Bak Zsuzsa, az Irodalmi Centrifuga korábbi vendége Hadstedből, Dániából ír. Sorozata első részében bemutatja ICA olvasóinak Kent, a szerelmes gumibabát, aki azért megy Dániába, hogy megragasszák vagy elhagyhassa játékszívét. S hogy sikerül-e neki ezek közül bármelyik, arra a sorozat későbbi részeiben derül majd északi fény.
Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája 1. - A dán kutya nem harap
Ken vagyok. Kortalan. Dániából. Szerelmes. (Köszönjük, Kenny. Tapsoljuk meg Kennyt!) Köszönöm. De ha kérhetem, maradjunk a Kennél.
Elmenekültem. Gondoltam, ha az ember dán lesz, vagy legalábbis ötven dánnal van hirtelen körülvéve, az csak jót tesz az összetört (állítólag fiatal) játékszívnek. Külföldi, otthon ismeretlen technikákkal összeragaszthatják, vagy egyszerűen csak itt lehet hagyni véletlenül is, ha nem is a világ, de Európa másik végén. Össze lehet! Itt lehet! Derű van bennem, ami ebből az ismeretlen gyógyírból táplálkozik, most a kezdetekben lendület.
(Hajrá Ken! Kitartás! Szép volt Ken!)
Valóban szép volt. Érzelmeket tapasztalni, élni egy kicsit, alkalmazkodni valami kettősségben, amikor nyitott fülekre talál az általam kimondott. Önszántamtól megtett cselekedetek sora, élni, igen, igazi levegőt lélegezni egy kicsit. Mint egy ember. Megérinteni, tapintani, megérintve lenni.
Talán ezt hívják mézesmadzag-effektusnak. Egy műanyag emberrel szemben egy kicsit disznóság ugyan, életre kelteni aztán „visszaműanyagizálni”, de lehet, hogy ez is az emberlét része. Megtapasztalni a fájdalmat. A szégyent. Vagy ez csak a magyarság? Neadjisten a homoszexualitás szégyenérzete? (Bár állítólag én nem csak fiatal vagyok, de ráadásul még férfi is, akkor meg hol itt a baj...) Részletkérdés.
Feladatom van itt tehát. Összeragasztani vagy itt hagyni. Mert ilyen állapotban vissza nem térhet az országba, hiszen száműzték, a szeretett, az érzékelt, a tapintott nem tart rá igényt többé. Hiszen ő is ember, változóban, már összetörve, és megérintve mások által is. Egy gumiember pedig hogyan is vehetné fel velük a versenyt? Még egy igazi farkam sincs. (Jól van Ken! Nem számít! Csak így tovább!)
Szőke vagy barna hajú (jelen esetben barna) gumibaba vagyok. Bátor vagyok és erős, mint Trelleborg, a viking, fizikai fájdalmat nem érzek. Akkor sem, ha letépitek a fejem, ha kiesik valamelyik karom. Akár meg is szégyeníthettek, hogy lányhajat ragasztotok a fejemre, kisminkeltek, a sarokba állítva tojást hajigáltok az amúgy tökéletes ívű arcomba. Nem számít. Egy dán ne hisztizzen! (igen! Ez az!)
Na jó, egy magyar se. Egy magyar nő miatt se. Senki miatt. Köszönöm, hogy itt vagytok velem. Hogy támogattok, és segítetek feldolgozni a traumát; ahogy a kutya is csak félbarát, egy Ken típusú fickó is csak félszerető lehet. Egyszeri. Megismételhetetlen. (Szeretünk, Ken!)
Ken vagyok. Kortalan. Dániából. Szerelmes. (Köszönjük, Kenny. Tapsoljuk meg Kennyt!) Köszönöm. De ha kérhetem, maradjunk a Kennél.
Elmenekültem. Gondoltam, ha az ember dán lesz, vagy legalábbis ötven dánnal van hirtelen körülvéve, az csak jót tesz az összetört (állítólag fiatal) játékszívnek. Külföldi, otthon ismeretlen technikákkal összeragaszthatják, vagy egyszerűen csak itt lehet hagyni véletlenül is, ha nem is a világ, de Európa másik végén. Össze lehet! Itt lehet! Derű van bennem, ami ebből az ismeretlen gyógyírból táplálkozik, most a kezdetekben lendület.
(Hajrá Ken! Kitartás! Szép volt Ken!)Valóban szép volt. Érzelmeket tapasztalni, élni egy kicsit, alkalmazkodni valami kettősségben, amikor nyitott fülekre talál az általam kimondott. Önszántamtól megtett cselekedetek sora, élni, igen, igazi levegőt lélegezni egy kicsit. Mint egy ember. Megérinteni, tapintani, megérintve lenni.
Talán ezt hívják mézesmadzag-effektusnak. Egy műanyag emberrel szemben egy kicsit disznóság ugyan, életre kelteni aztán „visszaműanyagizálni”, de lehet, hogy ez is az emberlét része. Megtapasztalni a fájdalmat. A szégyent. Vagy ez csak a magyarság? Neadjisten a homoszexualitás szégyenérzete? (Bár állítólag én nem csak fiatal vagyok, de ráadásul még férfi is, akkor meg hol itt a baj...) Részletkérdés.
Feladatom van itt tehát. Összeragasztani vagy itt hagyni. Mert ilyen állapotban vissza nem térhet az országba, hiszen száműzték, a szeretett, az érzékelt, a tapintott nem tart rá igényt többé. Hiszen ő is ember, változóban, már összetörve, és megérintve mások által is. Egy gumiember pedig hogyan is vehetné fel velük a versenyt? Még egy igazi farkam sincs. (Jól van Ken! Nem számít! Csak így tovább!)
Szőke vagy barna hajú (jelen esetben barna) gumibaba vagyok. Bátor vagyok és erős, mint Trelleborg, a viking, fizikai fájdalmat nem érzek. Akkor sem, ha letépitek a fejem, ha kiesik valamelyik karom. Akár meg is szégyeníthettek, hogy lányhajat ragasztotok a fejemre, kisminkeltek, a sarokba állítva tojást hajigáltok az amúgy tökéletes ívű arcomba. Nem számít. Egy dán ne hisztizzen! (igen! Ez az!)Na jó, egy magyar se. Egy magyar nő miatt se. Senki miatt. Köszönöm, hogy itt vagytok velem. Hogy támogattok, és segítetek feldolgozni a traumát; ahogy a kutya is csak félbarát, egy Ken típusú fickó is csak félszerető lehet. Egyszeri. Megismételhetetlen. (Szeretünk, Ken!)
Med venlig hilsen:
Ken
Bak Zsuzsa, Hadsten, Dánia, 2008. augusztus
******
Bak Zsuzsa
író, szerkesztő. Az I.A.T. kiadó munkatársa.
