Igen, nagyon jól aludtam, köszönöm. Álmodtam is. A Nyugatinál cigarettát akartam venni a kisboltban, de csak lazacot lehetett kapni céklasalátával. Elindultam a Podmaniczkyn, eleredt az eső, úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna. Megszaporáztam a lépteim. Egy festő lábába ütközött a lábam, a földön ült, hátát a ház falának támasztva, és valami olyasmit énekelt, hogy „jeg skal i biografen pa fredag klokken 7”. Hogy moziba megy pénteken. Aztán felébredtem a puha dán ágyamban, a puha dán takaróm alól kikukucskáltam, hogy megnézzem hány óra van. Nem késhetek el. Beiratkoztam ugyanis szabás-varrás tanfolyamra, mindemellett raku művészeteket is tanulok. Múlt héten vázát készítettem fehéragyagból. Táskát is varrtam már, kis virágmintásat.

Lépten-nyomon kommunikációs problémákba ütközöm. Sürgősen meg kell tanulnom dánul. Egyrészt, mert egy igazi dán beszéljen csak dánul; másrészt, mert megismerkedtem valakivel. Aki foglalkozik az összetörttel. Ilyenkor furcsa melegséget érzek szétáradni a testemben, éreztem már ilyet korábban is, csak még mindig szokatlan. A pavlovi reflexről nem is beszélve. Belém kondicionálták a félelmet. Ha jön a forróság, jön a hidegrázás is. Senki nem mondta, hogy ilyen bonyolult ez az emberlét. És patetikussá lesz a műanyag. És egy kis honvágyam is van ilyenkor. Hiányzik a Jaguárom, a liftes házam, a búvárfelszerelésem, és a szomszédok. A medve, a kisautó és a hajasbaba. A pónim.

Kiszáll az autójából, és üdvözöl. „Har du sovet godt?” (Jól aludtál?) Először nem tudtam, mit jelent. Közelebb lép, és megpróbál beletúrni a hajamba. Ez természetesen sohasem sikerülhet, de kedves gesztus, és nagyon érzéki. Választ nem vár, de tudja, hogy igyekszem, és bármire képes vagyok, ha segít.
„Jeg har sovet godt, tak.” Amikor először válaszoltam neki dánul, mérhetetlen hálát láttam a tekintetében, és elismerést, ami nagyon jót tesz most az önbizalmamnak. Amióta megismertem, éjjel-nappal tanulok, hogy minél többet megtudhassak róla. Talán ő lesz az, aki majd segít, hogyan kell ismét hús-vér embernek lennem.

Az esőt pedig kifejezetten szeretem. Először lepereg a bőrömről, koccan, pattog, aztán, mint az izzadságot, felszívja a testem. Ilyenkor megnő a térfogatom, és igazán erősnek érzem magam. Kihúzom a vállam, felemelem a fejem, így megyek az étkezőbe halért. (Talán innen az álom…) A színem kifakult, többen meg is kérdezték, hogy nincs-e valami baj. Én csak mosolyogtam válaszul. Baj az nincs, csak nem vagyok hozzászokva az ilyen természeti erőkhöz. És az égre mutattam.

Vi ses!
Ken

Ken, a Trelleborgi legendájának első része ide kattintva olvasható.