A ma történetét, élményét, azaz annak hiányát egy levél illusztrálja legjobban, amit este, a kék tollammal, a kedves füzetembe írok, aztán, szokásomhoz híven, a gépbe átírok, de, hogy elküldöm-e, még nem tudom, nem tudom, merem-e, okos-e? De hát kell mindig okosnak lennem?

Palikám!

Nem jöttél el az évfolyam találkozóra. Pedig vártalak. Nagyon .Tegnap még . fodrásznál, kozmetikusnál is voltam, szememet kifestettem, ráncaimat mindenféle csodaszerrel igyekeztem eltüntetni, ruhámat órákig válogattam. Mondta is ma a szemináriumon több társam, amikor délután leadtam a házi feladatként megírt két novellámat a” Szégyenről „, hogy : hova-hova Nagyikám, merthogy ott, kérésemre így neveznek, talán csak nem pasi van a dologban? Azt hiszem, kicsit elpirultam akkor és hálás voltam, hogy Bódis Kriszta nem cikizett, sőt örömmel nyugtázta, hogy stréberkedtem megint, két novellát is írtam a megadott témáról és akkor se tett megjegyzést se a koromra, se a már elkenődött sminkemre, amikor közöltem, hogy ma nem tudok sokáig maradni, programom van.
A szokásos, hatalmas pesti dugóban döcögve mentem a találkozó helyére. A bejáratnál a szemem körbejárt, téged keresett, hiába Sokan voltak a kollegák, én mégis üresnek éreztem a termet. Untam a sok locsogást., a sok öreg asszonyt és rozzant férfit, az unokák fényképeit, a nyugdíjas élet nyavalyáit, a reumát és a kezdődő cukorbajt. Rád gondoltam.
Mikor? Utoljára, talán egy éve is van annak, telefonon beszéltünk, azt mondtad, hogy mostanában sokat gondolkodsz a kapcsolatunkról. Kapcsolat ez? Mi a kapcsolat? Hogy együtt tanultunk az egyetemen? Hogy együtt dolgoztunk a kórházban? Hogy sokat mulattunk, táncoltunk együtt? Hogy a válóperednél, - mint utólag mesélted – én voltam az elhidegülés oka? Feleséged talán ma sem hinné el, ha elmondanám az igazat, hogy kapcsolatunk plátói volt és most már tudom, marad is..
Pedig imádtalak. Te az érzelmeidről soha sem beszéltél. Egyszer ugyan, amikor mással táncoltam a Strangers in the Night-ra, mérgesen lekértél és azt mondtad: ezt sohase táncold mással! Talán ez egy szerelmi vallomás? Én annak éreztem és azóta is, ha hallom ezt a számot, a számmal együtt a szívem is elmosolyodik. Többször kellene feltennem ezt a lemezt.
Vagy kapcsolat a balatoni esténk? Emlékszel? Orvos kongresszusra mentél Siófokra, kérted, ha van kedvem, menjek én is. Találkozzunk a parkban. Előadások után sétálhatunk a parton. Örültem a hívásnak. Otthon valami buta ürügyet kerestem a váratlan utazáshoz. Nem vagyok gyakorlott hazudozó. A férjem csodálta hirtelen jött, anyám iránti vágyamat, hiszen úgy tudta, hogy hét végén közösen akarjuk meglátogatni őt siófoki nyaralójában. Nem sejtette, hogy miattad van mindaz és azt végkép nem, hogy testem minden sejtje már régóta csak téged kívánt.
A parkban egy padon ülve vártalak. Várni is jó volt téged. Mikor megláttál, sietve, mosolyogva jöttél felém, átöleltél. Egy pillanatra egész testem megremegett. Észrevetted? Kézen fogtál, sétálni kezdtünk a parton, majd, mint két gyerek futva kergettük egymást és a puha fűre feküdtünk pihenni.. Egymás nevét írtuk a homokba, véstük a fába. Boldog voltam, talán te is.
Úgy gondoltuk, hogy a mi siófoki nyaralónk mellett veszel ki szobát és csak másnap mész Pestre a feleségedhez. Én meglátogatom Anyámat rövid időre, majd megyek, mit megyek, rohanok hozzád. Anyám örült a váratlan látogatásomnak, én meg csak ültem ott bambán, többször megnézve az órámat, mikor menjek, mikor vársz, mikor örülsz nekem legjobban. És nem mozdultam. Valami bénaság lett úrrá rajtam, csak rágtam a szám szélét és sírtam. Anyám nem értette, én sem.
Miért nem mentem? Hülye voltam, nem mertem megcsalni a férjem, féltem Anyámtól, a szigorú zárdai nevelés utóhatása volt, vagy az a tudat alatti, női ösztön, hogy csak így, megkaphatatlanul maradhatok meg benned. Benned, aki a legjobb nőket pillanatok alatt tudta magáévá tenni, majd eldobni, elfelejteni.
Évek múlva véletlenül futottunk össze. Te már régen máshol dolgoztál. Egyszer volt Budán kutyavásár, mondtad és nevetve mesélted, hogy harmadik házasságodra készülsz.
Azután ismét sok éven át nem hallottam felőled. Tavaly egyszer a Budagyöngyében vásároltam, amikor megláttalak, vagy talán csak megéreztelek. Egy ősz hajú, kissé sántító, hajlott hátú férfi ment előttem. Nadrágja viseltes, kicsit gyűrött volt. Bevásárló szatyrából sárgarépa lógott ki, egy narancs kigurult belőle. Nehézkesen hajolt le érte és mérgesen morgott valamit. Megismertelek, te voltál ott, de nem mentem a közeledbe. Féltem, hogy szürkének, öregnek találnál. De azért jó volt látni téged és emlékezni.
Másnap a telefonkönyvben talált számon felhívtalak. Örültél, miért nem szólítottál meg, kérdezted, hiszen a kapcsolatunk emléke még élénken él benned. Dadogtam valamit, nem árultam el az igazi okot.
Ma volt az évfolyam találkozó. Nem jöttél el.
Jobb így. Jobb így?

Aláírás nem kell. Tudja ki írta.
Elküldjem?
Nem küldöm. Gyáva vagyok még most is? Kinyomtatom, de szét fogom tépni biztosan, azután megbánom, mint azt a balatoni éjszakát.
(Az írás a litera.hu netnapló-rovatában jelent meg.)


 

Lovas Nagy Anna: Bástya
 

Vera egy hónapja nincs. Bástyával szinte minden nap találkozunk. Nem merem megérinteni, csak érzek. Valami csiklandozót. Majdnem szerelmes vagyok. Este a Makk hetesben. Kerthelység. Bástyán selyemruha, apróvirágos. Kint van a karja, a nyaka, ha előre hajol, a melléig látok. Nagyon ritkán hajol előre. Vörösbort iszik, vércsinálót. Beszél, mosolyog, azzal a megható itt sem vagyok mosolygással. Visszakanyarodik a szája széle, visszagörbül a bánatig. Minden mosolygásán átdereng a szomorúság. Egyszer majd odanyúlok. A szájához. Visszaigazítom a lerögzült izmokat. Kisimogatom.

Nem emlékszem Bástya mit beszél. Csak a saját gondolataimra emlékszem. Pucér a lábam. Meztelen talpamat hintáztatom az asztal alatt. Gyakran megesik. Nem ér le a lábam. Vagy törökülésben magam alá húzom. De most nem. Most arra gondolok, mi lenne, ha a lábujjaimmal finoman a szoknyája alá bújnék. Először a sípcsontján futtatnám felfelé. A térdéig. A nőies lágykalács térdéig. Az én térdem utcakölyök térd. Csupa csont, tele régi leverések nyomaival. Androgűn vagyok. Félig ember, félig állat. Félig Faun, lógós csecsekkel. Aprótermetű kecskelány vagyok. A csípőmig, gömbölyű nőiesség. Kerek vállak, túlméretezett mell, anyásan dombor has, kipárnázott, teherbíró hát, bánatpúp a nyakszirtemen. Rassz jegy. A csípőmtől lefelé fickándozó bak. Színizom comb és vádli, tenyérnyi, lapos fenék, afrikai futár szárnyas bokája. Az ölem. Az nő.

A vágyam. Az nő. Bástya felé.

Gyerekkoromban irigyeltem a hermafroditákat. Elképzeltem minden nemtől való függetlenségemet. Elképzeltem, hogy önmegtermékenyítő vagyok. Nemzek és szülök. Benépesítek. Ne legyek így. Ne legyek ilyen kurvára egyedül.

Ülök Bástyával szemben és sajnálom, hogy nincs farkam. Kicsit egyszerűbb lenne az élet. Odaadná magát. Biztos. Tesztoszteronom van. Harminc éves korom óta serken a szakállam. Mások nem tudják. Gyomlálom. Ha egyszer megunom, elmegyek szakállas nőnek a Ligetbe.

Bástya talán így is odaadja magát. Nagyon lehengerlő tudok lenni, csak most elbátortalanodtam. Minden italunkat megittuk. Bástyát hazakísérem. El vagyok fogódva. Állunk az utcán és csak az arcára merek puszit nyomni. Bástya nem az a nő, akit a tizenötödik randi után szobára lehet vinni.

Bástya gondolja. Különös volt a találkozásunk. Minden pezsgett és villódzott. Hihetetlen energiák vannak ebben a nőben. Ma valami megmoccant bennem. Valami ébred. Ahogy hazakísért, kívántam hogy összeérjen a kézfejünk, hogy a szoknyáink összesúrlódjanak, hogy búcsúzáskor megcsókoljon. Hat hete még férfival voltam. Hat hete tettem ki a szűrét. Hazugságon kaptam. Könnyen tettem ki. Lassan felhalmozódik bennem a rákgyógyszer. Nem kívánom annyira a szexet. Nem tudom, most mi van. Lehet, csak nem akarok egyedül lenni. Sára után sokat próbáltam. Sára után túléltem. A rákig. Most a rákot próbálom túlélni. Nem akarok ebben egyedül lenni. Sára előtt nem voltam biztos. Nővel szeretek lenni, élni. De olyan ritka. Kivel lehet. Ötvennégy éves vagyok.

Megyek hazafelé a kocsival. Bástya nem vezet. Otthon van, és remélem rám gondol. Én meg a kefélésre. Állat vagyok. Sok részben. Nem szeretem ezt a részem, de megtanultam meglenni magammal. Elnéző vagyok. Hagyom a bennem levő kisfickót élni. Azóta nincsenek allergiás rohamaim. Verát nem csaltam meg. Veráért cserébe jöhetett az allergia. Meg az epegörcs. Meg a lábamban elszakadt izomköteg. A depresszió. Sírni éjjel a kertben, cérnavékony tücsökzenében. Nem vagyok elkülöníthető. Munkaalkoholizmusom sem elkülöníthető. Verát nem terhelem. Vera, Vera, miért hagytál el engem? Utolsó kérdés a kereszten.

Az Irodalmi Centrifuga rendezvényei nyilvánosak és ingyenesek.