"– A véleményed? / Azt ne most. / Talán egy más csütörtökön, / de mondjad el. –,a vége mindig az, / hogy annyira, / de annyira – ne lásson ember így –, / be kéne bújni bárhova." Molnár Krisztina Rita verseit olvashatják.
Holdhónapok szerint,
hisz nő vagyok,
és a holdsarló, ha nő,
erőt kapok, ha fogy
hát sorvadok:
a konyhaszéken ülve bámulok,
hogy mit tegyek
előbb
rendet körül, magamban-e
vagy főni kávét,
a rózsametszés
nem várhat már tovább,
és a felmosás se lett kész,
csak sorvadok,
örök magányba űzve kapkodok,
kárálva pörgetem,
ki sorsa mostohább
a nőnél.
-bár lehetnék Indiában
csonkolt lábú kisgyerek,
legyek mocskától megvakult
rongyokba varrt,
szutyokra, borzalomra ítélt pária-
De nem vagyok.
Egy nő vagyok,
holdhónapok szerint
növök, fogyok,
ár, apály hullámzik rajtam át,
és –ez ritkaság talán- erős
karjába annyi éve már
egyetlen férfi zár,
zár és nyit ki,
kódom kulcsa nála van
(a kulcskeresés kínja tárgytalan),
holdhónapok szerint
(mert nő vagyok)
süt rám a nap, erős sugárkarok
ragadnak férfiégbe fel,
lebegve érem el.
De én, holdanyám-szülött,
még lent vagyok,
egy nő a hold alatt,
-és semmi több-
áldatlan, máskor áldott földemen,
hol rózsáim közt annyi gyom terem,
s hol három szép fiú bukott elő
testemből meztelen.
A jósok azt üzenték, felmelegszünk,
csuromvizesre forgolódva testünk
facsart narancs. Nem oltja el tüzét,
a napra éj se hozhat enyhülést.
Olajbogyót eszünk, szieszta lesz
a zord ebédidő helyett – ki hitte ezt? -,
a délután homályban hűs lepel,
leanderünk a kertben áttelel.
Ha ennyi jó kevés, hogy oltsa égő,
gyomorfekélybe kúszó aggodalmaid,
csak annyit mondok, lesz ezernyi szép nő,
s a parkban üldögélők vén lovagjait
- hiába áll, s huhog halált a kétlő -
egy ügy lovallja csak: Ki kap ma sakkot itt?
A vérben ázó, lüktető kebel
kit érdekel.
Hisz él.
Ha majd a vér
fagyott erekben nem csorog,
a test szederjesen, lilán hever,
a test kihűl,
a nagylábujjon lóg a cédula,
vegyünk elő szikét,
a boncolás mehet,
türelmesen, figyelmesen.
A hűvös asztalon
ma minden elmúlt bajra
fény derül,
üvegbe, vitriolba
így kerül, mi fájt,
de már nem orvosolható.
A cél az úgysem ez,
józan tudás felé lebeg
fehér lebenyben úszva
minden boncoló,
fejük fölött dereng
szerény – hisz minden boncoló szerény –,
sejtésnyi glória.
(fáradt idézőjelbe zárva)
Felhő komorlik Duino egén.
Kit érdekel, hogy rózsák haldokolnak?
A vár alatt fürödtünk, ő meg én.
A délután metszett kristályedény
-- nem érdekelt, hogy rózsák haldokolnak --,
úgy tündökölt, mint legtisztább erény
áhítatba hullt apáca szerény,
hűs kézfején, s mi benne, mint az olvadt
méz ragyogtunk, fürödtünk, ő meg én.
S eltökéltük, házat, de kőkemény
falút, majd itt veszünk, talán már holnap,
és rózsalétben élünk, ő meg én,
déli napban fürödve könnyedén,
mert nem tudva, hogy rózsa haldokolhat,
így azt sem, erről szólt már költemény.
De bárhogy vártuk, nem lett soha holnap,
a széltől óvott kertre nincs remény,
mert elsodródtunk onnan ő meg én.
A duinói rózsák? Haldokolnak.
Z. E.-nek
Ma elmesélem ezt neked.
Kiülhetünk,
a kertre éppen annyi árny
vetül csütörtök délelőtt,
amennyi kell ahhoz, hogy észrevedd,
mikor pirultam el, s mikor
lesz jobb: ha válaszolsz vagy
ha szöszmötölsz,
a kiskanál, a csésze erre jó,
feloldva cukrot, enyhe kínt.
Tehát, csak azt
akartam mondani,
igaz. Hogy olykor vad vagyok.
Ilyenkor élesebb tekintetem,
de szótlanabb leszek,
nem is tudom, mit kéne mondanom.
A rózsaujjú, kedves nő
olyan nagyon halott.
A számra élénk rúzst teszek,
a körmömet sötétre lakkozom.
Harisnyás Pippi, végzet asszonya
vagy indián szorong szorosra zárt
fogam mögött,
egy Bonnie kész
berúgni kocsma ajtaját, sikítani,
elég!,
üvöltve rontani
akárkire,
ki arra jár,
szemébe fúrni két
szemem acélnyilát,
kezemben élete,
egy ócska szalmabáb,
pehely,
lakol,
nyakára fogni kést,
de mindenért.*
Ez mind igaz.
Csak annyit végül, míg elindulunk
– ne töltsek még kicsit? –,
tudod, a vége mindig az
– A véleményed?
Azt ne most.
Talán egy más csütörtökön,
de mondjad el. –,
a vége mindig az,
hogy annyira,
de annyira – ne lásson ember így –,
be kéne bújni bárhova.
* Ma nem fogom kifejteni.
Különben is,
a többi életrajzi tényt
a többi versbe jól beszőve megleled.
********
Molnár Krisztina Rita második, Különlét című kötetének bemutatójára 2008. november 4-én kedden 4 órakor kerül sor az Írók Boltjában. (Bp. VI. Andrássy út 45.)
A kötetet a PONT Kiadó adja ki. A kötet illusztrációit a szintén Telkiben élő Simonyi Cecília grafikusművész készítette. A költővel Szvetelszky Zsuzsanna beszélget. Zongorán közreműködik Fűri Anna, énekel Záhonyi Enikő.
2008. november 10-én hétfőn a KÖDLÁMPA Irodalmi Kávézó (Aranyhold Kínai Teázó, Bp. VII. Szövetség u. 10-12.) vendége lesz a költő. A felolvasással egybekötött beszélgetést Kiss Judit Ágnes vezeti. 2008. november 14-én, pénteken 18 órakor a budakeszi Nagy Gáspár Könyvtár is bemutatja a könyvet.
