„Rosszul tettem tehát, hogy nem olvasták az egész Bódis-módszert (kivéve Gyöngyit, és persze még sokakat, akik végül nem tudnak velünk jönni), hogy nem látták az Isten adósságát, sem a képeket a Hétesről, mert ezek talán mind segíthettek volna. Ezt gondolom most, hogy hallgatom, amiként félelmeikről beszélnek, és bár szóban már régen, mióta az egész ügyhöz szervezkedem, valójában mást sem teszek, mint a Bó-mó alapjait próbálom elmondani, de nincs lényegében tréning, sem elég kreatív team-találkozás.” – Bódis Kriszta a Hétes telepen valósítja meg a Bódis-módszert. Az egyhetes táborról folyamatosan beszámol – első bejegyzésében a módszerről és az előkészítő napokról.

Specifikus előzmények:
A Hétesben "ISTEN ADÓSSÁGA" címmel 1998-2000-ig forgatott dokumentumfilmemben Budai Barnabás hétesi családjának életén keresztül igyekeztem bemutatni egy mesterséges, ipari városban létrehozott roma telep totális lepusztulását. Azt az elmúlt tíz évben tetten érhető tendenciát, ahogy a gettóba telepítés tarthatatlanságát a többségi társadalom részéről a kiszorítás taktikája váltja fel. A filmet három évig forgattam, a családdal /két keresztgyerekemmel/, és a teleppel azóta is tevékeny kapcsolatban vagyok. Kemény vaj című regényem hőseinek egy részét róluk mintáztam.
Budai Barnabás és felesége Barna Mária központi szerepet kapnak a program kivitelezésében. 1998 óta járok rendszeresen a telepre, tartom az emberekkel a kapcsolatot és a telep problémáit számtalan akcióval, személyes közreműködéssel igyekeztünk orvosolni. A hétesiek sorsa ma már a felelősök tudatában és a köztudatban is benne van, tudomást kell vennünk róla. Az "adósságot" egymagam nehezen törlesztem, ehhez hívok újabb és újabb társakat. Mivel én "kívülről" már jól ismerem a Hétes törvényeit, az itt élők helyzetét, Barna pedig "belülről" ismeri mindezt, jól kiegészítjük egymást. Az önkéntesek közül többen ismerik a közösséget, és viszont, az újakat így már könnyebb bevezetni. A Hétesben emberhez méltatlan körülmények között nyomorognak az emberek, elsősorban ez teszi kilátástalanná a jövőjüket.

Mínusz egyedik nap:
Zsoltárok. 118. 1 - "Magasztaljátok az Urat, mert, jó, mert örökkévaló az ő kegyelme."

Nulladik nap:
Zsolt. 118.8 - "Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni"

Minden egyes "utam" előtt a végletekig nyüzsgöm-szakítom magam. Ezért jött jól az üzenet. Ember vagyok, jobb az Úrban bízni, mint magamban reménykedni.
Aztán átlépek. Egyszer csak.
Tudom, hogy meg fog történni. Nem tudom, hogyan történik, de eddig mindig megtörtént. Semmi sem sikerülne pusztán emberi korlátaim között. Akkor már nincs senki velem, vagy körülöttem. Mindent elengedek. Egyszer csak ott leszek megint, ahonnan jöttem. Ahol otthon vagyok. És az is nyilvánvaló, hogy erre nincsenek szavak. Nem szükséges, hogy legyenek. Halleluja van, meg ilyesmi...


2007. augusztus 17 – 18 – 19.

...háromszor megyek legalább Hétesbe, beszélni Barnával, hogy amit úgy konkrétan egy éve tervezek, azt most majd talán meg tudjuk csinálni, tábor, foglalkozások, aztán egyre szűkülnek a lehetőségek, egyre nő a bizonytalanság, azért Barnáék kitakarítják a területet, ahova a sátrakat szeretnénk állítani...

...stábértekezleten az idegösszeomlás szélén, szeretek mindenkit, nyugi, nyugi, csúcsformában vagyok, ha meghalok a hétesi alkotótábort akkor is meg kell csinálni, ezt megígértetem a hozzám közel állóknak, másnap és harmadnap délelőtt, Gyöngyi, Betti készülődés, nem tudom nekik átadni igazán, mit várjanak.

...semmi olyat nem akarok mesélni, amiről tudom, hogy beparáznak, és ami a távolságot növeli, vagy előítéleteket gerjeszt, semmit, amitől prekoncepcióik lesznek, úgyis lesznek, mert maga a felkészülés prekoncepciók tömege.

...alaphiba, amit elkövettem, (azon túl, hogy kritikusaim szerint túl komolyan veszem magam, s mi tagadás, igazuk lehet, bizonyos szempontból az sem mentségem, hogy komolyan veszek másokat is...hiszen őket is túl komolyan...) rosszul tettem tehát, hogy nem olvasták az egész Bódis-módszert (kivéve Gyöngyit, és persze még sokakat, akik végül nem tudnak velünk jönni), hogy nem látták az Isten adósságát, sem a képeket a Hétesről, mert ezek talán mind segíthettek volna. Ezt gondolom most, hogy hallgatom, amiként félelmeikről beszélnek, és bár szóban már régen, mióta az egész ügyhöz szervezkedem, valójában mást sem teszek, mint a Bó-mó alapjait próbálom elmondani, de nincs lényegében tréning, sem elég kreatív team-találkozás. Egyáltalán, a stáb gyakorlatilag az utolsó pillanatban áll össze, igaz barátokból és olyanokból, akikben intuitíve is megbízom, Dodi (valójában filmes forgatáshoz szokott sofőr és gyártási mindenes) ekkor még nyugtalanító kakukktojás, de legalábbis időzített bomba, ahogy egyébként bármelyik önkéntes, hiszen azt már azért sejtem, hogy ha egy feladja, borulhat a koncepció és a rendszer, bár a feladást itt elsősorban lelki értelemben gondolom.

...Turai Kati jókat kérdez, egészen embernek érzem magam, hogy képes vagyok válaszokat fogalmazni neki.

...egy táblára rajzolom a Hétest, a furgont, a sátrakat...

... ha valakiről kiderül, hogy rosszul mértem föl a hozzáállását, mert például az adott szituációban felsőbbrendűen vagy előítéletesen viselkedik, vagy eleve katasztrófaturizmusra-, esetleg túlélőtúrára van berendezkedve, vagy egzotikus programnak tekinti a munkánkat, mint olyasmit, amit kívülről lehet nézni valamiféle biztonságos pozícióból, ahova azonnal vissza is lehet húzódni, jól megfürödni és szaunázni utána, vagy a hátamon bemászva, tíz év munkát, szenvedélyt, barátságot, dilemmákat, utat megspórolva a saját egóját és összes műveit igyekszik gyarapítani, vagy egész egyszerűen és minden jóindulat mellett sem tud megbirkózni az ellentmondásos helyzetekkel úgy, hogy pozitív állapotba lendítse magát, vagyis képes legyen adni magából, képes legyen nagyfokú toleranciára, empátiára és nyitottságra, - nota bene - szeretetre… nos, akkor van baj.

...mindezek miatt veszélybe kerülhet az egész program, mivel azt is sejtettem (bár annyira nem, mint ahogy végül volt) hogy extrém módon igénybe leszünk véve, hogy egymás tréningezésére, az események csoportos feldolgozására nem lesz idő, illetve amennyi lesz, az kevésnek fog bizonyulni a feszített tempó miatt, amit a helyzet (pénzhiány, kevés támogató) és az én energiáim-vágyaim bizonyára diktálni fognak.

...ami talán a legnehezebb, ezeket a félelmeimet és a belőlük fakadó feszültséget valójában nem tudom megosztani senkivel egészen.

...bár Dettus kifejezetten és jólesően mellettem áll, én pedig a végtelenségig megbízom benne, mégsem önthetem rá egészében sem a szorongásaimat, sem feladatot nem tudok neki átadni, mert olyan kevés az idő, hogy egyszerűen kifutnánk belőle, ha el kellene valakinek magyaráznom a dolgokat.

...mert a szervezés, amit nem nekem kellett volna csinálni, a nyakamba zúdult és minden energiámat elvette a tartalmi munkától, ráadásul, akik úgy tűntek segítenek, negatív és kifejezetten akadályozó, vagy fásult, egyébként megtévesztő, egyszerre amorális és demoralizáló , vagy csak laza hozzáállásukkal fokozták a káoszt, kifejezetten akadályozták az értelmes és célratörő, vagyis hatékony előkészítő munkát.

...a pénzhiány megijesztett, és megkötötte a kezem, de az is, hogy úgy éreztem senki nincs mellettem abban, hogy ez a pénz meggondoltan legyen fölhasználva, úgyhogy nem maradt más, mint hogy én gondoltam meg, nagyon, százszor és újra és ezerszer.