Bajtai Andrásról Zsurzsán Anita esztéta, irodalomkritikus írt.
Szöllősi Mátyás felvétele
Amikor kitágul a pupilla és megnagyobbodik a szív
Bajtai András költészetével először találkozni pont akkora élmény, mint találkozni magával Bajtai Andrással. Évekkel ezelőtt, a Könyvhét előestéjén nagyobb társaság gyűlt össze az „infamous” Bezerédi utcai bérlakásban, amikor először találkoztam a Betűember költőjével, ahogyan a szőnyegen ülve dohányzott, miközben a háttérben valamelyik kedvenc jazz albuma szólt. Hatalmas flow. Körülötte olyan könyvek hevertek, mint az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz két kiadása, Baka István, Áprily Lajos, Ágh István és Juhász Ferenc kötetei, valamint elszórva az Európa Könyvkiadó Napjaink költészete sorozatának néhány darabja. Az utóbbi azért is szúrt szemet, mert már szinte a Bajtai-ikonográfia részévé vált, a Bajtai-Sirokai testvériséget megpecsételő közös tetoválás ihletője, amin Zeusz bikává változva a hátán Européval látható, egyben a beat tanújával közösen szerkesztett világirodalmi versblog, a Lelkigyakorlatok emblematikus logója is. Ezek a tárgyak, benyomások, érzések, hangok, képek alkották azt az univerzumot, amiben Bajtai költészete útjára indult. Bajtai András világa líra, szürrealitás, látomás, pátosz, jazz, beat, horror, láz és még annyi minden, ami visszavonhatatlanul körülveszi.
Az átlátszó város és a Betűember szerzője a para hazai prófétája: egész univerzumot teremtett magának; sajátos képi világa néhol groteszk és sötét, néhol abszurd és nyomasztó, alapként szolgál ahhoz a látomásos világhoz, amiben költőként létezik. Ez a sajátos, összetéveszthetetlen költői hang tette generációja egyik meghatározó tényezőjévé, amiből kilépett a mitikus Betűember, a költői mesterség metaforája, az a horrorisztikus alak, aki folyton a költő nyomában liheg. Ezt a groteszk világot elhagyva született meg a harmadik kötet, a Kerekebb napok, amiben már az érzelem, a pátosz és a lázas intimitás alkotják az alappilléreket, viszont a képiség, a látomásosság és a filmszerűség ebben is ugyanolyan meghatározó elemek. A Nyitott Műhelyben tavaly nyáron rendezett kötetbemutató legemlékezetesebb momentuma volt, amikor a szerző elmesélte, hogy ha a Vadnyugaton utazna egy szekéren, akkor leginkább azt szeretné, ha Schein Gábor és Takács Zsuzsa ülnének mellette, mint régebbi és újabban felfedezett költői példaképek. A helyzet viszont az, hogy nem csak a hazai kortárs irodalom meghatározó alakjai ülnek azon a bizonyos rozoga szekéren, hanem a lelkigyakorlatokon megismert világlíra különcei is, akiket azokon a szeánszokon idéztek meg, amiken például Sirokai Mátyás, Tolvaj Zoltán, Damien Bonneau és Fenyvesi Orsolya, legközelebbi barátai és pályatársai is részt vettek. Hatalmas hőzöngések, örök lebegés, sírig tartó utazás a világirodalom és a magyar műfordítás remekei között, amik Bajtai egész világát alkotják és következetesen formálják. És nem csak a költők! Bajtai a szekérre ültette azokat a filmrendezőket is, akik a mai napig inspirálják öntörvényű vizualitásukkal, mint például David Lynch, Stanley Kubrick, Nicolas Roeg, Terrence Malick vagy Peter Weir és még sokan mások: képzőművészek, zenészek, fotósok és rocksztárok, a kultúra és a popkultúra válogatott vad bandája, akik részt vesznek ebben a mániákus, lázas utazásban a Vadnyugaton, a naplemente felé.
Bajtait olvasni pont akkora flow, mint Bajtait ismerni. Bevillan egy David Lynch-kép, megszólal Fernando Pessoa, García Lorca vagy Pablo Neruda, felhangzik Maurice Ravel, Chet Baker vagy Freddie Mercury, kitágul a pupilla, megnagyobbodik a szív, eltompul a ráció, az ember csak felpattan a szekérre, és hagyja, hogy magával sodorja az a bizonyos flow. Együtt táncolunk az ördöggel a sápadt holdfénynél.
Zsurzsán Anita
