"Vannak, akiknek a teste nem egyedül jár hozzám.
Azok, akiknek a teste nem egyedül hozzám jár.
Ha jönnek, mindig jön a nő is."
Testkép-sorozatunk folytatásaként Új Éva írásában a narrátor teste nem csak a sajátja: meg kell osztania egy idegennel, aki ráadásul dühös is. Mit tehet a test, mit tetetnek és mit tettetnek vele?

Vannak, akiknek a teste nem egyedül jár hozzám.
Azok, akiknek a teste nem egyedül hozzám jár.
Ha jönnek, mindig jön a nő is.

***

Kettesben járnak vendégségbe. Ravasz társaság: a csaj aztán mindig ott marad a nyakamon.
Nem mondom, elsőre jó bőr – egy idegen test.
Hisztériának hívják.
(A habfehérek szerint Hystheria, a barnábbak szerint Hiszti.
Nem egy van, akinek a teste nem egyedül jár hozzám.)

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne, ha nem lenne a testével ez a kis bibi.
Hogy más testéből él.
Hiszti fáin kis csajszi volna, csak meg kéne fésülködnie. Kis rendszert vinni abba a frizurába. Darázsfészek, fecske- vagy rasta? Medusa kígyói. És az arca! A nyugalom talán megszépíthetné a vonásait, de ez az átkozott, akaratos grimasz, ami a felső ajkát mintha két sarkánál két kampóval húzná ellentétes irányba, míg négyszögletes kaput nem nyit... Kiálló fogkések. Csoda, hogy az ordítás nem vérezik el útközben. Ha belendül, Hisztéria nem túl szép látvány. Persze amíg együtt vannak itt, addig hallgat. Bújik. Csak akkor mutatja ki valódi énjét, ha magunkra maradunk.

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne, ha nem így ülne minden egyes napomon.
Leszorítja, s rossz minőségű Al-Kaida felvétel, nyiszálja napjaim torkát életlen késével. De ez sem elég neki. Belém is telepszik.
Megbasz, amikor nem akarom. Angry Alien.

***

Van, hogy eljönnek hozzám, de el kell menniük.
Mert ők aludni mással/egyedül szoktak.
De azért – tudják, hogy kell a gyerekkel bánni! − nálam hagyják Hisztikét, addig is míg visszatérnek. Játsszak vele kedvemre. Azt mondják, a babát úgy hívják, Szinglilét. Nem hiszek nekik: én tudom a nevét.
Csak súgva mondom: Hiszti négyszemközt egyáltalán nem egy kedves baba!
És én sem vagyok már gyerek!

***

Küldeném – hiába. Felnőtt-imprinting: mintha minden találkozáskor újra új alakban ébresztenék fel őt a testek, akik jönnek hozzám, hogy elmenjenek, s elmennek elmenni máshová is.
Egy távozás, − egy új Hisztéria. Nemhiába küldték, bárki küldte: én hiába küldöm.

***

Hisztéria egy rossz anya. Egy durva zsarnok. Egy fúria.
És azok a hülye testek mégse viszik el! Hanem jönnek vele és itt hagyják!
Volt egyszer, hogy a testek elmaradtak. Egyetlen test jött csak. Aztán vitte az enyémet. Aztán megunta, s hozta önmaga helyett Hisztit. Azóta mindig nálam hagyja, mikor elmegy.

***

Ha Ő hagyja itt, Hisztéria totyogtat a ruhásszekrény előtt reggel és nem enged munkába. Végigkutyagoltat a városon, ahelyett, hogy a metrót használnám. Azt mondja, hallgassak zenét, de direkt otthon felejteti velem a lejátszót.
Hiszti lesz bennem rosszul, amikor végre zenét hallok: nem ilyen zenét akar. Ő rántja görcsbe a gyomromat, ő küldeti el az sms-eket, ő csomagoltat velem téli ruhát nyári kiránduláshoz, aztán félbehagyatja a csomagolást, hogy felhívassa velem Őt, aki itt hagyta. Pedig nem is akar hozzá visszamenni. Csak velem szórakozik. Feleslegesen hűséges típus.
Ő mondatja a telefonba, amit mondok. Görcsbe rántja a gyomromat a cigaretta után, pedig csak miatta szívom – így szívat. Ő szúrja a tarkómba tűhegyes fogait − belülről!

***

Próbáltam már vele okosan beszélni − nem itt laksz, nem hozzám tartozol, költözz el. Menj csak a tested után, amelyik itt hagyott −, de hiába. (Mondtam neki múltkor, nézzük máshonnan: igen, Ő, aki itt hagyta, most mással alszik, mással áramoltat szeretet, máshoz kötik a gondolatok, de azért, lássuk be, velem is szeret lenni. S a szeretet nagy szabadság. A féltékenység pedig önzés: ha a szabadság jó, miért ne hagyhatnám ezt Őneki, minek jött hát ide Hiszti? Hadd örüljek csak egyedül az Ő boldogságának, közben attól még én is szabadon élek. Miért akkor az egész ragaszkodása? Nem látja magáról, hogy felesleges? Hogy Ővele, aki elment, nagyon is jól megvagyok? Miért fekszik közénk, miért ő marad az ágyban velem helyette, miért kell megszakadnia a jónak? Miért ez a csecsemőpózos szorongás, vele? Értse meg, hogy nekem Ő kell, nem Hiszti!
Egy pillanatig hallgat csak rám, mert tudja, ha igazat ad nekem, el kéne mennie.
És Hisztéria maradni akar.)
Sustorogni kezd: Ő, tényleg Ő lenne jó nekem? Aki elment? Ő, aki maga helyett Hisztit hagyta itt? S mi lenne, ha inkább azt hinném, súgja, hogy Ő épp azért hagyta itt, mert ez nekem a legjobb! Miért nem maradok inkább akkor vele, Hisztivel, amíg Ő meg nem érkezik?
Erősen megszorít.
Hihetném, hogy annyira buta, hogy nem érti: ha Őbenne nem hiszek, Hiszéria maga is felesleges, mert amit egy Őségét vesztett Ő hagy itt, nem lehet értékes, hacsak azzá nem válik önmagában, de valójában azt hiszem, Hiszti elhagyta már Őt, akkor, mikor velem maradt. Egyedül velem él, s Őt csak alibinek használja. Hiszti szereti, ha kínozhat.

***

Hiszti elhozat a munkahelyemről, hányingert kelt, majd elhiteti, hogy éhes vagyok. Nyugton hagy pár másodpercig az étteremben, ahová húst enni jöttem, majd arra késztet, hogy juhtúrós sztrapacskát kérjek. Mert emlékeztet Őrá. Hisztéria úgy tartja tőlem távol azt, aki hozta, hogy közben folyamatosan emlékeztet rá, és még csak haza se megy!
De engem hazaszalajt, hogy az ajtóban ne az én kulcsomat adja a kezembe, hanem az Övét. Már nem lakunk együtt, de ez még nálam van. Ráadásul Hisztéria az irodában hagyta a saját lakásom kulcsát!

***

Hisztéria azt mondja, szeretkezzek a kedvenc pasimmal. De ne igazából. Csak mintha. Alibiből. Hogy csak a fizikai testem legyen ott. Azt susogja, kis rohadék, hogy amíg Ő mással van, én is legyek mással! Hogy ha ő áramoltat, amit, én is áramoltassak, ha más nem, testnedveket. Aztán az Ő hangján, lesajnálóan röhög ki: ’Kinek mi jut, ugye’.
Ezért akárki lazán kirúgná ezt a némbert, de én még mindig hiszek benne: az ittlétének valami szándéka van.
Hisztéria szeretkeztet. Forrósítja a hüvelyem és kiereszti a hőt, felkészíti a méhem, de sohasem elégíti ki. Hisztéria tesz képtelenné arra, hogy kielégüljek. Egy pillanatra hagyja, hogy védelmezőt lássak két megmarkolt vállban, s higgyem, nekem lettek, de gyorsan vált és nem hagy elmélyülni. Hisztéria emelkedteti a farom, s addig húzat a faszra, hogy már fáj. Úgy kell nekem, ha nem tudom elküldeni! Hadd fájjon jobban.
Hisztéria a rosszabb estéken lehányatja velem a ruhám. Még erre sem tud vigyázni!
Ha randevúzni megyek, és szép holmit vennék, Hisztéria beszél le róla – még majd Ő megszól, hogy másokat is meg akarok hódítani! De igazából nem Ő, hanem Hisztéria az, aki féltékeny. Azt mondja, Ő jobb’ szereti, ha szürke vagyok, mint egy egérke, de ez nem igaz. Tudom. Csak Hisztéria mutatja így... féltékeny. Persze ha már kevés vagyok neki, és húsra vágyik, az más. Ismeri az észjárásukat. A testemmel vadászik.

***

Hisztéria összekoszolja a lakást, használja a testem, ételt töm belém a szobában és öklendeztet, amikor takarítok. Hisztéria egy rohadt hajcsár, és úgy tart engem, mint gályarabot! Szívemből kívánom neki mindazokat, amiket Rá mondatott velem, mikor elment (süljön ki a szemed, hetedíziglen légy átkozott családod minden sarjában; fogyjon ki neked a fény; soha semmit ne érezz; legyen keserű ételedben a só; verje fájdalom a boldogságodat; mindig keress, sose találj; maradj csak magadé!). És persze meggondoltatja velem ezt is. Beolt, s a visszaforduló jóslatoktól félve már gyűlölni se hagy igazán.
Hisztériáért nem lennék leszbikus. Testi-lelki, de nem barátnőm.

***

Hisztéria egészen szép nő lehetne. Csak ne velem akarna együtt élni. Mondja, csak mondja ezt nekem, beszél hozzám a hangján. Az Ő hangján. Nem jó lakótárs, Tőle is ő rúgatott ki. Mindenért ő a hibás!
Én? Én biztosan nem lehetek az.

***

Talán már nem is tart sokáig.
Megszüli a kölykét és elmegy végre.
Talán lesz más, akivel együtt élhetek.
Ööööö... – nyögi Hisztéria.
Szül vagy kinevet?

***

Most azt mondja, ezt sem lett volna szabad megírnom.
Erőszakos és már sosem hagy el.
Pedig én rég nem vele akarok élni.
Mikor gyűröm már ki ezt a gazdátlan vámpírtestet magamból?! - kérdezi néha.