Győrfi Kata költészetéről Kállay Eszter írt.
Kállay Eszter 1994-ben született Budapesten, az ELTE francia-esztétika szakos hallgatója. Versei, esszéi a Museumcafé, a Műhely és a Műút folyóiratokban jelentek meg.

Adorjáni Panna, Győrfi Kata, Kállay Eszter - Budapest, 2014

Vigyáznak egymásra a szavak

Győrfi Kata verseinek olvasása közben Nagy Fuvaros utcai albérletében érzem magam. IKEA-s ágy, kávé, a hétköznapi tárgyak egyszerűsége, száradó ruhák, konyhaasztal, az ezek között a díszletek között elhangzó szavak azonban egyáltalán nem illeszkednek bele a kényelmes rendbe. A szavak, amiket használ/unk, kegyetlenül hatnak a szoba derűjéhez képest – akár katakrézisnek, a nyelv nem odaillő használatának is nevezhetjük. Katával soha nem tudok hosszabb ideig a csevegés fázisában maradni, állandóan meglep közvetlenségével. A szavak váratlan módon történő használata azonban korántsem lerohanással, inkább csendben, alig észrevehetően történik, ha valaki bejön a konyhába, kívülről akár csevegésnek is tűnhet.

Versei ugyanilyen letisztultan szólalnak meg, és mindent kényelmetlenné tesznek - a puha ágy is keskeny, félő, hogy leesünk róla, ahogy a szavak használata is ingatag. Legnyugodtabbnak a maradni legalább című versének olvasása közben érzem magam: az utolsó sor utánra csendet képzelek, megmarad a megnyugvás, a szavak nélküli megismerés lehetősége – marad legalább a csend. A versben az egyszerű, hétköznapi tárgyak - keskeny ágy, kávé, reggeli, pizsama - azok, amik talán fel tudják oldani a szavakon keresztüli megismerés szorongását (a szorongást attól, hogy tökéletlen). Ez a feloldás sem vehető biztosra, hiszen a vers mégiscsak egy dialogikus szituáció első megszólalása, így több oldala is nyitva marad: egyrészt fel lehet-e oldani a paradoxont, hogy a csendet egy megszólaláson keresztül „kérjük”, másrészt, ha ezt meg merjük tenni, számíthatunk-e arra, hogy megérti az, akihez beszélünk?

Két zaj című verse tesz leginkább nyugtalanná, ezzel együtt fel is szabadít, bátornak érzem (ahogy a derűs díszletek közötti hirtelen, mindenből kiszakító megszólalást is bátornak érzem). Győrfi Kata költészete szembenéz a ténnyel, hogy menthetetlenül egyedül vagyunk a szavainkkal. Kíméletlenül érezzük a sorokban, hogy minden közvetlenség, minden próbálkozás ellenére a szavakat egyedül mondjuk ki. A két zaj című versben már a tárgyak „tárgyilagos”, csendje sem tud segíteni, szembe kell néznünk vele, hogy a csend nem létezik: ha közelíteni próbálunk hozzá, csak saját lélegzetvételünket (vagy fulladásunkat) halljuk hangosabban. Versei ennek a megoszthatatlan tartománynak a megosztására tett próbálkozások, amelyek mindig vállalják a szavak következményeit. Mert itt a szavak performatív jellegűek, magának a megszólalásnak, a megszólalás helyzetének van tett-értéke, ami meglep, kizökkent. Az önkéntelen, kicsúszott szavakért is felelősséget vállal.

Ehhez új rétegként adódik hozzá a szavak metaforikus jellege.

„úgy fekszünk egymás mellett,

mint két azonos értelmű szó.

aki tudja, mit jelent a másik.

te a hátadon érted magad alatt azt,

ami én a baloldalamon fekve vagyok.

és kifordulsz, és átölellek,

és befordulok, és megölelsz,

míg én a hátamon értelek magam alatt.”

Ebben a versrészletben kiviláglik, hogy a szavak esetlegessége egy még tágabb esetlegességre, a saját, egymáshoz viszonyított helyzetünkre is kiterjeszthető. Ami az első versszakban egy dinamikus ölelésnek, egymás kiegészítésének tűnik, az a második versszakra fullasztó jelenlétté válik:

„éppen annyira fedjük egymást,

mint aki tudja, mit jelent a másik.

én a bal karom, te a jobb térded,

és ha elalszom, ébren leszel,

ha elfáradsz, megébredek,

míg én téged, te engem húzol magad alá.”

Amikor „tudjuk, hogy mit jelent a másik”, abban van valami hamisság, hiszen véglegessé próbálunk tenni egy alakuló jelentést. Amikor kizárólagossá teszünk egy jelentést, azzal, hogy rögzítjük, egymás közt megerősítjük, valójában belezárjuk ebbe a jelentésbe a másikat. A közben a varjak című vers beszél erről a döntésképtelenségről, hogy nem tudjuk, melyik jelentést tegyük véglegessé, hogy nem tudjuk „ki mellett biztonságosabb repülni”.

„azt mondjuk egymásnak, hogy

fejjel lefelé könnyebb lógni egy szárítókötélen.”

Így zárul a vers. Ha valamit egymásnak mondunk, mondogatunk, azzal egymást megerősítjük ugyan, de az esetlegességet nem küszöböltük ki általa. Miért lenne fejjel lefelé könnyebb lógni egy szárítókötélen? A vers utolsó sorai rámutatnak az ember ésszerűségének nevetségességére – ha mindketten úgy gondoljuk, hogy fejjel lefelé könnyebb, akkor biztosan tényleg az. Ha kiegészítjük egymás szavait, abban megtaláljuk a közös mondat erejét, találunk benne egyfajta közelséget.

„(…) közel vagy hozzám,

ahogy az indulatszavak simulnak

az egyszerű igékhez:

az előbbi üres a másik nélkül,

az utóbbi egyedül erőtlen.”

Mégis, a szavak így bántó rendbe illeszkednek bele. A soha nem című vers olyan dialogikus szituációra épül, ahol az egyik fél beszédének a feltétele az, hogy a másik fél ne figyeljen rá.

„a rövid és értelmetlen egymásutániság

kelti fel az érdeklődésem,

mintha azt mesélnéd,

hogy valaminek vége van,

mintha nem akarnád, hogy halljalak.”

A „rövid és értelmetlen egymásutániság”-ban még megvan az új nyelv lehetősége, de amint kilépünk a személyes nyelvből, és folyamatszerűen, közérthetően próbálunk megragadni valamit („mintha azt mesélnéd, hogy valaminek vége van”), rádöbbenünk, hogy már megint egy lineáris történetre fűzzük fel az életünket, korszakokat választunk el, a dolgoknak tisztán elkülöníthető eleje és vége van – tehát már megint mellébeszélünk. Az utolsó sor ennek a beszédmódnak a megbánása („mintha nem akarnád, hogy halljalak”). Ezért tartom fontosnak azt a versekben fellépő, ellentmondásos igényt, hogy szabaduljunk meg az alany-állítmány konstrukcióktól, amikor egymáshoz beszélünk:

„folyamatosan beszélj hozzám

és csak kötőszavakat használj,

mintha nem akarnád, hogy halljalak.”

Amellett, hogy a versek egyszerűséggel, „klasszikus” mondatstruktúrákkal dolgoznak, belülről feszíti őket az igény, hogy a mondatokkal ne lehessen visszaélni, így folyamatosan cáfolni próbálják saját beszédmódjukat – érdekes módon ezt minden görcsösség nélkül, a nyelvi paradoxonok tárgyilagos elismerésével teszik.

Győrfi Kata költészete tetten éri a hétköznapi tárgyak metafizikáját, a nyelv esetlegességeit, s az ember nyelvhez kapcsolódó felelősségét.

Kállay Eszter

Pereszlényi Erika felvétele - Budapest, 2014