"Bár megállna az idő, bár szólhatnék ott a gyepen küzdőkre, hogy legyenek tekintettel rám, csak pár percet kérek, nem sokat, ennyi talán kérhető, mindjárt jövök, csak néhány pillanat, igen!. Átrohanok. Nézem a verset. Tiszta szenvedély. Bassza meg, miért kell kettészakadnom? Alfi üvölt. Újabb gól. Felpattanok, visszarohanok. A török vér!" - ICAfoci labdáját Tímár Magdi Cilin passzolja tovább.

Ülök a parkettán, egy vadidegen parkettán egy majdnem vadidegen pasi mellett. A földön tévé, megy a meccs. Ő a cseheknek, én a törököknek, ( talán azért, mert biztosan érzem, van bennem török vér, de szerbhorvát tutira és szaunázni is a Királyba járok, mert olyan szép tésztaszűrő belülről a kupolája). Szóval, nőm a másik szobában a gép mellett, verset ír, albérlőtársa itt a parkettán, amúgy fociedző....külön faj.
Ülünk., Alfi meredten nézi, közben jár keze-lába, néha kommentál, ellentétesen a hivatalos, tévéből áradó magyarázatnak, (de az a fickó amúgy is halál béna a focihoz, nem tudom mit dumál és minek, ha egyszer nem ért hozzá...) én Alfinak hiszek.
Vezetnek a csehek. Még nyolc perc a szünetig, mikor nőm belép. Most azonnal menjek át hozzá, és nézzem meg az új versét. Bénán körbetekintek. Most? Jaj ne már! Csak néhány perc a szünetig, és majd akkor... de nem, nincs kegyelem, nincs könyörület, fel kell állnom és át kell mennem, el kell olvasnom, gyorsan, szaladok, fénysebességgel veszem be az előszobai kanyart, be a gép elé, fut a vers, jó vers, most mondanom is kell valamit, indokolni, elemezni, jaj istenem,miközben minden pillanatban azon rettegek, hogy lemaradok... és valóban.
A szívem szakad, de érzem, nekünk törökvérűeknek, nincs lehetetlen. A szünetben kimegyek a hűtőhöz sörért. Kinyitom az ablakot, elszívok egy cigit, aztán vissza Alfi mellé. Éhes lettem. Kérsz virslit? Kér.
Nőmhöz is átrobogok. Kérsz virslit? Ő is kér. Gyorsan, hűtőből ki, gáztűzhely, fazék, víz, vissza a tévé elé, Alfi mellé. Támadnak a törökök. Hihetetlen az akarat, a hit, a nyomás. (Tuti, hogy van bennem török vér.)



Gólt rúgtunk. Alfi felhördül, a lábszárát vakargatja, a fejét csóválja, aztán bólogat. És én tudom, hogy még nincs vége! Tudom, hogy nem áll le a török csapat! Fussatok véreim, fussatok! Akarjátok!
Nőm újra az ajtóban. Elakadt az írásban, most azonnal menjek, de iziben.
Az élet ily kegyetlen, vagy csak nőm? Alfira nézek. Bár megállna az idő, bár szólhatnék ott a gyepen küzdőkre, hogy legyenek tekintettel rám, csak pár percet kérek, nem sokat, ennyi talán kérhető, mindjárt jövök, csak néhány pillanat, igen!. Átrohanok. Nézem a verset. Tiszta szenvedély. Bassza meg, miért kell kettészakadnom? Alfi üvölt. Újabb gól. Felpattanok, visszarohanok. A török vér!
Gyerünk fiúk, még van idő, még van néhány perc, akarjátok jobban, mint bármit a világon, és akkor sikerül, az én véreim vagytok, csináljátok!
Remeg kezem lábam, nőm biztosan sértetten dacol a szavakkal, de nekem most itt kell lennem, megértés is van a világban, s ha nincs, jaj nekem.. ezek tudnak harcolni, akarják, amit akarni kell, én is azt akarom, amit ők, így együtt jók vagyunk, és igen. A befejezés előtt kevéssel. Megcsináltuk. Nyertünk. A virsli szétfőtt. Sunnyogva átkuszatolok nőm szobájába. Átölelem. Verset írni holnap is lehet, - susogom bűnbánón. Igazad van - mondja, és megágyaz.