Duplafenék, avagy a Milota mint az apátlanság nagy könyve. Mitől büszke Veres Péter, megmarad-e a pálinka a nadrágszárban, piszkos-e Erka és jól látja-e a nő, amit lát? Gordon Agáta írása Závada Pál regényéről.
REGÉNYBEN ÉLNI
A Milotát azzal a várakozással vettem a kezembe, hogy akkor olvasok egy jót: lassan, zavartalanul bóklászom azokban a terekben, amelyeket kinyit előttem ez a komótos, nagy regény. Ahogy próbálgattam belesimulni az ismerős életekbe, már az első száz oldal idején baljós irritációk zavarták a műélvezetet. Miért kell nekem - értetlenkedtem olvasás közben -, a világ méhészettörténetéről kiselőadásokat adagolni, nem is túl szervesen bedolgozva a mesélő mesélendőjébe, aki e részekben alighanem éppen bebeszél: mikrofont próbál. Mit kezdjek a magnókazettákról hangzó beszéd élő voltának modoros érzékeltetésével, vagy azzal, amikor a beszélő szinte elfúló hangon meghatódik saját szavaitól és önmagától?
Nem járok sokkal jobban a női főhős feljegyzéseivel sem. Ő persze éppen az öreg kópé, Milota kazettáit hallgatja hasonlóan szenvedélyes megrendültséggel, és az elhangzottakra reagál számítógépbe írt naplójegyzeteivel, múltjával, jelenével. Helyesbít néhol, kiigazít, kérdéseket vet föl, amelyekre türelmetlenül várja a válaszokat a végtelenített szalagokról.
ZÁVADA PÁL VERES PÉTER NYOMDOKÁN
Számlálatlanul hozhatnék irodalmi példát arra, ahogy egy férfi mesél, elmondja, mit deríthetett föl az ő legsajátabb helyzetében a lét törvényszerűségeiből, fizikájából, mechanikájából, lélektanából és ökológiájából, milyen tudást szívhatott magába és mire jutott vele. Nem tudom, az egyszerűség kedvéért, és hogy jól értsük egymást, miért ne nevezhetném ezt a fajta irodalmat férfi-irodalomnak?
Mit sem számít itt a történeti idő: ha egy kupica, amelyben pálinka volt, eltörik, a szétfolyó pálinka pálinka marad a szőnyegben, a parkettában, az íróasztal papírhalmazában és az író nadrágszárának szövetében is.
Spirit marad, vagyis a spirituális férfi marad a művekben, a jó és tiszta, a nagy társadalmi tudású, széles látókörű és furfangos bajtárs.
A nők az irodalomból a spirituális férfit ismerhetik meg alakosan, intim kapcsolatban azonban nem ritkán csak esendő, romlékony és gyakori szükségletektől szenvedő fizikai testéhez lesz közük.
Vitán felül létezik ugyanez a hasadás az irodalmi nőfigurák és a valódi nők esetében is, azonban – és itt nyernek a későnövők – a nőírók a férfiírókkal szembeni hátrányukat még csak most kezdik egyáltalán száma venni. És most veszik észre, hogy nincsenek is jelen a művek valóságában, már képtelenek azonosulni a számukra írott szerepekkel, miközben száz éve az is forradalmi volt, ha ugyanúgy gondolkodtak magukról, ahogyan írtak róluk.
Nos, szerintem Závada egy férfi-író – férfimesélésének eredménye a Milota. Hangütése, mondandója, a mondatainak lélegzése pedig rendkívül emlékeztet Veres Péter: Pályamunkások című regényének hangjára. Veres Péter és Závada művéből a magyar irodalom idős alföldi parasztemberének komótosan tudálékos, magabízó és az önirónia sallangjaitól mentes hangja egyformán szól, ráérősen múlatva az asszonyi prézsmitálástól meg nem zavart időt.
A TEREMTÉS SZÓSZÁTYÁR KORONÁI
Veres Péter valódi népi írónk, aki az ötvenes években a kultuszminiszterségig jutott. Van igazán jó és időtálló írása, meg afféle mintaparaszt habitusú átnevelő regénye is. A Pályamunkások nagyjából a kettő közé esik. Főhőse, hangja, történetmesélője ki más volna, mint Balogh János, nőknek és pelyhesebb bajszúaknak bácsi.
„Még fiatal házasok voltunk akkor, azon a télen nősültünk Kis Gábor komával együtt, és tavasz felé nagyon szorított a kapca. [Vegyük észre, kivel is nősült Balogh János: hát Kis Gábor komával! Nem meglepő, hogy az öreg Milotának is volt ilyen lelki társa az anyagbeszerzők között...] Amikor a lakodalom volt, azt ígérték mind a két háznál, édesapámék is, apósomék is, hogy ne féljetek fiam, majd éltek közöttünk újig, akkor meg majd kerestek magatoknak.”
Balog János kubikos, csapatának nagy öregje, sokat tapasztalt megbecsült munkása, a vacsora utáni fáradt tábortűz mesélője, aki estéről estére parányit kéreti magát. A tudásra szomjazó legények kérik és illendőn hallgatják a lassú történeteket, Balog János fiatalkori – és egy rendszerváltás előtti – élményeit a bonyolult, nagy hatékonyságú és hierarchikus intézményről, a vasútról.
(A vasút világtörténetéről kevesebbet tudunk meg tőle, mint Závadától a méhészetéről, de a mű áttanulmányozása után beosztott pályamunkásként még kékharisnyában is megállnánk helyünket.)
Závada Pál, aki szintén megjárta a szociológia tanösvényeit, bravúrosan folytatja ugyanott, ahol Veres Péter abbahagyta. Milota György is délalföldi parasztember, talán épp egy emberöltővel fiatalabb Balog Jánosnál. Kicsivel szenvedélyesebb mesélő, hallgatóságra sincs szüksége, amit magával diskurál, magnóra veszi. Persze közben a maga morbid módján messzebbre sandít, méghozzá önnön jó hangulatú, mélyen meghatott temetésére, amelyen már a formaságok után, fia János, felesége Mariska, jó barátai, ismerősei és persze az ő Erkája, (aki csak János fia mamlaszságának köszönhetően nem lett a menye) bólogatva, könnyes szemmel hallgatják a tragikus hirtelenséggel elhunyt, pótolhatatlan Milota Gyuri ezeregyéjszakányi „meghitt számadását”.
AZ APÁTLANSÁG NAGY KÖNYVE
Míg Milota György a bajusza alatt somolyogva szánombánomozott, (azaz kifejezi, hogy szörnyen érezte magát amíg csalta a feleségét, szemét gazembernek, de nem tudta megvonni magától az izgalmakat és a közösen megtermelt háztáji jövedelem jelentős részét (visszatérve egy pillanatra a női költségvetéshez: bizony könnyebb a máséból játszani a báró Csekonitsot) mégiscsak kikerekedett az elbeszéltekből néhány szenvedéstörténet, amelyek közül akkor az apátlanságról szólók tűntek a szemembe leginkább.
Noha Milota a Miloták (nemzetségük és élőhelyeik) történetének letéteményeseként elfogódottan mesél felmenőiről, szülei házasságánál kicsit szűkszavú lesz - szinte kedvetlen. Egy boldogtalan, különélésbe fordult házasság árnyéka vonul át a gyermek Milota életén, aki olyan házasság gyümölcse, amelyből az apa korán kivonult, elszivárgott, és nem adott fiának túl sok támogatást vagy lehetőségeket, az anya pedig magára maradt.
Milota öntudatlanul követi a családi mintázatot. Mariskáját, akinél jobb feleséget és fiának jobb anyát nem is kaphatott volna, a mézes hónapok elteltével magára hagyja, hadd élje a családi rabszolgák szokványos életét, maga pedig az asszony által működtetett háztáji gazdaság lefölözésével foglalatoskodott, majd társadalmi életet élt és anyagbeszerzői karrierjét építgette.
Soha, egyetlen gondolattal sem fordult el övéitől, sűrűn hangoztatta, hogy szerető férj és apa, míg a család mindennapjaiból már régen átevickélt a méhészetébe, a téeszébe és más asszonyokéba, ahol egy fiú- és egy leánygyermeknek is életet adott.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Képzeljük magunkat Mariska helyzetébe! A megcsalt, becsapott háztartási robotéba, aki örök hűséget esküdött, gyereket nevelt és teljes testi felelősséget vállalt a családja szükségleteiért. Minden nap, reggeltől reggelig. Aki valószínűleg a méhészkedés jelentős részét is végzi, otthonkában van meg kötényben, nem beszél sokat, de akkor keserű. Legkeserűbb magával Milotával. Szünet nélkül érezteti vele összes sérelmét és azt, hogy megvan a véleménye a jellemtelen, lusta, szószátyár, mitomán szoknyavadászról, akit közös gyerekükkel együtt neki kell eltartania és gondoznia. Ehhez képzeljünk el vidékiesebb alkoholfogyasztási szokásokat, és otthoniasságot, s máris magunk előtt látjuk szegény Mariska néni urát, a részeges Milota bácsit, aki fogdossa a betévedő nőket a kocsmában, azok pedig menekülnek előle, már egy kávéért se hajlandóak újra meg újra végigszagolni végtelenül lapos és összefüggéstelen történeteit legénykori hőstetteiről. Azt meg el sem tudják képzelni, hogy Mariska hogyan tudja ezt elviselni naponta, ráadásul az igénytelenebb, otthoni változatban. Milota üveges szemmel, rossz koordinációval, neheztelőn, egyszersmind arrogánsan, fokozott szagkoncentrációval, realitásvesztett szexuális ajánlatokkal, mindeközben negédesen, ám fokozott önérzettel bizony nem lehetett igazán jó társ egy életen keresztül.
És akkor még bele sem gondoltunk az apátlan lány helyzetébe, akit az író sajnos nem juttat el odáig, hogy hálát adjon inkább, amiért nem ismerte az apját.
Milota leánya, aki végestelen végig eredetét és azonosságát keresi, teljes apátlanságban nőtt fel. Anyja a lányanyaság hátrányait viselte, egyetlen szót sem árult el az alig ismert apáról, és egyetlen férfi sem fordult elő többé az életében.
Ismerek ilyen nőket; akiknek ennyire nem volt apjuk. Könnyen elveszítik az egyensúlyukat, ettől fogékonyabbak a függőségekre, szenvedélyekre: a „rossz házasságra”. Persze, az ilyen fiúk is, csak ők tevőlegesen a társadalmilag jobban tolerált férfioldalon élik ezt meg, nem kevesebb szenvedéssel: ők vadásszák a bizonytalan, függelem-kereső nőket, nekik kell az állandó támasz.
Milota ismeretlen fia az anya hűtlenségének kis bizonyítéka volt, ezért nagyanyja nevelte fel, ez a gyermek nem kereste émelyítő gyökereit, tudni sem akart róluk. Nyeglén smúzoló kis törtető lett, a vidéki amatőrszínjátszás intrikus Don Juanja.
De Jánoska sem járt sokkal jobban, akivel a legjobb asszony, Mariska ajándékozta meg a tékozló Milotát. Jánoska mufurc lett, anyjához húzott, nevét létező apjától kapta ugyan, de árnyékot is rá, mert az anyagbeszerzők bizony banánhéjon csúszkáltak akkoriban.
Talán egyetlen jelenet van a regényben, ahol érzékeljük Milotának, ennek a gyormorforgató sármőrnek a végtelen közönségességét: amikor fiával annak felvételijére vonatozva az utastársnőket szórakoztatja a kupéban. A fiú szégyelli az apját, aki folyton beégeti őt. Keress…!
A hatszáz, de hatezernek tűnő oldalon bizony alig látjuk ezzel a leleplező pillantással Milotát, pedig többnyire női szemmel látjuk, a lányáéval ráadásul. És Závada nem tételezi fel erről a nőről, hogy meglátja Milotának ezt a sötét, a falvédőmintáknál mákszemnyivel árnyaltabb képét is. Milota kétely nélkül képzeli magát „a jó Milota bácsi”-nak, és abban is hisz, hogy dacára rémtetteinek mások is ilyennek képzelik őt. Az ártalmatlan és mértékletes bácsika, akivé a magában beszélés idejére változott, férfikori botlásainak mindenkitől megértő tiszteletet és megbocsátást követel.
A nemzedéki traumákat Milota csak a falutörténeti pletykarovatban veszi észre - sajátjai nem szúrják a szemét.
ZÁVADA KEZET FOG MADÁCH-CSAL, MAJD A NŐI IRODALMAT GAZDAGÍTJA
Závada előző regényének férfihőse arról híresült el, hogy szívósan, kitartóan szenved a nőért, saját feleségéért, de mindhiába. Szexuálisan frusztrált, érzelmileg függő, egzisztenciálisan megrendült impotens és inkompetens alkoholista figura válik belőle, nem pedig boldog férj. A férfibánatok, kísértések és szenvedések okozója a nő, nem ritkán a férfi saját, szeretett és megbecsült, ám nem mindig méltó felesége, sűrűbben pedig az összes többi...
A Milotában a férfidrámának ez a Madáchra és a Jadviga főhősére, Ondriskora jellemző, ritkábbnak tűnő, passzív-agresszív dinamikája jórészt átíródik: érzéketlennek álcázott, vagy kellemesen szórakozó férfiak is főszerepelnek, a szenvedő hagyományt csak Jánoska folytatja egy ideig, azután ő is feladja több-kevesebb sikerrel.
A szenvedés oda kerül, ahová való: a női oldalra.
Eltűnődöm Závada névválasztásain. A Milota többször is megmagyarázódik a műben, hogy micsoda szlávul, mennyire kedves, mondogatva is milyen jóhangzású, (milota-palota-milij-milenka) büszkén viselhető név, szinte címnek való. A Roszkos magyarázatára ezzel szemben nem emlékszem, csak az Erkáéra, amely az Erzsébet helyett lett használatos. A Roszkos negatív asszociációkat keltő név, szegény kis Erkát úgy csúfolhatták, hogy roszkos-piszkos, koszos, rossz...
Meg is sajnálom Roszkos Erkát, aki a regény érzékeny férfiésszel fölért nőiségének koloncait hordozza, olyan sokoldalúan megnyomorított példánya nemünknek. Állandó neurotikus keresésben és várakozásban él, örökös szexuális zaklatásban vagy kiéhezettségben van, drogfüggő, alkoholista és promiszkuis, érzelmileg kiegyensúlyozatlan, menstruációs ciklusának kiszolgáltatott szerencsétlen, aki ráadásul még apakeresésének is áldozata.
Ismerjük Ödipusz komplex útjait és a sors könyörtelenségét, amely ebben a történetben Erkát választotta arra, hogy szembesüljön a vérfertőzés ártatlanságával. (A regénynek ezeket a gubancos szálait talán maga Závada tudná jól összefoglalni…!)
Mégis nehéz nem feltennünk a végső kérdést: Ha tudta volna a jómagvú Milota, hogy ő teszi anyává Roszkos Erka édesanyját, meg Kohut Mihályét, akkor is tette volna? És ha tudta volna, hogy apátlan lánya mindkét apátlan fiának szerelme és szeretője lesz, még akkor is? És ha tudhatták volna a gyerekek, hogy a vén kópé Milota az ő apjuk, akkor jobban szerethették volna egymást?
Ám a végső kérdés mégis az, amely azért pár nemzedék óta föltehető volna már a férfi-írók körében is: milyen sorsa van annak, akinek nem jut apa-kép, („akinek nem jut kapanyél”) legföljebb a falvédőről meg az irodalomból desztillálhat magának?
Erka erotomán fantáziája megszégyeníti a férfiakét, ezzel a szerző ismét irodalmunk egy izgalmas vonulatát követi, éspedig azt, amelyet többek között Weöres: Psyché és Esterházy: 17 Hattyúk című könyvei jeleznek.
Ezekben jeles íróink sikeresen duplafenekű kísérletet tettek fájdalmasan hiányzó női irodalmunk megteremtésére.
Hozzájuk zárkózott fel Závada, aki művével bebizonyítja, hogy ő is van olyan nő, mint az említettek. De lehet, hogy még olyanabb is!
Závada Pál 2005. december elsején volt az Irodalmi Centrifuga vendége. A meghívót a Folyóirat rovatban olvashatják, Závada Pálról bővebben a SZALON rovatban olvashatnak, Gordon Agáta írásai A Jadviga párnájáról és A Fényképész utókoráról a KÖNYVTÁR rovatban olvashatók.
REGÉNYBEN ÉLNI
A Milotát azzal a várakozással vettem a kezembe, hogy akkor olvasok egy jót: lassan, zavartalanul bóklászom azokban a terekben, amelyeket kinyit előttem ez a komótos, nagy regény. Ahogy próbálgattam belesimulni az ismerős életekbe, már az első száz oldal idején baljós irritációk zavarták a műélvezetet. Miért kell nekem - értetlenkedtem olvasás közben -, a világ méhészettörténetéről kiselőadásokat adagolni, nem is túl szervesen bedolgozva a mesélő mesélendőjébe, aki e részekben alighanem éppen bebeszél: mikrofont próbál. Mit kezdjek a magnókazettákról hangzó beszéd élő voltának modoros érzékeltetésével, vagy azzal, amikor a beszélő szinte elfúló hangon meghatódik saját szavaitól és önmagától?
Nem járok sokkal jobban a női főhős feljegyzéseivel sem. Ő persze éppen az öreg kópé, Milota kazettáit hallgatja hasonlóan szenvedélyes megrendültséggel, és az elhangzottakra reagál számítógépbe írt naplójegyzeteivel, múltjával, jelenével. Helyesbít néhol, kiigazít, kérdéseket vet föl, amelyekre türelmetlenül várja a válaszokat a végtelenített szalagokról.
ZÁVADA PÁL VERES PÉTER NYOMDOKÁN
Számlálatlanul hozhatnék irodalmi példát arra, ahogy egy férfi mesél, elmondja, mit deríthetett föl az ő legsajátabb helyzetében a lét törvényszerűségeiből, fizikájából, mechanikájából, lélektanából és ökológiájából, milyen tudást szívhatott magába és mire jutott vele. Nem tudom, az egyszerűség kedvéért, és hogy jól értsük egymást, miért ne nevezhetném ezt a fajta irodalmat férfi-irodalomnak?
Mit sem számít itt a történeti idő: ha egy kupica, amelyben pálinka volt, eltörik, a szétfolyó pálinka pálinka marad a szőnyegben, a parkettában, az íróasztal papírhalmazában és az író nadrágszárának szövetében is.
Spirit marad, vagyis a spirituális férfi marad a művekben, a jó és tiszta, a nagy társadalmi tudású, széles látókörű és furfangos bajtárs.
A nők az irodalomból a spirituális férfit ismerhetik meg alakosan, intim kapcsolatban azonban nem ritkán csak esendő, romlékony és gyakori szükségletektől szenvedő fizikai testéhez lesz közük.
Vitán felül létezik ugyanez a hasadás az irodalmi nőfigurák és a valódi nők esetében is, azonban – és itt nyernek a későnövők – a nőírók a férfiírókkal szembeni hátrányukat még csak most kezdik egyáltalán száma venni. És most veszik észre, hogy nincsenek is jelen a művek valóságában, már képtelenek azonosulni a számukra írott szerepekkel, miközben száz éve az is forradalmi volt, ha ugyanúgy gondolkodtak magukról, ahogyan írtak róluk.
Nos, szerintem Závada egy férfi-író – férfimesélésének eredménye a Milota. Hangütése, mondandója, a mondatainak lélegzése pedig rendkívül emlékeztet Veres Péter: Pályamunkások című regényének hangjára. Veres Péter és Závada művéből a magyar irodalom idős alföldi parasztemberének komótosan tudálékos, magabízó és az önirónia sallangjaitól mentes hangja egyformán szól, ráérősen múlatva az asszonyi prézsmitálástól meg nem zavart időt.A TEREMTÉS SZÓSZÁTYÁR KORONÁI
Veres Péter valódi népi írónk, aki az ötvenes években a kultuszminiszterségig jutott. Van igazán jó és időtálló írása, meg afféle mintaparaszt habitusú átnevelő regénye is. A Pályamunkások nagyjából a kettő közé esik. Főhőse, hangja, történetmesélője ki más volna, mint Balogh János, nőknek és pelyhesebb bajszúaknak bácsi.
„Még fiatal házasok voltunk akkor, azon a télen nősültünk Kis Gábor komával együtt, és tavasz felé nagyon szorított a kapca. [Vegyük észre, kivel is nősült Balogh János: hát Kis Gábor komával! Nem meglepő, hogy az öreg Milotának is volt ilyen lelki társa az anyagbeszerzők között...] Amikor a lakodalom volt, azt ígérték mind a két háznál, édesapámék is, apósomék is, hogy ne féljetek fiam, majd éltek közöttünk újig, akkor meg majd kerestek magatoknak.”
Balog János kubikos, csapatának nagy öregje, sokat tapasztalt megbecsült munkása, a vacsora utáni fáradt tábortűz mesélője, aki estéről estére parányit kéreti magát. A tudásra szomjazó legények kérik és illendőn hallgatják a lassú történeteket, Balog János fiatalkori – és egy rendszerváltás előtti – élményeit a bonyolult, nagy hatékonyságú és hierarchikus intézményről, a vasútról.
(A vasút világtörténetéről kevesebbet tudunk meg tőle, mint Závadától a méhészetéről, de a mű áttanulmányozása után beosztott pályamunkásként még kékharisnyában is megállnánk helyünket.)
Závada Pál, aki szintén megjárta a szociológia tanösvényeit, bravúrosan folytatja ugyanott, ahol Veres Péter abbahagyta. Milota György is délalföldi parasztember, talán épp egy emberöltővel fiatalabb Balog Jánosnál. Kicsivel szenvedélyesebb mesélő, hallgatóságra sincs szüksége, amit magával diskurál, magnóra veszi. Persze közben a maga morbid módján messzebbre sandít, méghozzá önnön jó hangulatú, mélyen meghatott temetésére, amelyen már a formaságok után, fia János, felesége Mariska, jó barátai, ismerősei és persze az ő Erkája, (aki csak János fia mamlaszságának köszönhetően nem lett a menye) bólogatva, könnyes szemmel hallgatják a tragikus hirtelenséggel elhunyt, pótolhatatlan Milota Gyuri ezeregyéjszakányi „meghitt számadását”.
AZ APÁTLANSÁG NAGY KÖNYVE
Míg Milota György a bajusza alatt somolyogva szánombánomozott, (azaz kifejezi, hogy szörnyen érezte magát amíg csalta a feleségét, szemét gazembernek, de nem tudta megvonni magától az izgalmakat és a közösen megtermelt háztáji jövedelem jelentős részét (visszatérve egy pillanatra a női költségvetéshez: bizony könnyebb a máséból játszani a báró Csekonitsot) mégiscsak kikerekedett az elbeszéltekből néhány szenvedéstörténet, amelyek közül akkor az apátlanságról szólók tűntek a szemembe leginkább.
Noha Milota a Miloták (nemzetségük és élőhelyeik) történetének letéteményeseként elfogódottan mesél felmenőiről, szülei házasságánál kicsit szűkszavú lesz - szinte kedvetlen. Egy boldogtalan, különélésbe fordult házasság árnyéka vonul át a gyermek Milota életén, aki olyan házasság gyümölcse, amelyből az apa korán kivonult, elszivárgott, és nem adott fiának túl sok támogatást vagy lehetőségeket, az anya pedig magára maradt.
Milota öntudatlanul követi a családi mintázatot. Mariskáját, akinél jobb feleséget és fiának jobb anyát nem is kaphatott volna, a mézes hónapok elteltével magára hagyja, hadd élje a családi rabszolgák szokványos életét, maga pedig az asszony által működtetett háztáji gazdaság lefölözésével foglalatoskodott, majd társadalmi életet élt és anyagbeszerzői karrierjét építgette.
Soha, egyetlen gondolattal sem fordult el övéitől, sűrűn hangoztatta, hogy szerető férj és apa, míg a család mindennapjaiból már régen átevickélt a méhészetébe, a téeszébe és más asszonyokéba, ahol egy fiú- és egy leánygyermeknek is életet adott.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Képzeljük magunkat Mariska helyzetébe! A megcsalt, becsapott háztartási robotéba, aki örök hűséget esküdött, gyereket nevelt és teljes testi felelősséget vállalt a családja szükségleteiért. Minden nap, reggeltől reggelig. Aki valószínűleg a méhészkedés jelentős részét is végzi, otthonkában van meg kötényben, nem beszél sokat, de akkor keserű. Legkeserűbb magával Milotával. Szünet nélkül érezteti vele összes sérelmét és azt, hogy megvan a véleménye a jellemtelen, lusta, szószátyár, mitomán szoknyavadászról, akit közös gyerekükkel együtt neki kell eltartania és gondoznia. Ehhez képzeljünk el vidékiesebb alkoholfogyasztási szokásokat, és otthoniasságot, s máris magunk előtt látjuk szegény Mariska néni urát, a részeges Milota bácsit, aki fogdossa a betévedő nőket a kocsmában, azok pedig menekülnek előle, már egy kávéért se hajlandóak újra meg újra végigszagolni végtelenül lapos és összefüggéstelen történeteit legénykori hőstetteiről. Azt meg el sem tudják képzelni, hogy Mariska hogyan tudja ezt elviselni naponta, ráadásul az igénytelenebb, otthoni változatban. Milota üveges szemmel, rossz koordinációval, neheztelőn, egyszersmind arrogánsan, fokozott szagkoncentrációval, realitásvesztett szexuális ajánlatokkal, mindeközben negédesen, ám fokozott önérzettel bizony nem lehetett igazán jó társ egy életen keresztül.
És akkor még bele sem gondoltunk az apátlan lány helyzetébe, akit az író sajnos nem juttat el odáig, hogy hálát adjon inkább, amiért nem ismerte az apját.
Milota leánya, aki végestelen végig eredetét és azonosságát keresi, teljes apátlanságban nőtt fel. Anyja a lányanyaság hátrányait viselte, egyetlen szót sem árult el az alig ismert apáról, és egyetlen férfi sem fordult elő többé az életében.
Ismerek ilyen nőket; akiknek ennyire nem volt apjuk. Könnyen elveszítik az egyensúlyukat, ettől fogékonyabbak a függőségekre, szenvedélyekre: a „rossz házasságra”. Persze, az ilyen fiúk is, csak ők tevőlegesen a társadalmilag jobban tolerált férfioldalon élik ezt meg, nem kevesebb szenvedéssel: ők vadásszák a bizonytalan, függelem-kereső nőket, nekik kell az állandó támasz.
Milota ismeretlen fia az anya hűtlenségének kis bizonyítéka volt, ezért nagyanyja nevelte fel, ez a gyermek nem kereste émelyítő gyökereit, tudni sem akart róluk. Nyeglén smúzoló kis törtető lett, a vidéki amatőrszínjátszás intrikus Don Juanja.
De Jánoska sem járt sokkal jobban, akivel a legjobb asszony, Mariska ajándékozta meg a tékozló Milotát. Jánoska mufurc lett, anyjához húzott, nevét létező apjától kapta ugyan, de árnyékot is rá, mert az anyagbeszerzők bizony banánhéjon csúszkáltak akkoriban.
Talán egyetlen jelenet van a regényben, ahol érzékeljük Milotának, ennek a gyormorforgató sármőrnek a végtelen közönségességét: amikor fiával annak felvételijére vonatozva az utastársnőket szórakoztatja a kupéban. A fiú szégyelli az apját, aki folyton beégeti őt. Keress…!
A hatszáz, de hatezernek tűnő oldalon bizony alig látjuk ezzel a leleplező pillantással Milotát, pedig többnyire női szemmel látjuk, a lányáéval ráadásul. És Závada nem tételezi fel erről a nőről, hogy meglátja Milotának ezt a sötét, a falvédőmintáknál mákszemnyivel árnyaltabb képét is. Milota kétely nélkül képzeli magát „a jó Milota bácsi”-nak, és abban is hisz, hogy dacára rémtetteinek mások is ilyennek képzelik őt. Az ártalmatlan és mértékletes bácsika, akivé a magában beszélés idejére változott, férfikori botlásainak mindenkitől megértő tiszteletet és megbocsátást követel.
A nemzedéki traumákat Milota csak a falutörténeti pletykarovatban veszi észre - sajátjai nem szúrják a szemét.
ZÁVADA KEZET FOG MADÁCH-CSAL, MAJD A NŐI IRODALMAT GAZDAGÍTJA
Závada előző regényének férfihőse arról híresült el, hogy szívósan, kitartóan szenved a nőért, saját feleségéért, de mindhiába. Szexuálisan frusztrált, érzelmileg függő, egzisztenciálisan megrendült impotens és inkompetens alkoholista figura válik belőle, nem pedig boldog férj. A férfibánatok, kísértések és szenvedések okozója a nő, nem ritkán a férfi saját, szeretett és megbecsült, ám nem mindig méltó felesége, sűrűbben pedig az összes többi...
A Milotában a férfidrámának ez a Madáchra és a Jadviga főhősére, Ondriskora jellemző, ritkábbnak tűnő, passzív-agresszív dinamikája jórészt átíródik: érzéketlennek álcázott, vagy kellemesen szórakozó férfiak is főszerepelnek, a szenvedő hagyományt csak Jánoska folytatja egy ideig, azután ő is feladja több-kevesebb sikerrel.
A szenvedés oda kerül, ahová való: a női oldalra.
Eltűnődöm Závada névválasztásain. A Milota többször is megmagyarázódik a műben, hogy micsoda szlávul, mennyire kedves, mondogatva is milyen jóhangzású, (milota-palota-milij-milenka) büszkén viselhető név, szinte címnek való. A Roszkos magyarázatára ezzel szemben nem emlékszem, csak az Erkáéra, amely az Erzsébet helyett lett használatos. A Roszkos negatív asszociációkat keltő név, szegény kis Erkát úgy csúfolhatták, hogy roszkos-piszkos, koszos, rossz...
Meg is sajnálom Roszkos Erkát, aki a regény érzékeny férfiésszel fölért nőiségének koloncait hordozza, olyan sokoldalúan megnyomorított példánya nemünknek. Állandó neurotikus keresésben és várakozásban él, örökös szexuális zaklatásban vagy kiéhezettségben van, drogfüggő, alkoholista és promiszkuis, érzelmileg kiegyensúlyozatlan, menstruációs ciklusának kiszolgáltatott szerencsétlen, aki ráadásul még apakeresésének is áldozata.
Ismerjük Ödipusz komplex útjait és a sors könyörtelenségét, amely ebben a történetben Erkát választotta arra, hogy szembesüljön a vérfertőzés ártatlanságával. (A regénynek ezeket a gubancos szálait talán maga Závada tudná jól összefoglalni…!)
Mégis nehéz nem feltennünk a végső kérdést: Ha tudta volna a jómagvú Milota, hogy ő teszi anyává Roszkos Erka édesanyját, meg Kohut Mihályét, akkor is tette volna? És ha tudta volna, hogy apátlan lánya mindkét apátlan fiának szerelme és szeretője lesz, még akkor is? És ha tudhatták volna a gyerekek, hogy a vén kópé Milota az ő apjuk, akkor jobban szerethették volna egymást?
Ám a végső kérdés mégis az, amely azért pár nemzedék óta föltehető volna már a férfi-írók körében is: milyen sorsa van annak, akinek nem jut apa-kép, („akinek nem jut kapanyél”) legföljebb a falvédőről meg az irodalomból desztillálhat magának?
Erka erotomán fantáziája megszégyeníti a férfiakét, ezzel a szerző ismét irodalmunk egy izgalmas vonulatát követi, éspedig azt, amelyet többek között Weöres: Psyché és Esterházy: 17 Hattyúk című könyvei jeleznek.
Ezekben jeles íróink sikeresen duplafenekű kísérletet tettek fájdalmasan hiányzó női irodalmunk megteremtésére.
Hozzájuk zárkózott fel Závada, aki művével bebizonyítja, hogy ő is van olyan nő, mint az említettek. De lehet, hogy még olyanabb is!
Závada Pál 2005. december elsején volt az Irodalmi Centrifuga vendége. A meghívót a Folyóirat rovatban olvashatják, Závada Pálról bővebben a SZALON rovatban olvashatnak, Gordon Agáta írásai A Jadviga párnájáról és A Fényképész utókoráról a KÖNYVTÁR rovatban olvashatók.
