És tapintom a méh bíbor bugyrait, nyújtózó karokat, lábakat, a vackolódást, egy rugást belülről, amely a bordák lugasára függesztik a levegőt, hogy egy pillanatra fennakad a szem.
Felfröccsen, majd visszahúzódik az ölelő karok gyöngédsége. Megsemmisít az elragadtatás, amikor alvajáróként kivonul a fény a távolba görbülő viztömb mögé, és ellobban ott, ahol egymás oldalába vágják csőrüket az önkívület madarai. Fölajz, menekül. Közeledik, hajszol. Eggyé válik és külön szakadatlan test a testtől. - Bódis Kriszta nőiségről, anyaságról.

„Mégegyszer tudatára ébredek valami vágynak, mely úgy van alattam, mint ágaskodó ló, melyet lovasa elébb sarkantyúz, aztán mégis visszafog...
A halállal szemközt vágtatok...“
(Virginia Woolf)

Anyámra gondolok, s látom magam, ahogy anyám látja a gyerekét. Infúzióállvány koccan a lengőajtó szárnyainak, a lendület tétova szélköröket kavar, amitől összezizzennek a műanyagcsövek. Erőfeszítéseket teszek, hogy egyszerre érezzem az anyaságot és a gyermekséget, egyszerre anyám féltését, ami rám irányul, s amitől én immár függetlenül, anyaként féltem gyermekemet. Hallom a klaviatúra monoton, megnyugató pattogását a fürge, majd elmélázó ujjak alatt. A terem, mintha az örök sötétből hasadna, vontatottan telik meg fénnyel. Képernyőkék sávozza a fehér köpenyeket, miközben én azt gondolhatok, amit akarok.
Azt gondolom éppen, hogy anyám gyermekeként vagyok gyermekem anyja. A folyosókon műanyagvödrök koccannak a kőhöz. A kémények felett, mint kereszthuzat a függönyt, meglebegteti a levegőt a hőség.

Gyermek növekszik a testemben, ahogy én növekedtem anyám testében. A paplanra igazított szalvéta fölött bicska hasít a paprika husába, és a héj alatt szivacsos burokban -magházként- a paprika apró mása bujik, mint egy hamvaszöld paprikamakett. Viz zubog a porcelánmederbe, belezendül a rézvezetékek buborékaiba a fal.
Arra gondolok, ahogy egymás testében, egymás testéhez formálódunk. Szeretőket látok, sziklához tapadó tengeri kagylókat. Összefodrozódó hullámbarázdákat. Medúzák sodródnak erre, arra pedig planktonzónák. Puhán, de kitartóan, mint a tapadókorongok, a hüvelyfal rostjai körülölelik a selymes makkot, s a nedvek az illatok egymásba lüktetnek, látom.
Méz és olaj és mágneserő.
És tapintom a méh bíbor bugyrait, nyújtózó karokat, lábakat, a vackolódást, egy rugást belülről, amely a bordák lugasára függesztik a levegőt, hogy egy pillanatra fennakad a szem.
Felfröccsen, majd visszahúzódik az ölelő karok gyöngédsége. Megsemmisít az elragadtatás, amikor alvajáróként kivonul a fény a távolba görbülő viztömb mögé, és ellobban ott, ahol egymás oldalába vágják csőrüket az önkívület madarai. Fölajz, menekül. Közeledik, hajszol. Eggyé válik és külön szakadatlan test a testtől.

A doktornő körme pattog a billentyűkön. Kissé hosszabb körmök a kelleténél, profán pirosra festve, és a puha ujjbegyeken túl érintik a plasztik négyzeteket. A hasamhoz nyomja a vizsgálófejet, és szórakozottan fürkészi a monitoron lüktető rajzokat. Vonalak híznak a kipukkadásig, aztán hirtelen elcsusszannak, át valahová a szürke satírba. A doktornő azt dünnyögi magában: ott a petefészke, az pedig a méhe. Csak maga elé mondja, én meg hallgatózom. Nem azt hallom, amihez szoktam: betüket és hozzá a megnyugtató információnak szánt nyugtalanító, -mert nekem ugyan tökéletesen semmitmondó- számokat. Rövidítéseket, hosszakat, űrtartalamakat…
Én mintha álmodnám a monitor neonszínű babarajzát. Sehol a katarzis. Viszont fölfakad valahol a gyomorszájam felett, körbefolyik bennem és átizzad a bőrömön, átnedvesíti a levegőt a bizonytalan féltés.
Néha a magzat úgy a sajátom, ahogy valamelyik belső szervem, mondjuk a szívem. Két szívem van. Természetes.
Az egyik szívem ki fog belőlem szakadni, és valamilyen más közöm lesz hozzá. Nem természetes.
Néha úgy idegen a magzat, mint valami kórság, valami ami növekszik bennem. Több se kell, de a pillanat méltóságát szolgálva a hajtásokból kirepedő levelek pókhálót növesztenek a polcon. A doktornő arra gondol, mit is érdemel az a bűnös, akinek záloga a kezében van, közelebb hajol a monitor üvegéhez, és elégedetlenül megállapítja, hogy ideje volna púderecsetjével végigsimítani az arcát, és a megszokott, célratörő mozdulattal igazíthatna ajkai kötvonalán is, de főképp a színén.
Aztán ismét látóterébe kerül a magzat méhe: egy vackormagnyi sincs. És a bámulatosan pirinyó, csecsebecsényi petefészkek!
Nem meri mondani, hogy, kérem, ez lány lesz? Soha sem lehet tudni, milyen nem kívánt hatást vált ki, ha csak úgy belemondja az illető apa arcába, hogy a trónörökös lány.
A doktornő most a férfihoz fordul, mint egy összeesküvő. Szinte egymás ölébe hajolnak. A doktornő nevetgél, hogy nem százszázalék. De most úgy tűnik, s talán már végleges. Ha csak közben nem gondolja meg magát. De nem valószínű. Legalábbis a tudomány mai állása szerint nem. S ő úgy látja. Bár nem kell mérget venni rá: lány lesz.
A magzat veséje két tő futóbab magja. Az idegek zuzmószálak. A haj moha. A hörgők mustármagok. A tüdőlebenyek, mint egy egy hibiszkusz szirom fele, negyede.
A gyermekem méhe az én méhemben. Méhemnek gyümölcs a teste.
A férfi örömet színlel, el nem árulhatja, hogy válasz nélkül hagyott teste, akár egy esernyő, összecsukódik, és belül minduntalan urrá kell lennie valami feltörni készülő riadalmon. Megalázottan ül. Feltételezések gomolyognak felé. Meggyújtott, romló avarból folytogató szagok. A megkönnyebbülés pillanata elérhetetlen távol. A tündöklő birodalom árnybaborult sétányaira rá nem kanyarodhat, éjjel a hűvös, halálszagú falaktól kifelé, az ablakok derengése felé fordul, nyüszítve könyörög, hogy föl ne sikoltson.

A tudás úgyis a testté. A születés, a szerelem, és a halál tapasztalata. Nincs az a szó, mely ne meredne pózba, ha érinthetetlent csak meglegyint is.

Anyám ujjaiközt forgatja a három tincset, három egyforma, kifésült hajkötegecskét. A keretbe illesztett üvegek mögött látom a tüzet, amit apám rakott. Hiába zsugorodnak a lemetszett ágak, hiába terpesztik ujjaikat, s feszül közéjük a fölszabdalt lánglepedő, véresen lobog és megreped a hazugság, amitől éjt nappallá téve rettegek. Minden igyekezet, ami forró lehelletétől, nevetésétől, ropógó ruháitól, és éles, szédítő szagától el kíván tasztíani, táncoló pernye lesz, könnyű mint a szó, és fantáziátlan, mint egy bokorból előbújó macska nyújtózkodása.

Amikor az elragadtatott nap életre símogatja a tárgyakat, a tányért például kerek tóvá, az ágyakat szürkén kushadó vizolivakká, akkor anyám legféltettebb kincsét, apám egyetlen, igaz szerelmét, engem, gúzsba kötnek.
Hiába, nem akarom többé magamat látni a gyermeket, anyám szemével. Hiába, nem akarom többé magamat látni, mint gyermekemet anyaszememmel. Mondhatom, hogy hiába, hisz nem is beszélek. Hagyom, hogy a testem emlékezzen, ha akar, mivel úgysem vagyok képes, de nem is tartom szükségesnek szétválasztanai, ami szétválaszthatatlan: a lelket és a szellemet a testtől, a testet a szerelemtől, a születést a lélektől ésatöbbi, ésatöbbi.
A filmben sarki csér raj csap a jégre, és a felszín, mint a kagylóhéj szétnyílik, amikor azok a készülék elé állnak. Becsukódik az ajtó magától. Lassan és zajtalanul. Fenyegetően kúszik rám az árnyékuk, mint a nyálka, olyan a félelem, amit ez a nem kívánt közeledés kivált belőlem. A szégyenérzet lövell a bőröm alá. Belepirulok, hogy valami méltatlan történik majd velem, ami nem történhet meg egy emberrel, aki valakinek a szülője, vagy a gyermeke.
Lerángatják rólam a ruhát. Nem vetkőztetnek, csak durván lökdösnek, és hogy ne essem el, a ruhámba kapaszkodva rántanak vissza. Nem tagadom, pontosan olyan, mintha nem velem történne. Cserben hagyott vagyok, remegek, sírok is, azt hiszem most nyüszítek, a veszett félelemtől. Szánalmas. Szégyenlem magam, vajon mit gondolnak ők most rólam, hogy látnak így, eltorzult arccal, ahogy próbálom folyton visszanyerni magam is az egyensúlyom, tántorgok, kalimpálok és kapálózom. Aztán meg épp ellenkezőleg, mint egy bábu, egy rongybaba, elengedem magam, állandóan a földre zuhanok. Összerándul a gyomrom, ha belegondolok, hogy megnehezítem a dolgukat. Már ők is megelégelték a hisztimet, mondják is, de mondaniuk sem kell. Tudom. Igazuk van.

A hasamba térdelnek. Az egyikük tűt döf belém. Boldog vagyok, halleluja, hogy nem is érzem. Ugyan, ha átdöfi a karomat már azt sem fogom föl. Közben egy maszkot szorítanak a fejemre. Nem akarják, hogy elveszítsem az eszméletem. Bírnom kell. Szétefeszítik a lábam. Nem tudom mit tesznek odalent velem, már nem érzek fájdalmat precízen, külön-külön, ahogy élő képes szétszálazni az érzéseit, mert a fájdalom én vagyok.
Könyörgök nekik. Nem is értem mit ígérek. Levágott fejem, mintha a vártnál távolabb gurult volna a testemtől. A nyakamat folytogatja még a zokogás szerű fájdalom, a rémület fantomgörcse, de a kimeredt szem részvétlen tanúja innen a mészárszéken fogvatartott testem vergődésének. Ronda vagyok, egyre mocskosabb, összemocskoltam magam. Vérzek, bepisiltem. Csak be ne szarjak, istenem, csak be ne...
A mellem, a hasam szederjes halmok. A vádlimon sörte serken, viszerek ága-boga dagad, a bőröm lila, a vérem sós, elharaptam a nyelvem, bűzös cafatokat öklenedezek alu, felül.
Részvétet hazudnak, de rutinosan dolgoznak. Belebámulnak remegő combomközé, a feltáruló végbelembe. Könyékig fölnyúlnak belém, szétszakadó vaginám a kapu. Nem akarom tudni, hogy mi következik. Nem fogok emlékezni. Erre nem lehet emlékezni, ahogy maradéktalanul átélni sem a megsemmisülést. Bármit megtehetnének velem, ahogy tesznek is. Kivágnak belőlem egy darabot, érzem a hús reccsenését, a fröccsenő vért megkönnyebbülés követi, de a szerszámaik lankadatlanul kínoznak, belémkotornak, összevarnak.
Végül úgy tesznek, mintha tudnom kellene, mi történt. Mit, miért. Kiürült hasam, mint egy zsák, félrefittyed zúgó medencém fölött. Hallom, hogy sír valaki, csak azt nem tudom én, vagy az anyám, vagy az, akit kiszedtek belőlem.

Ha anyámra gondolok közben, rosszabb. Védtelen vagyok, és méginkább szégyenlem magam, csak ezt meg ne tudja.
Mintha játéknak indulna, aminek részese vagyok. Gyanakszom.
Sohasem bírtam még egy kommersz film ágyjeleneteit sem nézni apám és anyám jelenlétében. Mi bizonyítaná jobban, hogy gyermek vagyok és ennél, ami most történik velem, mi bizonyítaná jobban, hogy felnőtt? Ezzel hitegetem magam. Hogy ez a szerelem. Ez a kisajátítás-függőség játszma.
A kötelek egészen a húsomba vágnak. A mellem kibuggyan, hegyesen előre, ahogy a két kötélsáv leszorítja, megemeli. Lenézek, gyönyörködnék magamban, ha nem velem történne, vagy ha ezt az egészet én irányítanám. Ha befolyásolnám, vagy legalább részese lennék.
Először az egyikük, aztán a másikuk csókol. Én engedelmesen visszacsókolok. Mélyen. Szájpadlástól szájpadlásig. Szétfeszíti az állkapcsom az engedelmesség, hogy hátha mégis jó lesz, hátha bízhatok bennük. De a legfontosabb, hogy nem akarok csalódást okozni nekik. És ezzel nem tudok mit kezdeni. És ők örömest elhiszik, hogy valóban találtak egy ilyen nőt. Ez élvezi. Mondják, nézd a mellét. Tökéletes. Igyekszem az lenni nekik, de miért, amikor tudom, hogy rossz lesz nekem?Ha most az tennék, amit én akarok, amit én képzelek, amit én sugallok, amit én kívánok...! De miért tennék? Miért akarnák? Honnan tudnák? Hogyan vennék? Miképpen érzékelnék...? Hirtelen elborít valami furcsa izgalom, valami nemtörődömmagammal alázat. Tudom, hogy az segít, ha most megvetem őket. Dögöljenek meg! Hogy átverem a kis hülye fejüket a készségességemmel. Kész vagyok nekik, tőlük, értük és miattuk.
Az idősebb még szűz volt, amikor megismertem. Én már nem. Akkor is részeg voltam, hogy ne fájjon. Azt mondták fájni fog, én meg féltem.
Ezzel is Ittam, és versenyeztünk ki bírja jobban az alkoholt. Nem tudom hogyan, mikor kerültem az ágyára. Szemközt feküdt a barátja, és röhögött. Az osztálytársnőm táncolt fölötte fogcsikorgatva, és láttam, ahogy a fiú összeszorított szájjal, lapát kezével a derekát markolva rángatja magán föl-le. Éppen csodálkozni kezdtem volna, de az alkoholtól minden sokkal lassabban ment, a csodálkozás is, mikor az idősebb fölém térdelt. Úgy, hogy a két térde a hajamat a párnához szegezte. Fölém meredő faszát előszőr az arcomhoz dörzsölte, s ettől a tekintete, már amennyit onnan láttam belőle, egészen elborult, megszólíthatatlanná és elérhetetlenné vált. Fölém görbült a felsőteste, lefelé feszítette az állkapcsomat, a számba kívánt nyomakodni, miközben én, -talán, hogy ne bántsam meg, talán hogy ne okozzak csalódást, talán, hogy nem büntessen sem ő, sem a tekinetetét ránk szegező barátja, nem tudom, hogy jó kislányuk legyek?- nyalni kezdtem, meglehetősen ügyetlenül a fölöttem remegő makkot, s ő az élvezettöl fölnyerített, majd a meglepetéstől elnyíló számat szétfeszítve, majdnem állkapcsomat törve a számba hatolt, fulladásig lenyomva bennem magát, hogy azt hittem azonnal meghalok, állcsontomat töri, összeroppantja a gégémet, ahogy rámül. De hamarosan a torkomba élvezett, én pedig önklendezni kezdtem, s az ondóval kevert okádék orromból számba visszafolyt, magam pedig nyögve, hörögve vergődtem, s reméltem, hogy ez majd élvezetnek tűnik, miközben a gyűlölet könnyekkel töltötte föl a szemem, mert váratlanul megértettem, hogy nem a szivem üti szét a mellkasomat, hanem odakint a gátat döngeti a tenger, és akkor nem fogok meghalni, és emlékeznem kell.
Lefordult rólam, én pedig némán zokogtam, de azt is úgy, hogy ne vegyék észre vígasztalhatatlan árvaságomat, sem azt, hogy gyógyíthatatlan sebekból vérzek, hogy a hasam kihül a fölhajtott szoknya alatt, s hogy a tenger szétdúlja a parti fövenyt.
Másnap és harmadnap és sokáig még, miközben magamat gyűlölve remegve kívántam öt , ő rólam tudomást sem vett és lefölözte rajongásomat.
Hiába gázoltam a tengerbe, hogy elnyeljenek a hullámok, ő ragadott magához, a szemembe nézett és olyan erővel lihegte a nyakamba, hogy minden porcikám kell neki, hogy kell, és az övé, hogy adjam neki, könyörgött, sírt, karmolt és csimpaszkodott belém, hogy a kezem magától indult vígasztalni, magától indult föláldozni magát, harapja véresre, mert az övé vagyok. Miközben vinnyogtam a szeretetéjért, s a párnámba suttogtam, bár szeretne engem, hallottam a hangot is: így kell lennie, mert hogyan mondhatnék annak nemet, akinek szolgálatommal fejezhetem ki leginkább mennyire szeretem, önmagamnál is jobban.
Meglöknek. A szék fölborul. Azt hiszem el fogom veszíteni az eszméletem...

Mit kell majd tennem, hogy magamat testembe visszahívjam?
Mikor vesztem el a testemből végleg, hogy mások arca mögé sem rejtezhetek többé?
És mikor vesztem el testemben, hogy fényes hullámokkal szeldeljem árkait és felszínét?
Talán akkor történt, amikor a gyerekkor kertjében sugárzó páfrányok alá gömbölyödve, számoltam a spórák vékony-fekete karikáit?
Vagy amikor apám hangjára előbújtam, aki soha sem hallgatott meg, hiába intett magához?
Miért járok ki-be a testemből lomhán, ahogy lusta halak járta sziklaövekre úszík a hínár?
Nem igazságtalan ez? Meg kellene osztanom, de nem osztahatom meg soha mással testem rezdüléseit, melyek, mint a sötétben lobbanó levelek ijesztők, és tüzet fognak egyetlen pillantástól akár?

Sokáig dédelgettem magamban és ábrándos éjszakákon az ablakra zúduló esőkben gyakran hajtogattam: vihar tombolt odakinn, amikor megszülettem. S ez elég ok az elátkozottsághoz. Emlékszem azonban a dühömre, amikor anyám elmesélte miként vérzett el majdnem a szűnhetetlen mennydörgésben egy oldalfolyosón felejtve, vértől iszamos ágyban megadóan, elbúcsúzva tőlem is, kit látni se látott. Megbocsáthatatlan. Csaptam az ajtót anyámra. "Isten akarata lett volna", kiáltotta utánam.
"Vihar pedig volt." Nyitja utánam az ajtót, és jön azóta is, és mondja és mondja, hogy hajnalban, vagy éjjel, vagy délben születtem, hogy aznap, vagy, másnap, vagy előtte, de villámlott tény, és szakadt, eső és gát, vagy vágtak is, és kibújtam, pontosabban nem akartam, de kellett. Senki sem akarta, de meglett, ami már úgyis megvolt. S drága főorvosurunk meg ott felejtett egy testet, vegyétek és egyétek, ami vérzett egy kissé, meggondolatlanabbul, mint kellene, de rátalátak, és élesztették és ömlesztették. Csak az áram ment el harmadnapon vagy kétszer, vagy közben. Na akkor mondom, mondja anyám -és jön, és nyitja utánam az ajtót- bocsásd meg a mi bűneinket, nagy vihar volt, de megszülettél, s a mulasztás érthető. És ő megbocsátott. Anyám megbocsátott, ítélni élőket és holtakat. Anyám megbocsátott az orvosnak, de apám akkor is engem szeret.

Én nem bocsátok meg. A bűn, amit ember követ el megbocsáthatatlan. A szerelem bűn. Végsősoron akármit magyaráznak, mind bevallja végül: a test bűne. A szerelem megbocsáthatatlan. A test is. A szerelem emberfeletti, amennyiben fölötte áll az ember képességeinek. Ahogy a boldogság, a szűlés, a megbocsátás is. A főbűnök: szerelem, boldogság, test, megbocsátás, szülés, anya, apa, én, ésatöbbi, ésatöbbi.
Biztos ezért élvez a testem ritkán. Mondom is a testemnek, te, nagyon ritkán élvezel, mondom neki, mert én kereken megmondom a szemébe, te nekem baromi gyanus vagy ezzel a jólfejlett arisztokratizmusoddal, szerintem te tuti, hogy megmondóember leszel valami megmondó-brigádba, de sokra nem viszed, azt én itt izibe borítékolom neked, mer az tuti százszázalékbiztos, hogy úgy van ahogy én mondom.
De a testem nem hallagat rám. A testem javíthatatlan, sőt egyre romlik.

Egyszer majd megszakadt a testem szíve. Csak egyszer, mert többször már képtelen volt olyan feszült állapotba kerülni. Ennek a "többször már képtelen"-nek sem örülök, ahogy, a ki-be járkálásnak sem. A tehetetlenségnek sem, amikor az üvegbe bokszolok, hogy magamat testembe visszahívjam.
Amikor a húst szeletelik és szálai tűzcsíkokká rojtosodnak a kés pengéjén, s egy egy lendület megfesti a vérelvezető csatornát, mégsem érzek semmit. Most is csak a rettegés oldja meg övemet, vagy a bizonytalanság, vagy a remény. A testem ünnepélyes, és halvány. Borovált szemérmem vonzza a tekintetet, a nagyajkak közül előmosolyog és velük tulipánt formáz a duzzadó klitorisz. Én érzem a hűs száj lassú, apró, figyelmes csókjait, a kezdet ámulatából felocsúdó csapásokat, a gyűrűkben fölfelé induló elragadtatást, a meglepétes rándulásait, az elnyílást és a törekvés bíborabb, ragyogóbb, egyre öntudatlanabb, egyre erőteljesebb iramait, de nem bízom benned. Sokszor kívánom, hogy dögölj meg.
A szíved éppen akkora, mint az öklöd. A magzatom szíve borsószem. Az újszülöttem szíve sárgabarack. Kislányom szíve kislányököl. Az öklöm éppen akkora, mint a szívem. Öklöm éppen belefér az öklödbe. Történetesen nagyobb a szíved is a szívemnél. Nagy szíved van, mondja a népi bölcsesség, nyitja utánam az ajtót, és jön, és mondja, és mondja, és mondja. Egy ökölcsapással végre visszahívom magam a testemben, s ne kérdezd merre jártam. Mert sem megtartva sem elengedve, íly köztes létben átölelve, valahogy sehol, valahogy senki, rábízd magad, rádbízva lenni, valaki volna, öledbe tenni fejét...hát nincs, nem kell, és egyszer csak én is túl leszek rajta, anyámon, apámon,, magamon kívül és harmadnapon.
Tény hogy hangokat hallok. Először az erkély borostyántengelye felől, aztán a nappali perzsaszőnyegéről, a fürdőkádból, de még a gangról is.
Sírok valahol.
Azt szeretném írni, innen az izmaimból, a csontomból, a csonthártyák sajgásából, hogy a balkonládákba vadkender hajtott, egyetlen éjszaka alatt szökkent szárba és a kutyát sem érdekelte. Viszont egyáltalán nem gondolok szívesen arra, miközben ujjaim begye könnyedén érinti a klaviatúra halványszürke négyzeteit, hogy a java még csak most jön.
Hanem ha vízgyöngyöket látok a pókhálófonálon, ha jéghüvelybe zárja a tél a jázminágat, ha ölbeejtett kézzel zötykölődik anya és lánya a hátsó űlésen, és egyazon csepp rázkódását, gördülését figyelik a szélvédő üvegén, akkor valakivel összenézek. Valakivel, akinek majd önfeledt teste végre elfogad, s akinek önfeledt testét végre elfogadom.
Semmi sem történik aztán. Úgy halok meg, pont, ahogy nem várom, és pont akkor, amikor nem számítok rá. Mint akit anya szült. Mint ahogy szültem. Mint ahogy születtem. Mint aki örökké él. Mint akit egyetlen férfi szeretett igazán. Aki elhazudta őt.
Úgy halok meg, hogy

Még nem haltam meg szerintem. A fiúk pedig tényleg megharagudtak rám. Mindenki cserbenhagyott. Egyedül vagyok. Szoboremberek és kristályszeműek vesznek körül.
Úgy szabadultam föl, hogy minden tudásom csak az enyém, s ezzel értelmét is veszíti.
Úgy indultam a szabadulásnak, hogy másokért is teszem. A lányért a szomszéd ágyon. Anyámért, apámért, akik a lány és a fiú, és a lányom, és a fiam, és a szeretőm, és hirtelen valóban egyetlen halommá gabalyodtak ők, és ostobának látom mindőjüket, ahogy titokban és korábban gondoltam is, hogy ez lesz a baj. A menthetetlenség. Egy ismeretlen spanyol pincér, egy kisérlet, egy kaland, egy ökölcsapás, ami visszahív magamba. Egy ajtó, amit kezdetben higgadtságot színlelve, aztán egyre inkább kétségbeesve rángatunk bennem, de nem nyílik. És akkor állunk lelepleződve, a testünkbe faragva, hiába...
Vagy nem hiába mégsem, mert Te megsértődsz, megharagszol, és én félek, aztán mégsem bánom, sőt örvendezek csöndesen, hogy mindezek ellenére nem hagytam, hogy nem engedtem, amit mindig, hogy a testembe hatolj, ha én nem..., ha én nem tudom..., ha én nem akarom.

-------
Az írás a Szomjas oázis antológiában jelent meg.