„Természetesen mindenki a saját tapasztalati rendszeréhez képest mér, ítél és éri fel ésszel, hogy mihez képest él. S gyűjtögeti azokat a jeleket, melyek a számára jelentéssel és okkal bírnak, s még képes elviselni a tartalmukat. A különbségek a gondolkodásunkban és a történeteinkben rejlenek. Akkor jön létre a csoda, vagy egy beszélgetés gyümölcse, ha a kétféle tapasztalati rendszernek valahol vannak találkozási pontjai. Számít, hogy hova születsz a társadalmi rétegződésben, de a sors szempontjából, spirituális értelemben szerintem nem.”
Ágens (Gyimesi Ágnes) énekes, színész, író, rendező, a kortárs művészet egyik kiemelkedő alakja. Egészen eredeti módon közelít bizonyos filozófiai kérdésekhez. Három oktávot átívelő hangja és képzési technikája különleges, stílusa csak rá jellemző, nem sorolható sehova. Kultuszfigura. Megjelenése extrém színű hajával és sajátos öltözködésével meghökkentő, extravagáns. Operapunknak is titulálják. Pályájáról Láng Judit kérdezte.

„ A színháznak nem egy alternatívája vagyok, hanem színház vagyok.”
„ Az erőszakot azonnal elutasítom.”
„Az hogy neked mi a jó, azt pontosan érzed. Ha nem, akkor hülye vagy.”

Láng Judit: Nem vagy sehova besorolható.

Ágens: Alternatívnak nevezik, de nem szeretem ezt a kifejezést, mert a színháznak nem egy alternatívája vagyok, hanem színház vagyok. A szakma eleinte amatőrnek, később alternatívnak hívta a kívül levőket, amit enyhe eufemizmusnak és önvédelemnek érzek, majd a közeg önmagát független színháznak aposztrofálta, ami pontos megnevezés. Az igaz, hogy alólunk hiányzik a mozgásban tartó apparátus, s a feltételeket is önmagunknak kell megteremtenünk, ami nehezebbé teszi az életben maradást. Én nem tartozom se ide-se oda.

Se ide, se oda. A művészetben?

A művészetben sem, meg egyébként sem. Abban hiszek, hogy az embernek be kell teljesítenie önmagát. A lényt, aki bennünk lakik, mindenáron elő kell hívni. Van egy fantasztikus kislányom. Ahhoz képest, hogy az ember igent mondjon önmagára, a gyerekszülés smafu. Azok a fájdalmak, mellyel az énünket megismerjük, sokkal keményebb dolgok és sokkal tovább tartanak. Van, aki élete végére sem hozza létre saját magát.

Te hogyan csináltad?

Tipikus munkáscsaládban nőttem fel. Az apám esztergályosként kezdett, aztán első generációs értelmiségiként gépészmérnökként diplomázott, vezető pozícióba került. Édesanyám körzeti nővér volt, ez tette boldoggá, nem vágyott másra. Már nyugdíjasok mindketten. Pesterzsébeten jártam általános iskolába és nagyon utáltam.
Iszonyúan rossz voltam. A túl fejlett igazságérzetemmel ez az oktatási rendszer nem tudott mit kezdeni. Ráadásul éjjel-nappal olvastam, ami folyamatos konfliktust okozott az irodalom és történelemtanáraimmal, bizonyos dolgokban sokkal tájékozottabb voltam, mint ők. Ezért napi csatában álltunk. Már akkor színésznek készültem.

Olyan korán tudatos volt ez benned?

Persze. Fölosztottam szerepekre a regényeket, a novellákat, a verseket. Az Ezeregyéjszaka és Benedek Elek meséit, Weöres Sándort, Gorkijt és Tolsztojt is. Mindent, mindent, mindent, majd a húgommal eljátszottuk a történeteket.

Otthon segítették, hogy színész lehess?

Nem, tiltották. Gimnáziumba szerettem volna menni, de apám közgazdasági szakközépiskolába íratott, hogy szakma legyen a kezemben. Humán beállítottságú vagyok, és ott csak heti két magyaróra volt. Egy tanárnő felfigyelt rám és könyveket adott a kezembe, hogy olvassak, mert a gondolkodásom és a szókincsem is csak így tud fejlődni. Ezért minden nyári szünet úgy telt, hogy a szüleim elmentek dolgozni, én kiültem a kertbe jegyzetelni, míg haza nem jöttek. Aztán kirúgták szegény tanárnőt, mert nem úgy oktatott mint a többiek, pedig nagyon szerettük.

Nem illett a sorba?

Szabad lélek volt, mint én. Engem is folyton megaláztak, mert ellenkeztem a szabályokkal. Az iskola folyosóján töltöttem kamaszkorom legszebb reggeleit. Néztem az elsárgult tablóképeket és fantáziáltam. Halkan próbálgattam a hangomat, fantasztikusan zengtek a hatalmas folyosók. Így oldottam meg, hogy kívül kerülhessek az elviselhetetlen órai szigoron és kipenderíttettem magam az órákról. Az erőszakot most is azonnal elutasítom.

Írtál már akkoriban?

Persze, bűnrossz verseket. A magyar tanárnőm biztatott, hogy esetlenek ugyan a szövegek, de valamit először fogalmaznak meg a számára. Ez nagy dicséret volt, főképp tőle.

A szegedi Tanárképző Főiskola magyar-népművelés szakára jelentkeztél. Miért oda?

Azért, hogy elkerüljek otthonról, mert függetlenné akartam válni. Olyan szakot kerestem, ami csak vidéken indul, viszont a középiskolás igazgatóm nem javasolta. Azt mondta, közgáz suliból nem szokás humán tagozatra menni, jelentkezzek inkább egyetemre és tanuljak politikai gazdaságtant. Nem írta alá a kérelmemet, emiatt hátránnyal indultam, rohadt szemét dolog volt. A szüleim segítségével tudtam albérletet fizetni vidéken.

Mikor kezdtél el színházzal foglalkozni? Miért az alternatív vonal érdekelt?

Szegeden kerestem a kapcsolatot az akkor még amatőr színházakkal. A műfajok közötti átjárások érdekeltek igazán. Kínban voltam az általában infantilizált nagyszínházaktól, ahol egy félrecsúszott, társadalmi konszenzus végeredményeként úgy tesznek, mintha mindenki hülye lenne. A színházi- és az operaelőadások minősége közös felelőssége a nézőnek és az alkotónak. A bemutatóhajszában nehéz talpon maradni egy olyan színháznak, amelyik hosszú távon, nyitottan és megalkuvás nélkül akar dolgozni. Magyarországon ez egy ilyen állapot, jelenleg a kultúrára van a legkevesebb pénz, s most nem a nagy kultúrbizniszekről beszélek, a gagyi kirakodó-showkról, hanem az önmaguk mellett következetesen kitartó művészekről. Kevesen maradnak talpon, mert a pénznek, a díjaknak, a címoldalaknak erős, vonzó szaga van.

Fantasztikusan bánsz a testeddel és a hangoddal. Hogyan lettél ennyire testtudatos?

Szegeden, Samu Attila színházában rémülettel használtam a testem. Nem mertem a bizalmi helyzetgyakorlatokban odaadni magam. Ha például egy emelvényről háttal kellett a többiek karjaiba vetnem magam, bízva abban, hogy elkapnak -- féltem.

Aztán ez hogy oldódott?

Évekkel később megismerkedtem Gergye Krisztián koreográfus-rendezővel, akivel sokat dolgozunk együtt, bár én nem vagyok táncos. A hangomat, ötleteimet és írásaimat adom a produkcióhoz. Benne bízom: nyitott, kedves és bátor személyiség. Táncosai végső határait és kiterjesztési pontjait feszegeti, keresi a színpadon. Ők olyan formákat hoznak létre testekből, amelyek már nem emberi testekként funkcionálnak, hanem lényekként.

Ő segített az önismereti munkában?

Igen, bár minden összefügg mindennel. Egyszerűen bizonyos lépések kihagyhatatlanok. Az alapkérdés az ember életében, hogy értse, miben van benne. Természetesen mindenki a saját tapasztalati rendszeréhez képest mér, ítél és éri fel ésszel, hogy mihez képest él. S gyűjtögeti azokat a jeleket, melyek a számára jelentéssel és okkal bírnak, s még képes elviselni a tartalmukat. A különbségek a gondolkodásunkban és a történeteinkben rejlenek. Akkor jön létre a csoda, vagy egy beszélgetés gyümölcse, ha a kétféle tapasztalati rendszernek valahol vannak találkozási pontjai. Számít, hogy hova születsz a társadalmi rétegződésben, de a sors szempontjából, spirituális értelemben szerintem nem.

Újságíró is vagy, több lapban jelennek meg interjúid.

Nem vagyok újságíró, pontosabban nincs az önképemben ilyen identitásom, inkább a számomra érdekes embereket mutatom be. Beszélgetek rákos gyermekeket ‘elengedő’ misszionáriusokkal, AIDS-es gyerekeket befogadó nevelőszülőkkel, sejt-és hálózatkutató biológussal, egyetemi diploma nélküli művészetterapeutával aki egyébként remek festő, haldoklóknak zongorázó híres zenésszel, fiatal tüdőtranszplantálttal, egy nővel, ki Magyarországon májtranszplanáltként először vállalt gyermeket, a Balthazár Színház rendezőjével, aki down-kóros gyerekekkel visz színpadra előadásokat, stb… Tanulok tőlük.

Figyeled és összegzed a tapasztalataikat?

Igen... de elmondok egy történetet. A Sotéria alapítvány pár éve jött létre. Itt más módon kezelik a pszichiátriai betegeket, mint a klasszikus kórházi osztályokon. A lényeg, hogy nem gyógyszerezik le a pszichotikusokat, hanem hagyják, hogy végigjátsszák a játszmájukat. Csak játszmát játszanak a kezeltek, olyat, amilyet a környezetük megenged. Ott jártamkor megszólított egy láthatóan eszes cigánylány: „Én a fellegekben járok, skizofrén vagyok!” ‘Én is ott vagyok’ - mondtam. „Nézd, a lábam sosem éri a földet.” “Az enyém sem” - válaszoltam, - „nézz rám, itt lebegek melletted”. Hoppá! Megakasztottam a játszmájában! Elment mellőlem, kerülgetett, s később, úgy beszélgettünk, mint épeszű ember a másikkal. Mindig is azt gondoltam, és ebben megerősített a jelen lévő pszichiáter is, hogy döntés kérdése az, ha valaki elmebeteg lesz. Természetesen, nem ilyen egyszerű, hogy bárki is elengedje az elméjét. De feltétlenül döntés eredményeképp jön létre. Mi is gyakorta megtesszük, ha katarzist élünk át vagy szerelmesek leszünk, amikor Isten színe elé állunk pőrén, úgy, ahogy azt kell. A játszma lényege, hogy nem tudatos. Ha az egyén azt választja, hogy beteg lesz, akkor olyan érdek köti ehhez, amihez tudattalanul kapcsolódik. Ilyen például a környezetéből jövő gondoskodás vagy a szeretet. Ezért nem megoldani akarja a problémáját, hanem elodázni. Ráadásul védett pozícióba kerül, mert beteg. Kényelmes megoldás.

És következmények nélkül rúghatnak fel szabályokat.

Nehéz dolgunk van, mert születésünktől fogva szigorúan szocializálnak bennünket. Mikor, hogyan kell viselkednünk, és mit kell válaszolnunk. Ha gyermekként megaláznak az iskolában, vagy a szüleid, engedelmeskedned kell. Ezt kódolják belénk. Sokan ebben az állapotban maradnak, s a saját életük helyett egy játszmaéletet választanak maguknak.

Te hogyan tudsz szabad és kreatív lenni? - hiszen nagyon szigorúan neveltek.

Meg kell tanulni a saját sorstörténetedet használni. Rá kell látnod kívülről az eddigi tapasztalataid alapján. Fontos, hogy legyen önismereted.

Elfogadó vagy másokkal. Mégis mi az, amire nemet mondasz?

Az erőszak. Amikor szellemileg meg akarnak erőszakolni. Az ugyanolyan erőszak, mint a fizikai.

Amikor állítanak rólad valamit, amivel nem tudsz azonosulni?

Mikor olyan helyzetbe hoztak, amiről nyilvánvaló volt, hogy tapasztalathiány miatt még nem érthetem. Belementem valamibe, mert nem tudtam eldönteni, hogy az jó, vagy rossz nekem. Honnan tudtam volna? Én tapasztalati lény vagyok. Egyébként mindig tudjuk, hogy mi a jó a számunkra, mert bedobog a szívünk. Döntéshelyzetben mindig tudjuk a helyes választ, csak gyávák vagyunk, nem merjük bevallani az igazat.

Merhetünk hallgatni a megérzéseinkre?

Abszolút. Az, hogy neked mi a jó, azt pontosan érzed.

Láng Judit