hatalmasságot, térben és időben. Ez lenne a szabadság tere és ideje? A multikulturális város, amely bárkit befogad? A szabálytalan utcák, a számolatlan kiállítóterek, allék és templomok, a magasba ívelő acélvázas épületek, tornyok. Elbújni akarsz, eltűnni, hogy ne vegyenek észre? Azt akarod, hogy másságod elfogadják, és úgy élj, ahogy szeretnél, mert nem kérdeznek rá, ki is vagy te valójában? Szabad akarsz maradni, nem bírod a kötöttségeket? Otthon akarod érezni magad egy számodra addig idegen világban? Mert épp erre vágysz, hogy nem kell otthon érezned magad? Magadon kívül lehetsz otthonos?

Végel László: Nach Berlin (1989), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

Tihanyi Anna képein ott a függöny, valamit eltakar, valamit nem enged tisztán látni. Eltakarja énünket, belső valónkat, vágyainkat, érzéseinket és gondolatainkat. Titokban tartja, hogy meddig megy el a belső utazásban, meddig álldogál a berlini pályaudvar peronján. Peron vagy perem-lét. A „hol fellépés”, a „hol lelépés” ideje és tere. A mozgásé, a várakozásé. Tihanyi Anna képei tablók is, szélesvásznú képek, egyben mozaikkockák, egy nagyobb kép részei. És ezt a nagyobb képet nekünk, nézőknek kell összeraknunk, összeragasztanunk. Még akkor is, ha sosem jártunk a berlini Bahnhofon. Vagy mégis? Mert, ahogy Kosztolányi írja a Hajnali részegségben, egy nagy, ismeretlen úrnak/ vendége voltam.

Kölüs Lajos

Tihanyi Anna: Berlin bhf. című kiállítása
2015.02.03. – 2015.03.14.
Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
1065 Budapest, Nagymező utca 8.

Eörsi István: A Maradjhüütcában (1982), fotó Tihanyi Anna, Berlin bhf., 2014, gyclée, baryta papír, 100 x 66 cm

 

[1] Bárdos Judit: Róma filmképe 
http://bardosjudit.hu/attachments/roma_filmkepe.pdf