"Szél fúj föllélegzem
a szeretet álarca lehullik
csak megölellek
csak elengedlek
csak megölellek
csak elengedlek
és belém simul
és toporzékol
a tenger lábujjaim közé buggyan" - Bódis Kriszta partjain.
Távol köveknek ütődik
az önkívület
ezer Bódis Kriszta:
darabra hull
mindig és elolvad
hogy szilánkjaiból
összerakni ne lehessen
Fellépni sem tudok
a következő lépcsőfokra
mit lábam alól úgyis
kisodorna az első hullám
medúzafénnyel érkezik
korall fűzőben a reggel
ütése magamhoz térít
Most azonnal fölkiáltanék
titkos jeleket rajzolnak
a parti homokba
szerte meginduló remeterákok
kecses csigatölcséreiket
vonva magukkal
otthonom szaga ez a sós
kibírhatatlanul üde zúgás!
Mikor az emberek vállának
zuhanok a szeszélyes buszon
s mikor fölnézek
a napfelhős hegygerincre
mikor tányérom mellett
az eszközök megnyúlnak
a szemfényvesztő délben
s a szalvéta vakítón megemelkedik
mikor fölsír a gyermek
aranyburokból
vállgödrömbe rejti arcát
mikor a meg nem született lány
fülembe súg ahogy méhek dongnak
a hímporuktól súlyos virágkehelybe
mikor mazsola tapad az ujjaimra
és egy kalács fonott halma
domborodik a kenyérkosárban
rendben úsznak az árral
porcelánra festett folyókon a hattyúk
és a szemedben orchideákat látok
belehullanak egy mosdótálba
lesüllyednek
kisétálok a partra
Szél fúj
föllélegzem
a szeretet álarca lehullik
csak megölellek
csak elengedlek
csak megölellek
csak elengedlek
és belém simul
és toporzékol
a tenger lábujjaim közé buggyan
anyácskám vér melege
apácskám sója
nyelvemen elfolyik. 
Második part (- Szanyi Gyöngyi) Szálakra bomlik
a nappal harsogó
máglyatűzében
homok dűne
rezgő fűkalappal
madárraj rebben
szerteszáll
mint vetőzsákból hintett magok
csak egyetlen ereszkedik alá
ahol én vagyok döndül
dúlja a tenger a part fövenyét
várlak nem jössz
ezt szeretem
Összecsukódom
húsomba cápafogak
tűhegye de mint aki
kegyetlenül puha vízben
gázol döbbent elfogultan
megbocsátok
s a gyanútlan gyűlöletben
rák fogan
ott ahol a szeretet ejtett sebet
Mindezek előtt az idő
zsinórjaival bíbelődtem
zokogás és ámulat
fényhalai közé gabalyodva
találgattam
melyik az öröm
s melyik a bánat
Világtalan üveglevél voltam
tiszafa az ösvény árnyán
kőfaragványok
pillátlan tekintete és
boldog boldog boldog
lepkehálóval horzsolva
a világ felszínét
s te megszerettél Uram
Egyszer csak
kitárt karom tengelyén
balról a Hold
jobbról a Nap
anya nélkül
a tollkaréjú ragyogásban
hallom pendülnek és
cikkannak az idegek
Szorosan magam körül
és belémterülve
a megnyugvás hullámai
pedig látom ahogy
bőröm alól
bevérzik az ég
A kitartás infúziója
kiszámíthatón
egy egy egy egy egy
csepegteti belém
a vágtató és megtorpanó
elragadtatást
a bűvöletet a halált
amit csak
én én én én én
ismerek
fölöttem az önfeledés
árboca mutat
a prédaleső madarakra
Apránként majd
megszeretem magam
ölem zsibongása kirajzik
röpte az éggel összeköt
