Szőcs Petra interjúja Dunajcsik Mátyással.

Korai Zsolt felvétele, 2014

Nyílt tengeren

Milyen érzés izlandi magyarnak lenni?

Jó és furcsa, megnyugtató és nyugtalanító. Rengeteg minden egyszerre. Amikor a párommal úgy döntöttünk, hogy ide költözünk, az egyik fontos motivációnk az volt, hogy tudtuk, ha otthon maradunk, örökké vissza fogunk ide vágyni. És bármilyen furcsa is, ezt az érzést nem nagyon tudom másnak nevezni, mint honvágynak. Szóval most nagyon jó honvágy nélkül élni, mert Magyarországra egyáltalán nem vágyom vissza. Nabokov mondta egyszer, amikor arról kérdezték, a Szovjetunió összeomlása után nem vágyik-e visszatérni Oroszországba, hogy nem látja semmi értelmét, az az Oroszország ugyanis, amit annak idején otthagyott, már rég elmerült az eltűnt időben, és különben is, mindent, ami igazán fontos belőle, ott őriz a fejében és az emlékeiben.

Valahogy én is így vagyok vele – harminc év egyelőre bőven elég volt Budapestből és az országból, már ami a folyamatos, életvitelszerű ottélést illeti. Emberek, dolgok persze hiányoznak: a családom, egy maroknyi barát, a nagy részben otthon hagyott könyvtáram, az a viszonylagos létbiztonság, amelyet az otthoni munkám és körülményeim jelentettek, hiszen ott volt egy saját lakásom, elismert és aránylag jól fizető állásom, satöbbi. De ezeknek a hiányát még nem nevezném honvágynak.

A mostani élethelyzetünk egyelőre ennél sokkal kiszámíthatatlanabb, mert azért Izland sem az az érintetlen természeti szépségekkel körbevett jóléti paradicsom, amelynek kívülről látszik. A híres-neves skandináv modell erősen repedezik, bevándorlóként munkát találni pedig szintén nem olyan egyszerű, ha az ember nem egy hotelben akar takarítani vagy mosogatni. Hogy ez a projekt végül hova vezet majd minket, ezt még mi sem tudjuk pontosan – talán néhány év múlva kiderül. Jelenleg még teljesen nyílt tengeren vagyunk, annak minden szépségével és veszélyével együtt.

Cserébe viszont ott van, hogy most alig tíz perc sétára lakunk az Atlanti-óceántól, az egyetemről hazajövet pedig egy akkora hegyláncra látok rá az utca végében, hogy minden áldott nap eláll a lélegzetem tőle. Közben pedig egyre közelebb kerülök az izlandi nyelv és irodalom világához, ami hét hónapi kínkeserves nyelvtanulás után sem vesztett semmit a vonzerejéből, sőt ahogy haladok előre benne, úgy lesz egyre izgalmasabb és otthonosabb.

Hova lettek a kritikáid? Nekem nagyon hiányoznak.

A kritikaírást formálisan akkor fejeztem be, amikor kiadói szerkesztő lettem, ami egy teljesen természetes és szükségszerű dolog: ez ugyanannak az asztalnak a két oldala, csak az egyik a mű végleges formába kerülése előtt, a másik utána mond véleményt róla. De persze az is ott van, hogy kiadói szerkesztőként az embernek ideje se lenne kritikákat írni. Most meg, hogy nem dolgozom a könyvkiadásban, nem is élek otthon, hogy a magyar irodalom ütőerén tudjam tartani a kezem, legalábbis úgy, ahogyan elvárnám magamtól.

A kritikaírással kapcsolatban egyébként is elég magas elvárásaim vannak, azt a fokú általános tájékozottságot és felkészültséget pedig – mind az adott szerzőre és műre, mind a magyar és a világirodalomra nézve –, amelyet én elvárnék egy kritikustól, már évek óta nem tudnám teljesíteni. Igazából nem is értem, az a néhány ember, akit ma Magyarországon igazi irodalomkritikusnak lehet nevezni, hogyan csinálja. És közben miből élnek? Mert hogy nem az írásaikért kapott honorokból, az biztos. Közben meg azt is láttam a könyvkiadásban eltöltött négy-öt év alatt, hogy egy könyv kritikai recepciójának hatása az eladott példányszámokra egész pontosan a nullával egyenlő. Ami nem túl meglepő, ha a könyvekről írott felkészültebb szövegek megjelenéséhez akár egy-két év is szükséges, amit aztán maroknyi irodalmár olvas csak el.

Nemrég volt Nemes Z. Márió barátomnak egy nagyon fontos mondata egy interjúban, miszerint „lehet, hogy sokakban felmerül, miért kéne újra »lemenni« undergroundba, a rossz hír azonban, hogy nem kell lemenni, mert már ott vagyunk”. Rengeteg minden, ami miatt a magyar irodalmi infrastruktúra életképtelen és nehezen reagál az új jelenségekre, visszavezethető erre, vagyis hogy kultúraként viselkedik, ami valójában már régen szubkultúra, viszont sokszor hiányzik belőle a többi marginális szubkultúra felszabadultsága, bátorsága, vitalitása.

Valószínűleg a komplett magyar szépirodalom intézményrendszerét és működését újra kellene gondolni az alapoktól, mert az a modell, ami szerint még ma is próbál elzakatolni, valójában utoljára a Kádár-rendszer végnapjaiban volt funkcionális, vagy legfeljebb még a kilencvenes évek elejének mámoros napjaiban.

Szerinted születnek manapság nagy művek, ennek ellenére?

Mi az hogy, sőt! Ez a leginkább paradox az egészben, hogy közben azt is lehet látni, hogy ettől függetlenül egyre-másra születnek a jobbnál jobb művek, amelyek valahogy még az olvasókhoz is eltalálnak, tehát közben a primér alkotás és a primér befogadás él és virul, köszöni szépen. Mostanság pedig engem is leginkább ez a kettő érdekel, ha az egyetem mellett akad egy kis időm ilyenekkel foglalkozni. Szóval naiv és nevetséges irodalombarát akarok lenni, ahogy Esterházy írta valahol.

És mi a helyzet a versírással?

A versírással mindig is ambivalens viszonyom volt, ami bizonyára nagyban összefügg azzal, hogy az első egyetemi éveim alatt a legközelebbi barátaim túlságosan tehetséges költőknek bizonyultak, ráadásul néhánynak később a szerkesztője is lettem. Talán ezért is húzódtam vissza mindig a kötött formák fedezékébe, ha néha sikerült megírnom egy-két jó verset. Ezek azonban soha nem álltak össze kötetté vagy hasonlóvá, ahhoz túlságosan sokfélék is – de egyszer, sok év múlva, talán majd összegyűlik belőlük egy sanzonalbumra való.

Most igazából még egy lépést szeretnék tenni hátra, egyre jobban foglalkoztat ugyanis a verses regény műfaja, és a videóban elhangzó szöveg, ami az interjú végén van, tulajdonképpen egy ilyen kísérletnek is felfogható. Valamikor szeretnék majd írni egy szép rendes kalózos, tengeri és légicsatákkal tarkított ifjúsági regényt mindenféle varázslényekkel és egyéb furcsaságokkal, és mindezt Byron-strófákban, gazdagon illusztrálva. De még fogalmam sincs, hogy ebből a tervből lesz-e valami.

Szőcs Petrával és Pálffy Rózával (2014), Bartók Imre felvétele

 

Bízom benne. Emlékszel, amikor szenvedtél a Robbe-Grillet-fordítással, én pedig azzal vigasztaltalak, hogy a Gecy című színdarab forgatókönyvírója vagyok? Mit fordítasz most?

Tavaly októberben jelent meg a Dorian Gray képmása az általam készített új fordításban, és idén elvileg kijön egy másik régi klasszikusból készített fordításom is. Közben pedig az egyik kedvenc izlandi íróm, Sjón egyik regényének készülő magyar kiadásához is fordítottam néhány rövid, de annál nehezebb verset. Ez utóbbi ősszel jön ki a Magvetőnél, és szerkeszteni is én fogom. Szóval persze, a fordítás valószínűleg mindig velem fog maradni, és amennyi csodás izlandi regényt ismertem meg az utóbbi években, már most három-négy évre elegendő melót tudnék magamnak adni, ha már olyan szinten lennék izlandiból, hogy nagyobb szövegek fordítására is vállalkozzam, és igény is lenne rá a magyar kiadók felől. De remélem, egyszer ennek is eljön az ideje.

Ezt írod a Szex és irodalom című novellában, melyet vélhetően a Robbe-Grillet-fordítás keserű hónapjai inspiráltak: „Magyarul csodálatosan lehet káromkodni, pompásan lehet a legkülönfélébb szószörnyetegekkel dobálózni, elképesztő módon lehet pipiskedni és finomkodni, lenyűgözően lehet modellálni a diktatórikus időszakok duplafenekű hazugságait, vagy éppen a kortárs konzumidiotizmus blődli-nyelvét, utolérhetetlen módon lehet gügyögni, mint a kisbabáknak, vagy éppen magasan szárnyalni, mint a költők, csak éppen egyetlen dolgot nem lehet: kimért, pontos és precíz mondatokban, egyszerű és józan hangfekvésben beszélni.” Ezt tartod?

Nagyjából igen, bár hozzá kell tennem, hogy azóta, amióta ezt írtam, a szex tekintetében sok pozitív változást látok a magyar prózában. A fiatalabb generáció írói, mint például Bartók Imre, Farkas Tibor vagy Sepsi László végre úgy képesek magyar nyelven írni a baszásról, hogy közben nem érzed a nyakadban Nádas Péter polgári frusztrációktól nehéz leheletét.

Szeretnél valamilyen más nyelven írni?

Az év eleje felé egyszer úgy alakult, hogy négy héten belül három különböző nyelven írtam fikciót: magyarul egy monológot egy ősszel bemutatandó színházi projekthez, angolul egy novellát Nemes Z. Márióék nemzetközi folyóirata, a Technologie und das Unheimliche számára, és izlandiul egy rövid történetet házi feladatként. Sok minden mellett ez is nyitott kérdés, hogy a közeli és a távoli jövőben milyen nyelven fogok majd milyen szövegeket írni.

Nincsenek különösebben vallásos érzelmeim a magyar nyelv irányába, és az angolban legalább annyira otthon érzem magam, mint a magyarban. Az izlandi pedig nyilván szintén izgat, és ha a hároméves képzés végén, amelynek most az első évét csinálom, elvileg valami szakdolgozat-félét is kell majd írnom izlandiul, annyi erővel akár prózát is írhatnék a későbbiekben. Szóval bármi elképzelhető.

A készülő regényed főhőse egy heteroszexuális fiú. Milyen kihívásokat jelent számodra ez az elbeszélői pozíció?

Amikor elkezdtem a Víziváros című projekten dolgozni, az egyik első dolog, amelyben biztos voltam, hogy ha részben szerelmi történet lesz is, heteroszexuális főhőst akarok használni, többek között azért, mert a magyar nyelven alkotó négy-öt nyíltan homoszexuális férfi író egyikeként a közvélemény bizonyára egy nagy meleg-regény megírását várja tőlem. Az ilyen elvárásokat pedig kötelessége keresztülhúzni az embernek. Viszont abban is biztos voltam, hogy olyan főhősöm lesz, akinek két apja van: a homoszexuális párkapcsolatok könnyes szemmel untig ismételgetett nehézségeinél ugyanis sokkal inkább izgat egy sok éve együtt élő, azonos nemű szülőkkel működő család dinamikája. A főhősöm, az itt közölt regényrészlet narrátora ráadásul rendes feminista nevelést kapott, vagyis pontosan képes azonosítani magában azokat a heteró férfi reflexeket, amik ellen egyébként maga is küzd, viszont ettől függetlenül megvannak benne. Szóval ez egy bonyolult helyzet, és mivel a srácnak eléggé sajátos háttértörténete van, sokkal jobban érdekel, hogy egyénként mi történik vele, mint az, hogy heteroszexuális férfiként.

Számodra különösen fontos a vizualitás. A Balbec Beach című novelláskötetedet Plinio Ávila grafikái díszítik. A könyvben a Berlin alatt a föld című novellád is az ő metrójegyekre rajzolt képeire íródott. Az új regényedben is lesznek képek?

Ehhez már tudnom kellene, milyen regény lesz… jelenleg a Víziváros történetszála mellett még legalább két másik sztori is elindult bennem, és még abban sem vagyok biztos, hogy ezeket több kisebb regényben, vagy egyetlen össze-vissza szálazott, nagyobb könyvben akarom-e megírni. És milyen nyelven. És mikor. De térképeket nagyon szeretnék.

Hallom, hogy filmezel. Van valami jó filmötleted, amely Izlandon játszódna?

Hát, filmezésnek azért nem nevezném, de most nemrég Stefan Spjut Stallo című troll-regényének bemutatójához írtam egy hosszabb verses elbeszélést, amiből csináltunk egy videót egyetlen, szép hosszú snittel a szigetről, amiről szól a sztori – ez itt most látható is az interjú alatt. De Izland tele van történetekkel és jobbnál jobb helyszínekkel, szóval ha azt mondod, hogy két hét múlva partra szállsz Reykjavíkban egy operatőrrel és néhány színésszel, addigra simán összerakok neked egy forgatókönyvet.

Köszönöm szépen.

Szőcs Petra