„Nem látszik különbség aközött, hogy csetnik vagy partizán kezében van-e a fegyver.
Különbség aközött van, akiében van, és akiében nincs."
Hát finnyás vagyok.
Hogy is van ez?
Melyik országban is vagyunk éppen?
A kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel.
Vagy mi van?
Hiú állat az asszony, hiába... (3)
A hatalom jobban erotizál, mint bármelyik nő.
Haza a magasban, bugyik és receptek útvesztőjében.
Melyik haza?
Minden olyan bonyolult volt akkoriban. Egyik hazában sem volt megfelelő az anyanyelvem.
Kurvaszar érzés, mondhatom.
És közben még: Tito, aki már halott, de mégis ott függ a képe minden falon…
A francba, gondolja az ember, vagyis gondoltam én, hát mia picsáért nem lehetett normálisan.
Vagy hogy.
Basszátok meg az egészet. Mert néha durván fogalmazok.
Akik meghaltak, azok már nem élnek.
(tengerparti szégyen)
Igyekszem megérteni, P. miként is maradt itt, amikor már lógott a háború mint az eső lába, amikor futhatott volna. És nem néznék ki az ablakon, nem lennék bizonnyal.
Na baszd meg!
És a fiam lenne?
Hát nagyon utálom a történelmet.
Több forradalomra pedig nincs időm.
Van ilyen.
Azt a legnehezebb megérteni, hogy van olyan állapot, amelyben nem számít, van-e igazság egyáltalán. Felejteni és élni kell, hogy ne bolonduljon meg, akinek a fia elesett, akinek a szerelmét főbe lőtték, akit megerőszakoltak, akinek a kisgyereke belehalt a vérhasba.
Ilyesmi az élet.
Csak mondom, hogy el ne felejtsem magam is.
Gyönge szar az ember. S ez benne a legszilárdabb.
Nincsenek emlékeim, csak az összefüggő, kocsonyás félelem.
Ami már elviselhetetlen, az biztos máshol fog megtörténni.
De legalábbis másokkal.
Ez még elviselhető.
Ez még elviselhető.
Nem kérdezünk, mondta az őr,a házimunkás háta mögött. Ha elcsomagolt, de frissen,ꈈkikopog, meg vagyunk értve?
Mikor van ez mondva?
Jugoszláviai magyarnak lenni, magyarnak lenni a délvidéken, vajdasági magyarnak lenni – nem könnyű feladat.
Országot vissza nem veszek. Bele is szakadnék, annyi volt belőle.
De mihez van közöm igazából?
Az az egy kicsi, mindennapi életünk van. Arról tudható valami.
Úgy jártunk ezzel az utolsó országgal is, mint az összes többivel. Csak nevekben, emlékekben marad fönn.
A nemzeti érzést tanulni kell.
Vicinális irodalom. A bácskai tenger-ügy.
Szarok az Adriára.
Nincsenek érzéseim.
Bosznián át kellett leautóznunk ide, szembesülni fölégetett, szétlőtt emlékekkel, gyerekkorunk hazugságaival. Ami az egyetlen valóság volt.
Mesélhetünk erről.
Minden emlékünk, gyerekkorunk minden pillanata valaki másszámára hazugság.
Még saját magunk számára is az.
Mesélhetünk erről.
A túlélők mindig a hallgatás hagyománya mellett döntenek, mert így folytathatják – elfojtva és elhallgatva - azok, akik nem túlélői, nem részesei voltak, nem vállalhatják a beszédet.
Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel, mint Csáth Géza.
Vagy az a boldogság, hogy nincsenek érzéseim...”
Lovas Ildikó a Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában című regénye kapcsán volt az Irodalmi Centrifuga vendége 2006. május 11-én.
Lovas Ildikóról bővebben a SZALON rovatban olvashatnak.
Különbség aközött van, akiében van, és akiében nincs."
Hát finnyás vagyok.
Hogy is van ez?
Melyik országban is vagyunk éppen?
A kommunisták nem tudnak bánni a nőkkel.
Vagy mi van?
Hiú állat az asszony, hiába... (3)
A hatalom jobban erotizál, mint bármelyik nő.
Haza a magasban, bugyik és receptek útvesztőjében.
Melyik haza?
Minden olyan bonyolult volt akkoriban. Egyik hazában sem volt megfelelő az anyanyelvem.
Kurvaszar érzés, mondhatom.
És közben még: Tito, aki már halott, de mégis ott függ a képe minden falon…
A francba, gondolja az ember, vagyis gondoltam én, hát mia picsáért nem lehetett normálisan.
Vagy hogy.
Basszátok meg az egészet. Mert néha durván fogalmazok.
Akik meghaltak, azok már nem élnek.
(tengerparti szégyen)
Igyekszem megérteni, P. miként is maradt itt, amikor már lógott a háború mint az eső lába, amikor futhatott volna. És nem néznék ki az ablakon, nem lennék bizonnyal.
Na baszd meg!
És a fiam lenne?
Hát nagyon utálom a történelmet.
Több forradalomra pedig nincs időm.
Van ilyen.
Azt a legnehezebb megérteni, hogy van olyan állapot, amelyben nem számít, van-e igazság egyáltalán. Felejteni és élni kell, hogy ne bolonduljon meg, akinek a fia elesett, akinek a szerelmét főbe lőtték, akit megerőszakoltak, akinek a kisgyereke belehalt a vérhasba.
Ilyesmi az élet.
Csak mondom, hogy el ne felejtsem magam is.
Gyönge szar az ember. S ez benne a legszilárdabb.
Nincsenek emlékeim, csak az összefüggő, kocsonyás félelem.
Ami már elviselhetetlen, az biztos máshol fog megtörténni.
De legalábbis másokkal.
Ez még elviselhető.
Ez még elviselhető.
Nem kérdezünk, mondta az őr,a házimunkás háta mögött. Ha elcsomagolt, de frissen,ꈈkikopog, meg vagyunk értve?
Mikor van ez mondva?
Jugoszláviai magyarnak lenni, magyarnak lenni a délvidéken, vajdasági magyarnak lenni – nem könnyű feladat.
Országot vissza nem veszek. Bele is szakadnék, annyi volt belőle.
De mihez van közöm igazából?
Az az egy kicsi, mindennapi életünk van. Arról tudható valami.
Úgy jártunk ezzel az utolsó országgal is, mint az összes többivel. Csak nevekben, emlékekben marad fönn.
A nemzeti érzést tanulni kell.
Vicinális irodalom. A bácskai tenger-ügy.
Szarok az Adriára.
Nincsenek érzéseim.
Bosznián át kellett leautóznunk ide, szembesülni fölégetett, szétlőtt emlékekkel, gyerekkorunk hazugságaival. Ami az egyetlen valóság volt.
Mesélhetünk erről.
Minden emlékünk, gyerekkorunk minden pillanata valaki másszámára hazugság.
Még saját magunk számára is az.
Mesélhetünk erről.
A túlélők mindig a hallgatás hagyománya mellett döntenek, mert így folytathatják – elfojtva és elhallgatva - azok, akik nem túlélői, nem részesei voltak, nem vállalhatják a beszédet.
Ott maradni a határon homokba fúrt fejjel, mint Csáth Géza.
Vagy az a boldogság, hogy nincsenek érzéseim...”
Lovas Ildikó a Kijárat az Adriára - James Bond Bácskában című regénye kapcsán volt az Irodalmi Centrifuga vendége 2006. május 11-én.
Lovas Ildikóról bővebben a SZALON rovatban olvashatnak.
