A hosszú évek óta elfojtott emlékek most körülvették, kísértették vagy vádolták, de mindenképpen figyelmet követeltek. Vissza kellett idéznie az elmúlt szerelmeket. Emlékezett a férjére. A vele kapcsolatos emlékek azonban zárt keretben úsztak elébe, mintha fényképeket nézne, vagy egy regény jeleneteit venné sorra, rövid regényét, hiszen olyan fiatalon halt meg. (Nem is olyan régen ugyanazt a közel negyven évet megérni még komoly teljesítménynek számított Európában.) Sem a fényképek, sem a jelenetek nem voltak szomorúak. Hiszen a szánalmas végkifejletre – fiatal özvegy két kisgyerekkel – alig emlékezett, és a könnyeket is – pedig biztos hullatott eleget – mintha másvalaki sírta volna el. Szerette valaha is őt, a nagy szerelmét ezzel a gyötrő, lobogó szerelemmel? Nem, az a szerelem fokozatosan alakult ki, és egy jó házasságban nyert kielégülést. És lánykorában, mielőtt a férjét megismerte? Újabb fényképek az albumban? Nem, ez a szerelem arra késztette, hogy a régi, eltávolított érzéseivel szembesülve most azt mondja: csupa kamaszkori őrület. Valójában az a szerelem, vagy amaz, vagy egy másik, ugyanolyan kínzóan heves volt, és ugyanolyan lehetetlennek tűnt, mint ez a mostani. És még korábban? Butaság, hogy a gyerekek még nem szerelmesek, és nem szenvednek: nekik legalább olyan nehéz, mint a felmenőiknek. Nem, erre nem akar visszagondolni, és kész. Ki akar gyógyulni ebből a betegségből. Mert az.
Küldött Stephennek egy faxot:

„A szerelem tiszta őrület; és hidd meg, csakúgy sötétzárkát és korbácsot érdemel, mint a többi őrült: és csak azért nem büntetik és gyógyítják így, mert ez a hóbort olyan általános, hogy maguk az ápolók is szerelmesek.”

Stephen válaszolt:

„Aki nagyon szeret, hisz a lehetetlenben.” Szép dolog a fax, de szívesebben hallanám a hangját.

Vasárnap kora reggel egy képeslapot dobtak be az ajtaján. A kedves, naiv lapon két csókolózó rózsaszín őz, két Bambi, értette össze az orrát. Rosszabb ízléssel nehéz lett volna üdvözlőkártyát választani – a kisgyerekek szeretik az ilyesmit. Aki a kártyát küldte (vagy megkért valakit, hogy dobja be) biztosan gyerek. (Mi lehet benne a közös a brutális fiatalemberrel, aki olyan kéjesen és behízelgően simogatta Molly hátát és fenekét?) A lap azt üzente: kisfiú vagyok. Egy vödör hideg víz, de csak az agyát éri. Az érzelmeit nem. A teste, ha lehet, még jobban hevült. („El kell mondanom, milyen sokat jelent nekem, hogy megismerhettem magát. Szeretettel: Bill”) Lángoló, használjuk a szót, mégsem fejezi ki ezt a szégyenteljes, kínzó tünetegyüttest. És közben milyen költői: lángol, lángoló.
Színházigazgatói minőségében rendelkezett Bill telefonszámával. Azt is tudta, hogy a közelben van a szállodája. Fél órát várt, majd telefonált. Pontosan ezt tette volna akkor is, ha még „szexuálisan életképes” – egyszer ezt a kifejezést találta egy szociológiai tárgyú cikkben, jót nevetett, száraz és biztonságos frázis, mindent a helyére tesz. (Mint a lángoló.) Megköszönte a lapot, és javasolta, jöjjön át. Valószínűtlennek tűnt, hogy ne jönne azonnal, és egyenesen az ágyába. Ezek a melléktermékei az olyan fizikai jelenségeknek, mint feszülés, nedvesedés, fájdalom, melyeknek leírására kevés a lángoló szó. Hallotta, ahogyan a hangja óvatosra vált. Nem járt messze attól, hogy a hangot (jelenlétének adalékai nélkül) kissé közönségesnek ítélje, a belőle kihallatszó önelégültség, önteltség miatt. Magában őrjöngött: hiszen nem ő hitegette. Egyszer sem ő ült mellé, nem ő kezdett beszélgetésbe, nem kezdeményezett semmit. És mit értett akkor azon, hogy „szeretettel”? (Agya jelezte, hogy ez már száz éve is megesett vele, mindent fölfedezni vélt egy szóban: az ember így tesz, ha szerelmes.) Úgy egy órán belül beugrik. A teste lázongott, agya épp olyan veszélyben, mint huzatban a gyertyaláng, gúnyos megjegyzéseket tett.
Eszébe jutott egy gyerekkori incidens, ezt is a kellő mosollyal bekeretezte, lezárta rég a többivel. Hatéves lehetett. Egy kisfiú – kicsinek tartotta, mert nála egy évvel fiatalabb volt – állt vele együtt egy fa alatt, és éppen azt mesélte neki, hogy szereti Mary Templetont. Közben átölelte, pufók kis karjait a nyakára fonta, arcára nyomott egy nedves puszit, és ösztönösen azt mondta, „szeretlek”. A puszi, az ölelés és a szavak hatására – dühödten, álszent módon, szerelmesen – azt mondta neki, nem szeretheti Maryt, mert túl öreg, őt kell szeretnie. Mikor a fiú makacsul bizonygatta, hogy ő tényleg Maryt szereti, Sarah úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan vele. Hiszen megcsókolta, azt mondta, szereti, és még mindig érzi, ahogy meleg karjával átölelte. Mary Templeton volt a legelbűvölőbb a lányok között, minden héten balettra járt, és már a kilencet is betöltötte. (Mint nőnemű lénynek, neki már akkor is tudnia kellett volna, hogy a kisfiúnak Maryt kell szeretnie, mert ő az, aki elérhetetlen.) Sarah azt mondta, költözzenek a fára eszkábált kisházba, éljenek ott a lombok paradicsomában, már el is képzelte, hogy cseni el a kamrából a sajtot és a konzervsonkát, a lépcső alatti szekrényből meg elhozza a régi matracot. A kisfiú tétovázott, mert a kisház tetszett neki, de aztán megismételte, hogy Maryt szereti.
Olyan sok éve dermedt képpé ez az emlék, mint egy jégbe fagyott mamut, most mégis eltöltötték az akkori érzések. Imádta a pufók kisfiút, a fekete fürtös haját, a nagy kék szemét. A nedves puszitól és a „szeretlek”-től egészen elolvadt. Felfoghatatlan volt, a kisfiú miért nem imádja őt. Miért álmodozik inkább Mary Templetonról? Hosszú idővel ezelőtt, abban a kertben, melyet már rég lebulldózereztek, hogy lakótelep épülhessen rajta, elfogta valami sivár vigasztalanság. Egy kisgyerek szerelme. Elraktározta: gyerekes, nem komoly.

-----------

Doris Lessing: Megint a szerelem
Ulpius-Ház Kiadó, 2008

Doris Lessing életműsorozat
Fordította: Lázár Júlia

Terjedelem: 526 oldal
ISBN: 9789632542096