Képzeld magad elé a sehány éves kislányt! Mondjuk Magyarországra születik és egy-két évvel idősebb. Bölcs, vörösesbarna, s hatalmasak a szemei. Tavaszvégi alkonyat. Ránézel. Felragyog a tekintete. Izzanak a szeplői a lemenő nap fényében. Tudod, hogy bántja valami. Attól ragyog, hogy homályos kicsit. Úgy csillan.
Most képzeld el, hogy felnő!
Őszintén lelkesedik, mégsem naív; megmentene, ha kell - de leginkább hallgat; idő kell hozzá, hogy megértsd.
Rajzolgat magában, képeket gyűjt és minden formájában szereti a fényt: a természetben. Az emberekben. Rávilágítanak... rá világítanak.
Képeket gyűjt a lencsébe is. Jókor nyomja le a pillanatállj!-t.
A képein soha senki nincs egyedül. A sirály sirállyal szinkronban repül, a rendőr egy ismerőssel tekint egy irányba. Az ágyúcsövön át gyerekek nézik egymást. Még a megáradt vízzel szemben egyedül pipiskedő kislánynak társul adja az árnyékát.
Meg magát. Ahogy néz.
Idő kell hozzá, hogy megértsd.

Amit látsz, részben őt dícséri.