Egymásnak feszül és elernyed a testünk és beszélünk, beszélünk, kérdezget a fantáziáimról, hogyan maszturbálok, hogy csináltam-e már két fiúval, vagy lánnyal, vagy két lánnyal, és olyan izgatóan kérdez és suttog, hogy engedelmesen válaszolok, fölsorolom az összes megkívánt barátnőmet, (egyetlen focistát sem említek tapintatból) bevallom, hogy még nem voltam sem lánnyal, sem két pasival. Nekem egy pasi is sok. Vagy kevés. Csak éppen nem elég. – Bódis Krisztánál ICA labdája, aki egy hosszú rúgással adja tovább.

A szeretőm focista, és éppen most van az EB. Fantasztikusak ezek az égi összefüggések. Nézem a focit, nekem a foci mindig is a focisták voltak, az arcuk, a testük, a mozgásuk, a bárdolatlan szépségük, ahogy a fűre köpnek, ahogy fetrengve jajgatnak, ahogy őrjöngnek maguktól megrészegülten, és! szeretik egymást, ölelnek, ahogy csak férfi tud. Kislány koromban ehhez még apám kiáltásait is kihallottam a nekem kedves férfirokonok kánonjából.
A labdát én életemben nem figyeltem, legfeljebb férfi barátaim iránti udvariasságból, vagy azért, mert a képen volt, az izmos lábak kellékeként. Focistakukkoló vagyok és most itt az én focistám, meg az EB, úgyhogy az én meccsemről fogok írni, mert valahogy az EB körül bénítják az agyam a hormonok, a szex pedig kardinális kérdés, a szexhez való viszonyunkon keresztül az éntől az univerzumig az élet lényege vizsgálható.
A szeretőm mégis felhív. Még nem utazik, várja a telefonját, mond valamiket, miért nem indult. Szeretném nyilván hallani, hogy miattam, vagy a Triumph fehérneműm miatt. Marhasággal azonban nem húzom az időt, azonnal ugrom. Már kész is vagyok, ami szinte lehetetlen, most azonban könnyű, ugyanis egyfolytában csak a szeretőmre gondoltam, tudtam, mit veszek fel és mit nem. Bugyit például nem. A villamoson azon kapom magam, hogy megemelkedik a medencémben minden, és elállítja a lélegzetem a másodpercnyi élvezet. Rá gondolok, a tekintetére, ahogy a kávéházban kívánt és én is őt. Izgulok is, mint egy kamaszlány. Két napja nem hordok bugyit a szoknyáim alatt, olyan jólesik ez a szabadság. Most sincs rajtam, érzem, ahogy nedvesedek. Gőzöm nincs mi lesz, de legyen − gondolom. A téren találkozunk, tűz a nap. Javaslom, hogy villamosozzunk ki a város határába, a kiserdőbe.
Elszívunk egy cigit, váltunk néhány szót, már nem is tudom miről. Az EB-ről nem, arra emlékeznék. Kicsit zavarban vagyunk, nem érhetünk egymáshoz. Az erdei ösvényen megfogja a kezem. Beszéltetem, egyre felszabadultabb, valahogy szeretném megtudni, mik foglalkoztatják, mit fog csinálni miután elutazik. Bulizni, inni, és a meccseket nézni, mondja halálos nyugalommal. Én csak irigykedem. Jó hallgatni viszont, ahogy beszél. Van benne valami egyszerűen valóságos, ahogy a dolgokhoz áll. Nem spilázza túl, nem bonyolít, mondja, ahogy vannak. Nem filozofál, nem okoskodik. Megállít egy padnál, simogat, csókolózunk, benyúl a szoknyám alá, érzi, hogy nincs rajtam bugyi. Gyengéd és érzékeny az érintése. A focistákat kicsit hülyébbnek meg brutálisabbnak képzeltem, de erre csak akkor jövök rá, és ez katartikus. Nem túlzok. Beljebb von az erdő felé egy még kisebb, sehova sem vezető ösvényen. Valahogy nem tudunk elszakadni egymás szájától, leheletétől, egymás öleléséből és simogatásából. Egymásnak feszül és elernyed a testünk és beszélünk, beszélünk, kérdezget a fantáziáimról, hogyan maszturbálok, hogy csináltam-e már két fiúval, vagy lánnyal, vagy két lánnyal, és olyan izgatóan kérdez és suttog, hogy engedelmesen válaszolok, fölsorolom az összes megkívánt barátnőmet, (egyetlen focistát sem említek tapintatból) bevallom, hogy még nem voltam sem lánnyal, sem két pasival. Nekem egy pasi is sok. Vagy kevés. Csak éppen nem elég. Melyik lányt kívánod? − kérdezi és én elgondolkozom. Megmondom, hogy melyiket, ővele tudnék szerelmeskedni, de ő biztos nem akarja, pedig a szex a mindene, mindene volt, most kicsit másképp alakul az élete, és el vagyunk csúszva egymáshoz képest, és nem is tudom, hogy ő kívánna-e engem... magam is elcsodálkozom, hogy ilyeneket kimondok. Jó kimondani. És ha volna még egy pasi? Élveznéd? Nem tudom − vallom be, aztán egyre inkább azt gondolom, igen, élvezném, mert olyan emlékeket idéztet föl bennem, amikor szeretkezés közben erősen arra gondoltam, hogy miközben Ronaldo hátulról bennem van Zidane elölről csókol, vagy leszopom, végignyalom a faszát és úgy. A focistám nagyon bírja ezeket az én vágyfantáziáimat, úgyhogy mindenről részletesen és izgatottan suttogunk egymásnak, nekem lemegy a vérnyomásom, mivel az összes izgalom a puncimban van, és be akarok nyúlni a nadrágjába, de nem engedi, nekem szorítja álló faszát, de nem engedi, hogy benyúljak, és kicsit hátrébb lép, nézzük egymást és kapkodunk egymás felé, mintha levegő után, és akkor újra egymásnak esünk, fölhajtja a szoknyám, és simogatja a puncimat, milyen nedves, mondja, vagyis inkább zihálja, érzem, ahogy őt is elragadja a kéj, az izgat, mondja, ha látom a másikat élvezni. Igen, én is akarlak téged élvezni látni, megbaszhatlak?, kérdezi, itt?, kérdezem s hallom, hogy egy csapat kamasz kezd focizni mögöttünk a mezőn. Igen, mondom, de azonnal el is bizonytalanodom, talán ha a fába kapaszkodnék, mint a filmeken meg a fantáziáimban, és a focista kamaszok bámulnának, talán akkor... de most még szeretném, ha simogatna, mondom, és ő a csiklómat szorítja, ütögeti, masszírozza, két ujja közé csippenti és a többi ujjával belémjön, fö-le. Remeg a lábam, lehunyom a szemem, magam vagyok, egészen belül, egészen bátran és élvezem, és ő közben erősen szívja a mellemet, csavargatja a mellbimbómat, nem fáj?, lihegi. Nem fáj.



Akkor élvezz, élvezz el, és én elengedem magam, a fának dőlök, de szép vagy, mondja, gyönyörű vagy, lihegi, erre három, négy hullám mozdul fel bennem, összeránt, a kezébe harapok, befogja a szám, hogy ne sikítsak, kiabáljak, áll előttem, ide nézz, a nadrágján nedves folt, átölelem, a mellkasát simogatom, a kávészínű bőre olyan finom, hogy nem tudok betelni vele és a sötét bimbók érzékenyek, felnyög, amikor a számba veszem és harapdálom és szopom őket, a szemébe nézek, a lesütött pillák alól szikrázó feketeségbe. Fáradunk, de mégsem indulunk el, ez az utolsó futama a nyelvnek, a szájnak, az ölelésnek, ahogy gyengéden megtart a derekamnál fogva, ahogy magamhoz szorítom, indulnunk kell, mondogatjuk, induljunk. És hogy lesz tovább? Ha maradsz, két nap múlva hazajön a tesóm és lesz hova menni. Nem lehet, mondja. Sok dolgom van, egy hétig lent leszek, haverok, pia, nők, EB. Ettől elnémulok, nem akarok semmit érezni. Nem akarok függeni tőle. Félek, hogy belédszeretek. Azt ne! −, mondja, az nem lenne jó. Nem lenne jó, mondom én is, akkor majd sok pasim lesz, egy egész focicsapat, meg csajom, hogy az energiákat meg tudjam osztani. És már van valaki? Mondom neki, hogy ki tetszik. Ő csak megbaszna − mondja. Csak az a nagyon sajnos, hogy én a csajaira sokkal féltékenyebb vagyok, de azt hazudom, hogy á, dehogy, és még el is hiszem magamnak, a hit pedig remény, a remény meg feloldoz, megnyugtat, mit sem sejtővé tesz. Menni fog nem szerelmesnek lenni, nem imádni benne magam, nem számonkérni a rajongást, nem elkeseredni. Már el is suhan, minden ilyesmi belőlem, így lesz jó, ő lesz a szeretőm! Focista szeretőm van, szeretőm, ujjongok, tegnap volt a szülinapom, mondom neki, mert hát az ego szeret, mi más. Nekem meg ma van, mondja ő, és én nem tudom, mi lel, de a nyakába ugrom, hogy de jó, tudtam, tudtam, és tényleg. 11 évvel fiatalabb nálam, mint azonban kiderült az, ami jobb lett volna, ha nem, úgyhogy én meg sem mertem mondani a koromat. Remélem, még nem látszik rajtam, bár én tudom, hogy látszik, csak valahogy abban reménykedem, hogy ő nem látja. Hülyeség. Vékony vagyok, sugárzó, izmos − bár izmos lehetnék jobban is −, itt-ott ráncok az arcon és halvány visszerek a térdhajlatban, a mellem közepes és már nem olyan feszes, mint szülés előtt. A fenekemen, ha végighúzza a kezét, nyilván érzi a bőr egyenetlenségét, nem szabad minderre gondolnom, mert elbujdosnék előle, s nem odaadnám magam a vágynak, nem átadnám magam az élvezetnek vele, hanem csak szoronganék, de nekem éppen ebből van elegem.
Ülünk a villamoson, a lába a lábamhoz simul, elmesélem neki, hogy én és a barátnőm, akibe szerelmes tudnék lenni, ha már nem vagyok, majdnem maghaltunk, fene tudja, valahogy drámára vágyom, ez kemény, mondja, de nem szabad, érzem, a halálról, betegségről beszélnem, mert undorító, egyszerűen ocsmány egy ilyen fiatal focistának ez. Ülünk a villamoson, ő mosolyog rám, ez szédítő, megint beszéltetem, kérdezgetem, a hangom valami egész különös, simogató regiszterben szól, és a focista szeretőm erre elkísér a végállomásig. Leszállunk, távol állunk egymástól, búcsúzni kellene. Itt most nem ölelhetlek meg, ugye?, hát nem, mondom én. Elválunk mégis, elindulok, visszanézek, néz utánam. Írtam egy túlzottan is egyszerű dalocskát a színésznő barátnőm lemezére, a gyönyörű búgó hangjára, ahogy én énekelnék, ha tudnék, vele álmodtam, hogy szeretkezünk, de nem megy, és én diadalmasan kiáltom az arcába, hazudtál, felébredek és tudom, hogy rávetítem a saját kudarcaimat, nem tudom elviselni, hogy mások szabadok, uralják és dédelgetik a testüket, nem bírom elviselni, hogy a focista szeretőm megkívánta a színésznő barátnőmet, és ezek tudják magukról, hogy ők a nap, de én nem csinálhatok úgy, mintha ezt megvetném, hiszen pontosan tudom, hogy irigylem őket, és föl kell fedeznem a saját forró napom, hogy adni és kapni tudjam a gólokat, hogy ne azokra haragudjak, akiknek megy, s a színésznő barátnőmnek mesélem, álmodtam veled, szeretkeztünk, és jó volt? kérdezi, jó, hazudom, és ő is mesél, hogy álmában a barátaival hozzám jött a hegyre, értem-e, néz rám, jöttünk fel hozzád, szép volt, és vajon hazudsz-e, kérdezem magamban én, bennem a hold, a szomorú hold kérdezi, vagy az alvó nap. Mint a romlott tej, úgy alszik az én napom, s egyre romlik, ha így mérgezem. Az az igazság, hogy van egy szeretőm, egyenlőre egy, mert mégis csak van ébredés, el kell fogadnom, hogy ez ilyen, azért, hogy továbbra is ne kitaláljam, hanem tényleg történjenek a dolgok. Este a pasim meg a haverjai az EB-t nézték, a spanyolok játszottak, talán az oroszokkal, de engem a másik csapat nem érdekelt, mert én a déli típusra bukom.
Az alábbi dalba értelemszerűen (és értelmetlenül is) kéretik a focista szót behelyettesíteni.

A szeretők halhatatlanok

Alszol szeretőm, ébred bennem a tűz,
hozzád von a vágy
feldübörög a gyönyör bennem az égig
csak az ujjongás, az öröm ahogy
lesütött pilláid alól nézel
szám a szádhoz ér testünk egymásra feszül
kemény is lágy is áhítat olvad és lüktet
egymásba menekül a lélek a sóhajjal kiszökik
illatod ízed eltelít de betelni nem tudok soha
ne legyen vége áruljon el a vágy, mindig akarlak
suttogásod örvénye izgat és sodor
kívánlak nagyon ilyen egyszerű minden
a színed a hangod összes árnyalatát
a bőröd árnyékait, a szemed, a hajad fényét
a nyelvem az ajkam az ujjam fedez fel
s te engem szabadítasz ki belőlem
kiárad csókjaidtól a testem
legyőzlek és tiéd a diadal
ránk borulnak a lombok, áttör a fény,
látod, egyetlen pillanat az örökre,
eleven, éles, és szakadatlan, amikor
rezdülőben áll a mozdulatlan
széthúzott nádbugában a nyár
összeolvad az ég a földdel
a hold és nap egymásba ragyog
szétválaszthatatlan nappal az éjtől
a szeretők hallhatatlanok