"...volt már egy „Tarka magyar” felvonulás Pesten. Nemzetiségi (szlovák, német, délszláv) fiatalok, egy soknyelvű ország fiatal értelmiségijei belerántották a parasztságot és a köznemességet egy szabadságharcba, aztán jött Gábor Áron, jöttek a zsidó származású nemzetőrök és jöttek a nagyszakállú nemzetközi forradalmárok, hogy lobogó dilettantizmusukkal halálra idegesítsék Görgey Artúrt, a professzionális katonát. Magyarnak lenni akkor azt jelentette, hogy a sokféleséget, a szabadságot választod az osztrák-Habsburg uniformizáltság ellenében. De ők arra is próbáltak választ adni: hogyan magyar, ha tarka, hogy ha ennyire különbözünk, akkor mi köt össze bennünket." - Bánki Éva írása az október 4-ei felvonulás kapcsán.

Miért tűrjük ezt? Demokráciát építünk, szebb jövőről álmodunk, fizetjük az adókat, a bérletet, a szemétdíjat, reggelente hordjuk a gyerekeket bölcsödébe, óvodába, és közben tűrjük, hogy vírusok lepik el az adóinkból kivilágított közutakat! Nem lehetne védekezni? Összegyűjteni az erőket? Demonstrálni, megmutatni…?
De kivel is szövetkezzünk?
A magukat „vidéki templomjáróknak” nevező farizeusok úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy a vírusok, amiket a köztereken a pofánkba fröcskölnek, tulajdonképpen démonok, és légiónyian vannak. De ők csak kummognak, lapulnak, sunyítanak.
Pedig tennünk kell valamit!
Rajtunk a felelősség.



A gonoszság és kirekesztő eszmék ellen tüntetni pont olyan értelmetlen, mint a halál, a betegség és a vírusok ellen felvonulni. Vagy csak azért gondolom ezt így, mert nem hiszek az emberek ártatlanságában, vagy abban hogy érdemes őket megnevelni? – és ez a hit aztán ki is zár a haladás és felvilágosodás híveinek köréből. Én mégis azt hiszem, az emberek többsége alapjáraton irigy, gyűlölködő és kirekesztő, és szeret – ha egyedül nem megy – mások társaságában menőnek és „jelentősnek” látszani.
De az emberek bűnösségébe vetett meggyőződés nem jár okvetlenül együtt cinizmussal vagy az emberek erőszakos megrendszabályozásának vágyával. Kirekesztő eszmék képviselői ellen igenis van értelme tüntetni – ha már ők javíthatatlanok, akkor a többségtől elszigetelni. De a magyar antifasizmus tragédiája, hogy hiteles fasisztát, egy arcot nem nagyon tud felmutatni: tessék, itt az ősgonosz, őt kell utálni. A Hírszerző.hu turbomagyar-bemutatóján felfújt izomzatú vízilovak, szánalmas falubolondjai szerepelnek, és most ne is emlékezzünk meg Dianáról.
A fasiszták (a mi fasisztáink) a „mi” és „ők” közötti térben élnek – nem állíthatók szembe velünk, tehát nem „ti”-k igazán. Ami nem is csoda Az emberek nem kizárólagos állításokban gondolkodnak, ezért is létezhet antiszemitizmus a baloldalon vagy elit-ellenesség a jobboldalon. A magyarok többsége mindig is „tudta”, hogy összeesküvés folyik, hogy cigányokban és zsidókban nem lehet megbízni („bár azért ismerek egy-két rendes zsidót is”), és hogy betegek a homoszexuálisok („bár ha titokban csinálják, az azért nem zavaró”). Nem kell szélsőjobboldali rendezvényekre járni, hogy az ember ilyen véleményekbe beavatódjon. Csak erre a „tudásra” 8-10 éve még másféle tapasztalatok íródtak, és nemcsak tapasztalatok, hanem tiltások, tabuk, illemszabályok.
De ez a máz mintha olvadozna. Ezért kell felvonulni, élhető, új identitást teremteni.
Ám annak a közhelyes megállapításnak, hogy a szegénység, a kényszerű tétlenség nem tesz jóvá senkit, hogy a szenvedés nem „nemesít”, elképesztő teológiai következményei vannak. Ha a tanultak, a gazdagok, a világlátottak hirdetik utcai demonstrációkon a türelmet, a megértést és a szeretetet, az azt jelenti, mehetünk a fenébe, senki nem méltó Isten országára.

(Aki ennyit beszél a zemberekről, az jól teszi, ha magáról is ejt pár szót. Hogy mit jelent éhezni és félelemben élni? Fogalmam sincs. Bennem három órás fogfájás után elpattan valami, ideges leszek, morcos, és félek, mindenkit utálni fogok. Hogy sokáig nem született gyerekem, nem a gyerekes anyák iránti tiszteletet növelte bennem, hanem a fájdalmat és az irigységet. A Városligetben egyszer átfutott rajtam, milyen könnyű lenne rabolni egy gyereket, persze ezt, mint valami borzalmat, rögtön el is hessegettem magamtól. De aztán erről álmodtam: elrejtőztem a gyerekkel egy hegyen, jöttek a kommandósok, a rebiszesek, az nbh-sok, én fegyverekkel védtem magam, közben trágárságokat kiabáltam, és „tartottam a házat”. Sok vicces dolog esett meg az álomban, de most, két év múltán, mikor sétálni viszem a gyereket (saját) a Városligetbe, és belenézek néhány nő szemébe, elszörnyedek a gondolattól, hogy micsoda szörnyetegek járkálnak.
Igen, azt hiszem, az emberek rohadékok. És ha szenvednek, csak annál rosszabbak.)

De vajon a tanultak, a gazdagok, a „jó arcok”, akiknek mégiscsak „sikerült” – mert ne legyen kétségünk, a tüntetésen ők fogják majd a „tarkaságot” reprezentálni – elfeledkeznek arról, hogy a vérlengyelek, vércigányok, vérszlovákok, vérmagyarok, vagyis a kirekesztő csoporttudattal rendelkezők mindig a legszegényebbek. Ők azok, akikre semmilyen másféle (rangosabb) státuszú csoport nem tart igényt. Csak lengyelek, cigányok, szlovákok, magyarok mert másoknak nem kellenek.
Egyetlen példával könnyű belátni: egy hagyományos „tiszta jász” faluban a színjászok között többnyire csak a leggazdagabb fiú engedheti meg, hogy nem-jász lányokra vesse a tekintetét: kísérgetheti a tanító lányát, a boltos unokahúgát, bekukkanthat egy másik faluba vagy átnősülhet egy másik etnikai/társadalmi csoportba. És az ő leszármazottjainak lesz módja, hogy más életformákat is megtapasztaljon.
De vannak-e olyan hagyományok, amelyek ártalmasabbak, mint a többi? Emlékszem, történelem érettségin soroltam az elnöknek a porosz militarizmus és államfelfogás, a junker-nagybirtok fasizmusba torkolló következményeit, mikor belém hasított, ha Hitler Nagy-Britanniában bukkant volna fel, akkor ugyanilyen logikai sort állíthatnánk fel az angol történelem eseményeiből (földek bekerítése, gyarmatosítás, ésatöbbi), és az is ugyanilyen ötös lenne. A gazdasági válság előtt, mondtam, senki sem sejthette, hogy mi mibe „torkollik” majd.
Azt akarod mondani, hogy minden relatív, kérdezte az elnök. Ezt nem akartam mondani, ahogy nem akarom ma sem. Isten megbocsáthat, de ő sem képes a múltat megváltoztatni, a megtörtént dolgokat meg nem történtté tenni, az időt megfordítani. (Vajon mindenható-e?) Mi biztos, hogy nem vagyunk mindenhatóak, ezért nem érdemes semmire fátylat borítani (J. A.: Tudod, hogy nincs bocsánat) Csak azt akartam állítani, hogy nincs olyan hagyomány, amely egy közösséget definitive képtelenné tenne bűnök elkövetésére. Ahogy nem tesz képtelenné a szándékosan vállalt hagyománytalanság sem.
A legszegényebbekkel és (talán) a nálam simábban szocializálódott értelmiségiekkel ellentétben én szeretek olyan társaságba járni, ahol senki nem ért teljesen egyet. Sőt. Bennem kifejezetten paranoid félelmeket kelt, ha olyan társaságba kerülök, ahol tíz ember egyformán, ugyanúgy, ugyanazért gondol valamit. Úgy érzem, nem igazán őszinték. De a Tarka magyar, amelye a vélemények és identitások sokféleségét is megjelenít(het)i nem elsősorban a fasisztákban (az emberek előítéleteit felkorbácsoló, – egyelőre még arctalan –gonosztevőkben) fog szorongást kelteni, hanem azokban, akik csak „egyfélék”.
Most kell barátságosnak lenni. Nemcsak tüntetni, nemcsak felvonulni, hanem barátságosnak is lenni

Így hát vettem a naptáramat, kihúztam, hogy „fodrász”, és beírtam, hogy „tüntetés”. És eszembe jutott, hogy volt már egy „Tarka magyar” felvonulás Pesten. Nemzetiségi (szlovák, német, délszláv) fiatalok, egy soknyelvű ország fiatal értelmiségijei belerántották a parasztságot és a köznemességet egy szabadságharcba, aztán jött Gábor Áron, jöttek a zsidó származású nemzetőrök és jöttek a nagyszakállú nemzetközi forradalmárok, hogy lobogó dilettantizmusukkal halálra idegesítsék Görgey Artúrt, a professzionális katonát. Magyarnak lenni akkor azt jelentette, hogy a sokféleséget, a szabadságot választod az osztrák-Habsburg uniformizáltság ellenében. De ők arra is próbáltak választ adni: hogyan magyar, ha tarka, hogy ha ennyire különbözünk, akkor mi köt össze bennünket. Ám mint a nemzetiségek reakciójából láthattuk, az ő válaszaik sem voltak tökéletesek.
Értem én, mi csak most kezdjük. És most szeptemberben járunk, a március még messze van. És a mai ellenségek kevésbé hatalmasak, de aljasabbak.
De hát mi mást csináljunk?

*********

MEDLEY MAGYAR – Since the fall of communism the biggest non-partisan demonstration is being organized against violence and exclusion in Budapest with the joint effort of dozens of Hungarian civil organizations. On this event which connects to the International Day of Non-Violence the organizers expect some hundred thousand demonstrators on 4 October to join their peaceful march on Andrássy Road and on Heroes Square.