"Nehéz ezt megmagyarázni. Megélni pedig olyan kevesen élik meg őszintén ezt az érzést, mint mondjuk egy sztárpszichológus a betege TELJES gyógyulását. A szerelem gyógyíthatatlan betegség, ami áttételeket okoz. Az áttételek itt mindig másik embert jelentenek, akire átviszi az ember a szerelmét. Én nem tudok ilyet! Képtelen vagyok mást szeretni, csak azt, akitől „elkaptam” ezt a „betegséget”. Ez nem hűség! A hűség választás elé állít. Megcsalom vagy nem csalom meg azt, akit szeretek. Én nem választhatok!" - Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb írását adjuk közre.Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének Meztelen idegekkel című novelláját közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.
Szécsi Magda: Meztelen idegekkel
Anyám akkora kurva volt, hogy mindig két legyet ütött egy csapásra! A soros faszt, meg a méhéből kinyomott gyereket. Mert ölni azt éppúgy tudott, mint szopni. Sokáig űzhette a pasik és a gyerekei kinyírását, na de én gondolkodásformáló tényezőként túléltem a születésemet, bár, oké, nem sokon múlt, hogy nem varrt bele Buzsáki hímzéssel egy elszállítandó férfihulla gyomrába, ahol lehet, hogy jól néz ki egy magzatmázos puncis baba, de semmiféleképpen nem életbiztosítás. Mondjuk, ha Kriska Laci bácsi nem jön vissza a boncterembe, az ott felejtett „Kutyaszar a homokozóban” című izgalmas tanulmányért (mert a boncmesterek sem hülyék ám!), akkor ma nem pofázhatnék neked az életemről, ami messze nem a csend hangjairól szól. Anyám, amikor kiöregedett a Rákóczi téri húspiacról, hullamosói állást kapott egy kórházban, és egy alagsori kamrát egy ággyal, terebélyesedő patkánypopulációval és azzal a jó tanáccsal, hogy szubjektív tényezőkön csak a hülye bukik meg, hát ehhez tartsa jól bezárva a hullakamrát és a száját, ne foglalkozzon éjféli hullagyalázókkal, ha azok ismerősen viszonyíthatók nappal is osonó járású főmuftikkal. Anyám baszott az éjféli forgalomra, hiszen ő is forgalomban volt, ott fogadta a manusokat magába, ahol azokra rájött a nagy élni akarás. Nevezhetjük ezt baszásnak is, ez itt nem szégyen. A dugás ebben a társadalomban a legtermészetesebb közügy, napi hírekben számolnak be arról, hogy Picsa Jucinak vagy a jogászból lett foltvarró művésznőnek volt-e orgazmusa az éjjel vagy Pennás-Szufla-Gyurka, a sztáríró ráunt a percenkénti ezer nyelvcsapásra, meg amúgy is csak a fiúkra áll fel neki... Anyám orgazmusa senkit sem érdekelt, pedig megért volna egy misét vagy egy bulvárhírt, mert ahogy más röptében a legyet, ő röptében a manusokat... mert amúgy anyám, mint egy férfi, úgy használta őket. Pontosabban VISSZAHASZNÁLTA őket. Így állt abban a régi jegyzőkönyvben, amit egy szopásért meg tudtam szerezni, amikor már jócskán túl voltam az első olyan baszáson, ahol nem egy fasznak volt jelenése. Hogy pontosan hányan szocializálták meg akkor a lyukamat, azt nem tudom, mert agyonrugdosva még én is láthatok triplán hat pasit, de mindegy, mert úgy tornyozódott bennem alul-fölül az anyag, hogy ennyi erővel egy árokásó ekét is megnevezhetnék tettesnek, annyira feldaraboltak az állatok rá 2 évre a Kiserdőben. Szóval Kriska Laci bácsinak hála, nem maradtam a hulla gyomrában, és anyám sem maradhatott a kórházban, mint agyondédelgetett kismama.
A zsaruk jöttek, láttak, győztek, és anyám a sittre került többrendbeli gyilkosságért. Hullottak a baszói meg a tesóim a keze alatt, mint a legyek. Pontosan öt rendbeli (ennyit vallott be!) fizikai erőkifejtés hatására lélekmentesített cicózás miatt dobta fel a pacskert. Á, nem ítélték halálra! Üvegmorzsákkal meg némi szilánkkal sózta meg az állami tejbekását, amit nem vett jó néven a gyomra, vérzett is veszettül, éppúgy, ahogy az alvilági zsoltárban jobb körökben mondják, hogy a kurvák vére folyjék el. Az övé elfolyt, ahogy illik is egy üvegpohártól, aki kiszolgált már sok lesittelt ribancot, akik gyerekeket öltek. Nem tudom, mi volt anyám utolsó szava, gondolom az, hogy faszt ide, vagy véged van, de a pohárét őrzi az emlékezet, ő azt mondta, hogy kurvára nem érdemes becsületesnek lenni, mert szegény sosem mutatta másnak magát, csak annak, ami: pohárnak. Anyámat vagy eltemették, vagy nem. De gondolom, el, mert a világ mocska is megérdemel egy dögtemetést, hiszen Isten egyformán szeret minket, de erről nem egyformán vagyunk informálva. Az intézetben jó volt nekem, ha nagy teherbírású nevelők vigyáztak önmagukra, mert rám aztán kurvára nem lehetett. Basztam a szabályokra. Néha jól megráztak, ez tény, de nem hatott rám, éppúgy, ahogy ma sem hat se a fasz, se a rongyrázás, mert tudom, hogy jó nagy és forró szar van minden mögött, és bevallom, nem csúcsélmény tudni a dolgokat, de az élet úgy belém verte a tudást, hogy járványos gyorsasággal terjedt el rólam, mekkora rafinált egy ribanc vagyok, én pedig nem is cáfoltam meg. Nem is tudom, miért nem. Lehet, hogy elakadt a szavam.
Mint akkor, amikor egy éjjel a 70 éves portás bácsit megláttam faszt lengetve a Boros Ági ágya mellett, aki csak nézte az öreget nagy szemekkel, és úgy reszketett, hogy belecsikordult a fogam. Hát fogtam a bádog éjjeliszekrényt és fejbe csaptam a faszit. Persze rögtön én lettem a gyilkos picsa, az öreg meg letagadott mindent. A szégyentől nem szakadt le a pofája senkinek, csak a megélhetés súlypontja húzta le az agyukat, így a portásból udvaros lett, az éjszakai nevelőből, aki részegen döglött, míg a hervadt fasz a Boros Ágit riogatta, konyhai kisegítő, ami a nehezen elvégzett 6 elemijéhez amúgy is jobban illet. Nem mintha valaha is foglalkoztatott volna, hogy mi illik vagy mi nem, de azért az agyamban megfordult egy-két dolog akkoriban: 1. hogy, mi a faszért nem jár nekünk egy jól képzett felnőtt, aki néha gyerek is tud lenni! 2. hogy mit jelent az a felirat a nevelők szerint, amit a magyar címer alá tűzött a véletlen (akit amúgy illett néha igazgató elvtársnak szólítani), ami pontosan így szólt: „Mivé lesz az erkölcs, ha nem igazolja a lelkiismeret?” Volt ott egy szétbaszott Riszamanci, akitől meg is kérdeztem, elvégre napi 8 órát volt a légteremben, mint felügyelő, de állatira nem tetszett neki, hogy hülye zacis kérdésekkel zaklatom. Mintha gyalogmunkás lenne gyönyörű hazánk egyik rizsföldjén, úgy küldött el az anyám fekete picsájába, olyan gyorsan és durván, ahogy a bölcsőhalál küldi el a gyerekeket a túlvilágra. Oké, tudom, hogy a bölcsőhalált agyi rendellenesség okozza, de hát Riszamancit is agyi rendellenesség hozta közénk. Más nem hozhatta, hát én is visszaküldtem őt a jó kurva anyjába, amiből idő előtt bújt ki. Persze azonnal felvitt az igazgatóhoz, hogy túl sok vagyok neki, mint egy nagy tér, és ő köztudottan agorafóbiás, kikéri magának, hogy hatalmas nyílt térként az őrületbe kergessem őt. A diri hol engem, hol a sikítozó picsát nézte, majd azt mondta, húzzunk a fenébe, neki magas a vérnyomása, nem akar idő előtt elpatkolni, de fog, mert mi sodorjuk neki ilyen alkalmakkor azt a vékony szálú kötelet. Na nem kezdtem el zokogni a sajnálattól, mert amikor a takarítónőket felváltva baszta, és azt követelve tőlük, hogy ordítsák (de felhevülten ám!) a fülébe, hogy „golyóscsapágy van a lábad között, Lajos!!!”, akkor nem jutott eszébe a magas vérnyomása, se az, hogy mi, gyerekek, rálátunk a szoba ablakból az irodájára, ami olyan közel volt hozzánk, hogy akár be is húzhattuk volna a függönyt helyettük, de basztunk behúzni. Tök vicces volt az a kopasz hülye a cérnavékony lábaival meg a lottyadt seggével. Igaz, sokáig azt hittem, hogy a fasz neve csak álnév és valójában golyóscsapágynak hívják, de korán túltettem magam a tévedésen. Riszamanci két éven belül meghülyült, igaz, szebben mondták, nem hülye volt, hanem skizofrén, ami nagyon tetszett nekem, mert bár sejtettem, hogy szar dolog, de valahogy úgy hangzott, mintha valami különleges virága lenne, vagy saját holdja az égen, vagy harang a valagába, szóval olyasmije, ami nekem sose lesz. Mint egy távcső például. Mindig vágytam egy távcsőre. Szerettem volna messze látni. Persze mi a jó francot láthattam volna? Hát erről fingom se volt, de talán a kriminális útviszonyok izgattak már akkor is. A belső útviszonyok. De erről nem pofáztam senkinek, volt bennem egy piros lámpa, ami megálljt parancsolt. A Boros Ágiban nem volt stoplámpa, ő mindent kimondott nekem.
Hogy ápolónő akar lenni, hogy nem akarja, mégis kényszeresen megeszi a száraz taknyot, amit kipiszkál az orrából, és elém tartott egy zöld galacsint, azzal, hogy „megkóstolod?”, de ezt olyan kedvesen mondta, mint aki önmagából kínálja fel a legértékesebbet. Mindig fontos volt számomra mások öröme, a magaméval soha nem törődtem, hát bekaptam a zöld galacsint, és azt mondtam, hogy finom. Ettől kigyulladtak a zöld szemei, pici orrcimpái remegni kezdtek, és sírva átölelt. Annyira szeretlek, mondta. Még sosem mondták nekem, hogy „szeretlek”, hát én is bőgni kezdtem, de valahogy józanul, mert közben azon fohászkodtam, hogy ne kelljen több taknyot ennem, azért, hogy ő jól érezze magát, és elhiggyen nekem valamit, ami vagy igaz vagy nem, de mindenképpen érdemes az elhitetésre. Nem etetett meg többé, de rászokott arra, hogy villanyoltás után hozzám bújjon, és végigcsókoljon azzal, hogy „milyen jó szagod van”, amitől elég szarul éreztem magam, de tűrtem, mint paraszt a termelési értekezleteket, amikből szart se ért. Én sem értettem, mire jó az, amit Ági csinál, de évekkel később elmondta, hogy hasznos észrevételeket gyűjtött a lábam között, és mindenkiben, akikkel ágyba keveredett, engem keresett, meg a szagomat rajtuk. Ágiból ápolónő lett. Felnőttként, a takonyevés mintájára, odaadtam neki magam, hogy legyen meg az öröme, használjon kedvére, mint egy tárgyat, amire annyira vágyott. Gondoltam, mit veszíthetek? Semmit! Annyit basztam már érdekből, félelemből, muszájból akaratomon kívül is, hogy ez meg sem fog kottyanni nekem. Tévedtem. Halálos tévedés volt, mert elfelejtettem védekezni az érzések ellen. Meztelen idegekkel adtam oda magam neki, és pont az orgazmus pillanatában, beleszerettem. Életem első orgazmusa úgy megrázott, mint kőművest az építők napja eltörlése. Szédületes a test hatalma! Másra sem vágytam újra meg újra, csak arra a kurvanagy szédületre, amit Ági érintése okozott, és aminél jobbat még sosem éreztem. Ő sírt a csúcson, én meghaltam, kettőnk lelkiismeretévé váltam, és olyan színtiszta ártatlanságot találtam, hogy életemben először hinni kezdtem Isten létezésében.
Nem hiszem, hogy van még egy ilyen hülye állat, mint én vagyok, aki vallásossá lesz a szeretkezéstől. Összeköltöztünk, gyorsan, mint a villám, ami nem csapott ugyan belénk, de a nyilvánosság ezerrel és ököllel. Egyik helyről a másikra vándoroltunk, de szocialista, elvtársi aggodalmak térítettek volna le buzi utunkról („ah, két ilyen jó bige, hogy nem talál farkat magába…”) és egymásról, de nem hagytuk. Én, a nép hálátlan lánya, a rendszer kedvezettje, otthagytam a főiskolát az utolsó évben, Ági meg új helyen, egy másik kórházban vállalt állást, és egy nap azzal jött haza, hogy a kórházigazgató engedélyével beköltözhetünk egy picinyke, alagsori szobába, ha én hajlandó vagyok a laborban segéderőként dolgozni. Ujjongtam! Bármire hajlandó lettem volna, csak legyen már egy hely, ahol nyugodtan szerethetjük egymást, szabadon sikítva, hiszen meg voltam győződve arról, hogy a lélegzet-visszafojtott aktus káros, és minden nyúltempós szopás-baszás társadalmi méretű eltávolodáshoz vezethet, mert mi más lenne az ebből fakadó korai frigiditás és impotencia, ha nem eltávolodás egymástól és mindentől, még a valóságtól is? Ági örömömet látva félve mondta, hogy „azért van egy kis baj…”. Mondjuk nem örültem, amikor kiderült, hogy az a kis szoba az alagsorban épp a hullakamra mellett van. De rosszul értelmezi a szerelmet az, aki megijed ilyen kis semmiségtől, miközben szerelme öle izzik, tárul, magába olvaszt, reszketve könyörög bármiért, ami én vagyok, csak érintsem már meg, mert ha nem, eggyel többen lesznek a Lipóton. Persze hogy pár nap múlva már ott laktunk a hullakamra mellett az alagsorban. Egy tekervényes betonfolyosón kellett végigmenni a szobáig. A folyosóról több ajtó is nyílt, a fehérnemű raktáré, a kórházi mosodáé, a proszektúráé, na meg a hullakamráé, egy kékre festett szörnyű vasajtó, de akkora méretű, hogy széltében akár 3 koporsó és bádogtepsi is ki- vagy befért volna rajta simán. 41 viharlámpaszerűség volt beépítve a falakba, de így is csak félhomály uralkodott végestelen végig. A hatalmas fűtőcsövek sziszegtek, csöpögtek, és ontották a meleget. Szorongva mentem végig a hosszú folyosón, de személyes érdekem volt, hogy ne kapjak szívrohamot a félelemtől, és nem is kaptam. Nem akartam semmi mást, csak boldog lenni, dolgozni, beolvadni, nehogy gondot okozzak bárkinek is, főleg magunknak ne, hiszen békén hagytak bennünket. Volt hol lakni, volt munkánk, olcsón ehettünk a kórházi ebédlőben, és éjjelente úgy szerethettük egymást Ágival, ahogy akartuk (mintha a másik különleges hímes tojás lenne), finoman, gyengéden, semmi esetre sem pásztorhagyományokon nevelkedett ostor-pattintgatóként, ami lehet, hogy izgalmas, de minket nem ez izgatott fel…
A két mosodás nő és a raktáros öregasszony gyakran bejöttek hozzánk kávézni. Amikor megtudták, hogy zacisok voltunk, elkezdtek anyáskodni felettünk, ami jó volt, de épp ez indított el bennem egy szörnyű félelmet! Úgy éreztem, hogy én már jártam itt. Láttam ezeket a sziszegő csöveket, a folyosót, és láttam ezeket az asszonyokat is, Klári nénit a ráncaival, Ilus nénit a villogó ezüst fogaival, és Csöpi nénit a gumikötényével, ami úgy feszült nagy hasára, mint egy szereptévesztett zöld lufi. Áginak nem beszéltem erről a rossz érzéseket keltő „dözsavúról”, nem akartam megrémíteni, úgy is épp elég rémült volt, mert valami hülye öregember a folyosón belemarkolt egy nap a melleibe („De jó csöcseid vannak!”), amitől majdnem befosott. Nem mintha nem fürdettem volna meg, és nem tettem volna tisztába, de azért jobb, ha egy felnőtt, 20 éves nő tud parancsolni az ilyen-olyan izmainak. Rákaptam arra, hogy kísérgessem. Átmentem érte a másik épületbe, és együtt jöttünk át a folyosón. Így nem volt olyan rettenetes az út, sőt, volt, hogy végigröhögtük, mint hibbantak a temetést, vagy kergetőztünk. Ági szeplős arca vörös lett, mint lobogó haja, amit befonva hordott. A fonat végével gyakran cirógatta az arcomat, a hasamat, ha ölelésre vágyott, mert ki soha nem mondta, nem úgy, mint én, aki nem talált megfelelő jeleket, hát maradtak a szavak. „Gyere gyógyíts meg, de meg is baszhatsz!”, hívtam felé tárva a karjaimat, ő meg majd bepisilt a nevetéstől. „Te hülye, a leszbik nem basznak”. De én azértis baszást mondtam, mert szerettem, ahogy nevet, ahogy kioktat, ahogy elkomolyodik végül, és zöld szeme a vágytól könnyes-párásra gyullad, mint aki nem is akarja elhinni, hogy csókolhat, és csókolhatják, mert ő a világ közepe, mindennél fontosabb, és pontosan olyannak fontos, amilyen! Szerettem a karjait. Vékony, erős karjai voltak. Az anyja eltörte őket pár hónapos korában nem egyszer, nem kétszer. Annyiszor, ahányszor lerészegedett. És szerettem a hátát, amibe beleállt egy ágyon hagyott villa, amikor a részeg asszony iparszerűen a pici babán gyakorolta a célbadobást, lehetőleg messziről, és babanézetből mindenképpen pokoli magasból. 2 évig kínozta Ágit, mire valakinek eszébe jutott, hogy mire találták ki a zacikat és a detoxikálókat. Ági soha nem ivott szeszt. Előbb nyelt volna le 2 stampedli friss gecit, mint ugyanennyi konyakot, ha már fővesztés mellett döntenie kellett volna a kettő között. Szerettem őt. Végtelenül szerettem. Őt szerettem. A lényét. Egy idő után nekem nem tűnt fel, hogy nő. Akkor is szerettem volna, ha férfi. Nem a neme volt fontos. A gondolatai, a lelke, az érintése. Persze, ha nem nőnek születik, talán nem így gondolkodik, nem így érez, nem így érint! A picsába! Nehéz ezt megmagyarázni. Megélni pedig olyan kevesen élik meg őszintén ezt az érzést, mint mondjuk egy sztárpszichológus a betege TELJES gyógyulását. A szerelem gyógyíthatatlan betegség, ami áttételeket okoz. Az áttételek itt mindig másik embert jelentenek, akire átviszi az ember a szerelmét. Én nem tudok ilyet! Képtelen vagyok mást szeretni, csak azt, akitől „elkaptam” ezt a „betegséget”. Ez nem hűség! A hűség választás elé állít. Megcsalom vagy nem csalom meg azt, akit szeretek. Én nem választhatok! Én függök, baszd meg, míg élek, attól, akit megszerettem! Belém nő, mint húsomba a rák, és cipelem, míg lélegezni tudok. Nem hiszem, hogy a gyerekkorom tett ilyenné. Valaki vagy ilyen vagy nem. A 80-as években voltunk zacisok, ott hol, kitől tanultuk volna meg ezt a mély ragaszkodást? Senkitől! Csakis önmagunktól tanulhattuk. Én mindenképpen. Életem legszebb 6 évét és 3 hónapját éltem meg Ágival. Annyira boldogok voltunk, hogy ez úgy nem maradhatott. Valahol éreztem a veszélyt. Csak azt nem tudtam, merről jön, és mire figyeljek oda jobban. Őrült féltékeny voltam! És Ági is az volt. Ha meglátott, mindig elsápadt, reszketett és azt kérdezte „Még mindig csak én vagyok neked?”, és amikor bólintottam, hogy „csak” ő, visszatért az élet belé, és mint egy gyerek, úgy csimpaszkodott belém, és én sem tettem mást. Nem tudom, mi a faszért kérdezel hülyeséget!? Köztünk nem voltak elosztva a szerepek, hogy ő a fiú, én meg a lány, vagy fordítva. Voltunk, akik voltunk! Mindenben egyenrangúak: nők is, férfiak is, gyerekek is egyszerre. Van egy határ, ami után már nem számít semmi. Érted? Nem érted! Na jó. Nem jut most jobb az eszembe, de van egy színész, egy színes bőrű színész, aki olyan tehetséges, hogy bár tudom, hogy néger, de amikor nézem a filmet, egyszerűen a játéka annyira lenyűgöz, hogy megfeledkezem arról, hogy néger. Mert nem fontos a bőr színe! Az a fontos, ahogy játszik. És olyan jól játszik, hogy még azt is elhinném neki, hogy fehér bőrű, ha ezt állítaná. Az utolsó nap épp moziban voltunk. Ági szeretett moziba járni, én nem, de az ő öröme fontosabb volt, tudod, takonyevésszerű mozzanat ez is... bár arról leszokott még a zaciban 11 évesen, de sokat röhögtünk, ha eszünkbe jutott. Ha nem örömmel tettem valamit, akkor megjegyeztem halkan, hogy „oké, de ez takonyevés...”. Ilyenkor vagy lemondott a dologról, vagy nem, de többnyire le. A mozi után nagyon jó kedvünk volt, tudod, mint amikor szíve szerint elrepülne az ember, és bár mindent tökéletes harmóniában lát, mégis valahogy túl irracionális a valóság. Fura állapot. Elmebajszerű, pláne, hogy tudtam, szeretni fogjuk egymást perceken belül. Csupa tűz és várakozás voltam. Ági csacsogott, nevetett, édes butaságokat mondott.
Én hülye állat! Rögön le kellett volna ájulnunk az ágyra, de én azt mondtam, menjünk tusolni. Nem is tudom, mit vártam, vagy mit akartam ezzel, csak úgy... kibukott belőlem, akaratlanul... ahogy a világméretű történelmi változások szoktak kibukni, hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül. Hát ez kurva szar példa. Na, mindegy! A tusoló 20 méterre volt a szobánktól, a harmadik fordulóban, a három, mindig kulcsra zárt WC mellett. Egész komoly beszarás volt mondjuk éjjel eljutni oda, mindig együtt mentünk, de most, vagyis akkor Ági nem akarta, hogy elkísérjem. Mondtam, hogy hallottam már fingani, mit van úgy oda, de azt mondta, hogy én csak tusoljak, ő majd jön utánam, és kifutott a folyosóra. Vártam 3 percet, és a törölközővel, samponnal, meg mit tudom én mivel, elindultam utána. Úgy tűnt, sokkal sötétebb van a folyosón, mint szokott, és a csövek is hangosabban szurtyogtak, hát kurvára betojtam, és futni kezdtem. Benyitottam volna a WC-be, de mind zárva volt. Bementem a tusolóba, de üres volt. Klári néni óriás méretű munkabugyogónak nevezett rémsége száradt az egyik tusoló tetejére dobva, amin mintha vért láttam volna, de nem foglalkoztam vele, elvégre joga van menstruálni egy 60 éves nőnek is, hallottam már ilyet. Hirtelen üvölteni kezdtem Ági nevét, és rohantam vissza a szobába, de ott sem találtam. Azt hittem, szétrobbanok a dühtől! Ez a düh vett rá arra, hogy benyissak a boncterembe félelem nélkül. Benyitottam, és lelassult bennem a világ folyása. Külön láttam minden tárgyat. A fény úgy himbálózott, mintha kiszabadult volna a lámpából, és fénymadárrá változott volna, a boncasztalon egy véres arcú nő sikoltozott, de nem volt hangja. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az valóságos. Ágit egy megtermett öreg faszi baszta. Nem tudom, hogy kerültem oda mögé, nem tudom, hogy honnan vettem el azt az 50 centis, horogszerű fém valamit, amivel péppé vertem az agyát, és addig ütöttem, míg szét nem repedt a koponyája és szét nem folyt az agyveleje a manusnak. Aztán felkaptam az ölembe Ágit a boncasztalról és rohantam vele végig a folyosón, át a másik épületbe az ügyeletes orvos szobájáig, aki hátratántorodott, amikor meglátott. Csupa vér és agyvelő voltam az öregtől, Ági meg már nem élt a karomban. A combtöveiből ömlött a vér, az állat elvágta a főereit. De akkor még élt, amikor ráugrott az a fasz, és megerőszakolta. Eldadogtam a dokinak, hogy mi történt. Adott egy injekciót, amitől elvágódtam. Mire magamhoz tértem, elmúlt 3 hónap, és az elmeosztályon találtam magam lekötözve. Azt mondják 3 hónapig őrjöngtem, de én nem emlékszem semmire. Ködös álmaim voltak éjszakánként. Ági integetett, hívogatott egy hófehér árok túlpartjáról mosolyogva, de mozdulni nem tudtam, hiába akartam átugrani azon a fehér árkon, hogy együtt legyünk újra. Klári néniék látogattak felváltva, néha egy zsaru is benézett hozzám, de aztán lassan és végleg elmaradt. Egyszer hallottam félálomban, hogy Iluska néni azt mondja valakinek, hogy „Jobb is, ha bolond marad, hát mégiscsak megölte a vén bűnöst, azt a szarevő Kriska Lacit…” Aha! Szóval így hívták a faszit, gondoltam, és a két érzés között, a gyűlölet és az undor között hányódva középarányos hányingerem támadt, majd pár perc múlva úgy hánytam, mintha egy mocskos kéz turkálna a torkomban. Valahogy ez a hányás hozott úgy-ahogy rendbe, nem a sokkolás, nem a gyógyszerek, de tény, hogy félhülyének éreztem magam, mintha kiszippantották volna a fél agyamat és minden könnyemet. Nem tudtam sírni, ráadásul a jobb lábam lebénult, csak mankóval tudtam járni. Egy év után munkaképtelenné nyilvánítottak, és átvittek egy másik helyre, ahol egészséges öregek és elmebajos ápoltak éltek. Én se öreg, se elmebeteg nem voltam, viszont nem tudtam hová menni. Nem volt egy talpalatnyi hely, amit úgy nevezhettem volna, hogy „otthon”. Egy húgyszagú, tízágyas kórterembe kerültem, elmebetegek közé, és még örülhettem, hogy nem az utcára. De ami késett, nem múlott. 2 év múlva felszámolták az Intézményt, és én 23 évesen az utcán találtam magam, amit a közgondolkodás természetesnek talált. Hát, nem vagyunk egyformák, mert nekem ez egyáltalán nem tűnt természetesnek, és úgy láttam, hogy a többi hajléktalannak sem, akikkel a Déli pályaudvaron húztam meg magam. Reggelre eltűnt a botom. Na, ez jó jel, gondoltam. Ha nincs bot, akkor járnom kell. És jártam. Először négykézláb, amit olyan mulatságosnak találtak a járókelők, hogy pénzt dobtak elém, de amit szinte rögtön el is szedtek tőlem pár ökölcsapás és seggberúgás után a sorstársaim. Megértettem őket. Élni kell, és aki kapja marja, ami marható. A szervezetem víz- és táptartalma lenullázódott a negyedik napra, viszont már megálltam a lábamon, ha magamhoz öleltem egy reklámtartó vasoszlopot. Ági megtapsolt volna az ügyességemért, mások kiröhögtek és pénzt nyújtottak, de amikor el akartam venni, visszahúzták a kezüket, és rám üvöltöttek, „Takarodj dolgozni te cigány kurva!” Hoppá! Voltam én már mindenféle faszszopó, de még sosem cigányoztak le. Ezen elgondolkodtam. Ki vagyok én? Valóban cigány vagyok, vagy mi a kurva isten fasza vagyok?! És elhatároztam, hogy utánajárok magamnak… Nem volt könnyű. Sok faszon kellett bűvészmutatványokat csinálnom, hogy megtudjam, ki volt anyám, miért volt börtönben, hogy halt meg, és, hát igen… azt is megtudtam, hogy Kriska László mentett meg az életnek, akit én küldtem a halálba. Furcsa az élet. Mintha valóban előre meg lenne írva a sorsunk. Sosem hittem a véletlenekben! Mindennek úgy kell történnie, ahogy történik. Nekem pofázhatnak, úgysem hiszek el mást! Elmúltam 40 éves. Én már jól tájékozódom látszat és valóság között. Alaposan megfizettem a jól tájékozottságomért. Klári néni húzott ki a szarból, odafogadott magához és még a lakását is rám íratta. 16 hónapig laktam nála, aztán szegény, a halál minőségfogalmát tanítgatta nekem az alatt a 2 hónap alatt, míg el nem vitte a tüdőrák. A halál jó tanító! Érzelmi-intellektuális impulzust ad a gyászolónak, bár ha túl belemélyül az ember a siratásba, könnyen a lakásmaffia kezében találhatja magát, mint én, akit, mert nem hagytam magam átvágni, elkaptak… de ezt már elmeséltem, tudod, a Kiserdei szexcsata, amiből a végén én kerültem ki győztesen, épp csak a méhemet kellett kivenni, meg pár méter felrepedt belet, de hát Istenem, semmis sem adnak ingyen. És aki meztelen seggel megy neki az életnek, annak az élete nem egyhamar válik barokk minőségűvé. Persze hogy egyedül élek! Se kutyám, se macskám, se szeretőm. Ágit gyászolom, de nem sírok. Magamban jókat pofázok vele, még világnézeti vitáink is vannak, meg szexuális gondjaink. Úgy ám! Mert fantáziálás menti meg a nyomorult némbereket a rossz tettektől, háttérbe szorítja az önpusztító gondolatokat. A szerelmes fantáziálás szubjektív líra, tudatformáló sűrített közlésmód, felér egy dugással, szopással, ami szerintem nem művészet, csak a nyalás. Az művészet! Absztrakt művészet. De én nem akarok „művészkedni”! Na, nyalunk egyet? Kurvanagy a hőség, ez jót tesz az üzletnek.
10 éve nyitottam az „Ági” fagyizót, és beletrafáltam, jól megy. Látod a „lányaimat”? Idén már négyet alkalmazok, jövőre hatot. Kemény csajok ám! Bátrak, hogy jelentkeztek a hirdetésemre „Vörös, szeplős, leszbikusságukat nyíltan vállaló felszolgálónők és cukrászok jelentkezését várom... stb.” Nem győztem válogatni közülük, még olyan is volt, aki kikezdett velem, de hát az nem megy, én nem partnert kerestem. Mit választottál, citromot meg csokit? Az jó. Na, várj, majd én kiszolgállak. Dehogy takonyevés! Azt megmondanám, baszd meg, abban biztos lehetsz...
A zsaruk jöttek, láttak, győztek, és anyám a sittre került többrendbeli gyilkosságért. Hullottak a baszói meg a tesóim a keze alatt, mint a legyek. Pontosan öt rendbeli (ennyit vallott be!) fizikai erőkifejtés hatására lélekmentesített cicózás miatt dobta fel a pacskert. Á, nem ítélték halálra! Üvegmorzsákkal meg némi szilánkkal sózta meg az állami tejbekását, amit nem vett jó néven a gyomra, vérzett is veszettül, éppúgy, ahogy az alvilági zsoltárban jobb körökben mondják, hogy a kurvák vére folyjék el. Az övé elfolyt, ahogy illik is egy üvegpohártól, aki kiszolgált már sok lesittelt ribancot, akik gyerekeket öltek. Nem tudom, mi volt anyám utolsó szava, gondolom az, hogy faszt ide, vagy véged van, de a pohárét őrzi az emlékezet, ő azt mondta, hogy kurvára nem érdemes becsületesnek lenni, mert szegény sosem mutatta másnak magát, csak annak, ami: pohárnak. Anyámat vagy eltemették, vagy nem. De gondolom, el, mert a világ mocska is megérdemel egy dögtemetést, hiszen Isten egyformán szeret minket, de erről nem egyformán vagyunk informálva. Az intézetben jó volt nekem, ha nagy teherbírású nevelők vigyáztak önmagukra, mert rám aztán kurvára nem lehetett. Basztam a szabályokra. Néha jól megráztak, ez tény, de nem hatott rám, éppúgy, ahogy ma sem hat se a fasz, se a rongyrázás, mert tudom, hogy jó nagy és forró szar van minden mögött, és bevallom, nem csúcsélmény tudni a dolgokat, de az élet úgy belém verte a tudást, hogy járványos gyorsasággal terjedt el rólam, mekkora rafinált egy ribanc vagyok, én pedig nem is cáfoltam meg. Nem is tudom, miért nem. Lehet, hogy elakadt a szavam.
Mint akkor, amikor egy éjjel a 70 éves portás bácsit megláttam faszt lengetve a Boros Ági ágya mellett, aki csak nézte az öreget nagy szemekkel, és úgy reszketett, hogy belecsikordult a fogam. Hát fogtam a bádog éjjeliszekrényt és fejbe csaptam a faszit. Persze rögtön én lettem a gyilkos picsa, az öreg meg letagadott mindent. A szégyentől nem szakadt le a pofája senkinek, csak a megélhetés súlypontja húzta le az agyukat, így a portásból udvaros lett, az éjszakai nevelőből, aki részegen döglött, míg a hervadt fasz a Boros Ágit riogatta, konyhai kisegítő, ami a nehezen elvégzett 6 elemijéhez amúgy is jobban illet. Nem mintha valaha is foglalkoztatott volna, hogy mi illik vagy mi nem, de azért az agyamban megfordult egy-két dolog akkoriban: 1. hogy, mi a faszért nem jár nekünk egy jól képzett felnőtt, aki néha gyerek is tud lenni! 2. hogy mit jelent az a felirat a nevelők szerint, amit a magyar címer alá tűzött a véletlen (akit amúgy illett néha igazgató elvtársnak szólítani), ami pontosan így szólt: „Mivé lesz az erkölcs, ha nem igazolja a lelkiismeret?” Volt ott egy szétbaszott Riszamanci, akitől meg is kérdeztem, elvégre napi 8 órát volt a légteremben, mint felügyelő, de állatira nem tetszett neki, hogy hülye zacis kérdésekkel zaklatom. Mintha gyalogmunkás lenne gyönyörű hazánk egyik rizsföldjén, úgy küldött el az anyám fekete picsájába, olyan gyorsan és durván, ahogy a bölcsőhalál küldi el a gyerekeket a túlvilágra. Oké, tudom, hogy a bölcsőhalált agyi rendellenesség okozza, de hát Riszamancit is agyi rendellenesség hozta közénk. Más nem hozhatta, hát én is visszaküldtem őt a jó kurva anyjába, amiből idő előtt bújt ki. Persze azonnal felvitt az igazgatóhoz, hogy túl sok vagyok neki, mint egy nagy tér, és ő köztudottan agorafóbiás, kikéri magának, hogy hatalmas nyílt térként az őrületbe kergessem őt. A diri hol engem, hol a sikítozó picsát nézte, majd azt mondta, húzzunk a fenébe, neki magas a vérnyomása, nem akar idő előtt elpatkolni, de fog, mert mi sodorjuk neki ilyen alkalmakkor azt a vékony szálú kötelet. Na nem kezdtem el zokogni a sajnálattól, mert amikor a takarítónőket felváltva baszta, és azt követelve tőlük, hogy ordítsák (de felhevülten ám!) a fülébe, hogy „golyóscsapágy van a lábad között, Lajos!!!”, akkor nem jutott eszébe a magas vérnyomása, se az, hogy mi, gyerekek, rálátunk a szoba ablakból az irodájára, ami olyan közel volt hozzánk, hogy akár be is húzhattuk volna a függönyt helyettük, de basztunk behúzni. Tök vicces volt az a kopasz hülye a cérnavékony lábaival meg a lottyadt seggével. Igaz, sokáig azt hittem, hogy a fasz neve csak álnév és valójában golyóscsapágynak hívják, de korán túltettem magam a tévedésen. Riszamanci két éven belül meghülyült, igaz, szebben mondták, nem hülye volt, hanem skizofrén, ami nagyon tetszett nekem, mert bár sejtettem, hogy szar dolog, de valahogy úgy hangzott, mintha valami különleges virága lenne, vagy saját holdja az égen, vagy harang a valagába, szóval olyasmije, ami nekem sose lesz. Mint egy távcső például. Mindig vágytam egy távcsőre. Szerettem volna messze látni. Persze mi a jó francot láthattam volna? Hát erről fingom se volt, de talán a kriminális útviszonyok izgattak már akkor is. A belső útviszonyok. De erről nem pofáztam senkinek, volt bennem egy piros lámpa, ami megálljt parancsolt. A Boros Ágiban nem volt stoplámpa, ő mindent kimondott nekem.
Hogy ápolónő akar lenni, hogy nem akarja, mégis kényszeresen megeszi a száraz taknyot, amit kipiszkál az orrából, és elém tartott egy zöld galacsint, azzal, hogy „megkóstolod?”, de ezt olyan kedvesen mondta, mint aki önmagából kínálja fel a legértékesebbet. Mindig fontos volt számomra mások öröme, a magaméval soha nem törődtem, hát bekaptam a zöld galacsint, és azt mondtam, hogy finom. Ettől kigyulladtak a zöld szemei, pici orrcimpái remegni kezdtek, és sírva átölelt. Annyira szeretlek, mondta. Még sosem mondták nekem, hogy „szeretlek”, hát én is bőgni kezdtem, de valahogy józanul, mert közben azon fohászkodtam, hogy ne kelljen több taknyot ennem, azért, hogy ő jól érezze magát, és elhiggyen nekem valamit, ami vagy igaz vagy nem, de mindenképpen érdemes az elhitetésre. Nem etetett meg többé, de rászokott arra, hogy villanyoltás után hozzám bújjon, és végigcsókoljon azzal, hogy „milyen jó szagod van”, amitől elég szarul éreztem magam, de tűrtem, mint paraszt a termelési értekezleteket, amikből szart se ért. Én sem értettem, mire jó az, amit Ági csinál, de évekkel később elmondta, hogy hasznos észrevételeket gyűjtött a lábam között, és mindenkiben, akikkel ágyba keveredett, engem keresett, meg a szagomat rajtuk. Ágiból ápolónő lett. Felnőttként, a takonyevés mintájára, odaadtam neki magam, hogy legyen meg az öröme, használjon kedvére, mint egy tárgyat, amire annyira vágyott. Gondoltam, mit veszíthetek? Semmit! Annyit basztam már érdekből, félelemből, muszájból akaratomon kívül is, hogy ez meg sem fog kottyanni nekem. Tévedtem. Halálos tévedés volt, mert elfelejtettem védekezni az érzések ellen. Meztelen idegekkel adtam oda magam neki, és pont az orgazmus pillanatában, beleszerettem. Életem első orgazmusa úgy megrázott, mint kőművest az építők napja eltörlése. Szédületes a test hatalma! Másra sem vágytam újra meg újra, csak arra a kurvanagy szédületre, amit Ági érintése okozott, és aminél jobbat még sosem éreztem. Ő sírt a csúcson, én meghaltam, kettőnk lelkiismeretévé váltam, és olyan színtiszta ártatlanságot találtam, hogy életemben először hinni kezdtem Isten létezésében.
Nem hiszem, hogy van még egy ilyen hülye állat, mint én vagyok, aki vallásossá lesz a szeretkezéstől. Összeköltöztünk, gyorsan, mint a villám, ami nem csapott ugyan belénk, de a nyilvánosság ezerrel és ököllel. Egyik helyről a másikra vándoroltunk, de szocialista, elvtársi aggodalmak térítettek volna le buzi utunkról („ah, két ilyen jó bige, hogy nem talál farkat magába…”) és egymásról, de nem hagytuk. Én, a nép hálátlan lánya, a rendszer kedvezettje, otthagytam a főiskolát az utolsó évben, Ági meg új helyen, egy másik kórházban vállalt állást, és egy nap azzal jött haza, hogy a kórházigazgató engedélyével beköltözhetünk egy picinyke, alagsori szobába, ha én hajlandó vagyok a laborban segéderőként dolgozni. Ujjongtam! Bármire hajlandó lettem volna, csak legyen már egy hely, ahol nyugodtan szerethetjük egymást, szabadon sikítva, hiszen meg voltam győződve arról, hogy a lélegzet-visszafojtott aktus káros, és minden nyúltempós szopás-baszás társadalmi méretű eltávolodáshoz vezethet, mert mi más lenne az ebből fakadó korai frigiditás és impotencia, ha nem eltávolodás egymástól és mindentől, még a valóságtól is? Ági örömömet látva félve mondta, hogy „azért van egy kis baj…”. Mondjuk nem örültem, amikor kiderült, hogy az a kis szoba az alagsorban épp a hullakamra mellett van. De rosszul értelmezi a szerelmet az, aki megijed ilyen kis semmiségtől, miközben szerelme öle izzik, tárul, magába olvaszt, reszketve könyörög bármiért, ami én vagyok, csak érintsem már meg, mert ha nem, eggyel többen lesznek a Lipóton. Persze hogy pár nap múlva már ott laktunk a hullakamra mellett az alagsorban. Egy tekervényes betonfolyosón kellett végigmenni a szobáig. A folyosóról több ajtó is nyílt, a fehérnemű raktáré, a kórházi mosodáé, a proszektúráé, na meg a hullakamráé, egy kékre festett szörnyű vasajtó, de akkora méretű, hogy széltében akár 3 koporsó és bádogtepsi is ki- vagy befért volna rajta simán. 41 viharlámpaszerűség volt beépítve a falakba, de így is csak félhomály uralkodott végestelen végig. A hatalmas fűtőcsövek sziszegtek, csöpögtek, és ontották a meleget. Szorongva mentem végig a hosszú folyosón, de személyes érdekem volt, hogy ne kapjak szívrohamot a félelemtől, és nem is kaptam. Nem akartam semmi mást, csak boldog lenni, dolgozni, beolvadni, nehogy gondot okozzak bárkinek is, főleg magunknak ne, hiszen békén hagytak bennünket. Volt hol lakni, volt munkánk, olcsón ehettünk a kórházi ebédlőben, és éjjelente úgy szerethettük egymást Ágival, ahogy akartuk (mintha a másik különleges hímes tojás lenne), finoman, gyengéden, semmi esetre sem pásztorhagyományokon nevelkedett ostor-pattintgatóként, ami lehet, hogy izgalmas, de minket nem ez izgatott fel…
A két mosodás nő és a raktáros öregasszony gyakran bejöttek hozzánk kávézni. Amikor megtudták, hogy zacisok voltunk, elkezdtek anyáskodni felettünk, ami jó volt, de épp ez indított el bennem egy szörnyű félelmet! Úgy éreztem, hogy én már jártam itt. Láttam ezeket a sziszegő csöveket, a folyosót, és láttam ezeket az asszonyokat is, Klári nénit a ráncaival, Ilus nénit a villogó ezüst fogaival, és Csöpi nénit a gumikötényével, ami úgy feszült nagy hasára, mint egy szereptévesztett zöld lufi. Áginak nem beszéltem erről a rossz érzéseket keltő „dözsavúról”, nem akartam megrémíteni, úgy is épp elég rémült volt, mert valami hülye öregember a folyosón belemarkolt egy nap a melleibe („De jó csöcseid vannak!”), amitől majdnem befosott. Nem mintha nem fürdettem volna meg, és nem tettem volna tisztába, de azért jobb, ha egy felnőtt, 20 éves nő tud parancsolni az ilyen-olyan izmainak. Rákaptam arra, hogy kísérgessem. Átmentem érte a másik épületbe, és együtt jöttünk át a folyosón. Így nem volt olyan rettenetes az út, sőt, volt, hogy végigröhögtük, mint hibbantak a temetést, vagy kergetőztünk. Ági szeplős arca vörös lett, mint lobogó haja, amit befonva hordott. A fonat végével gyakran cirógatta az arcomat, a hasamat, ha ölelésre vágyott, mert ki soha nem mondta, nem úgy, mint én, aki nem talált megfelelő jeleket, hát maradtak a szavak. „Gyere gyógyíts meg, de meg is baszhatsz!”, hívtam felé tárva a karjaimat, ő meg majd bepisilt a nevetéstől. „Te hülye, a leszbik nem basznak”. De én azértis baszást mondtam, mert szerettem, ahogy nevet, ahogy kioktat, ahogy elkomolyodik végül, és zöld szeme a vágytól könnyes-párásra gyullad, mint aki nem is akarja elhinni, hogy csókolhat, és csókolhatják, mert ő a világ közepe, mindennél fontosabb, és pontosan olyannak fontos, amilyen! Szerettem a karjait. Vékony, erős karjai voltak. Az anyja eltörte őket pár hónapos korában nem egyszer, nem kétszer. Annyiszor, ahányszor lerészegedett. És szerettem a hátát, amibe beleállt egy ágyon hagyott villa, amikor a részeg asszony iparszerűen a pici babán gyakorolta a célbadobást, lehetőleg messziről, és babanézetből mindenképpen pokoli magasból. 2 évig kínozta Ágit, mire valakinek eszébe jutott, hogy mire találták ki a zacikat és a detoxikálókat. Ági soha nem ivott szeszt. Előbb nyelt volna le 2 stampedli friss gecit, mint ugyanennyi konyakot, ha már fővesztés mellett döntenie kellett volna a kettő között. Szerettem őt. Végtelenül szerettem. Őt szerettem. A lényét. Egy idő után nekem nem tűnt fel, hogy nő. Akkor is szerettem volna, ha férfi. Nem a neme volt fontos. A gondolatai, a lelke, az érintése. Persze, ha nem nőnek születik, talán nem így gondolkodik, nem így érez, nem így érint! A picsába! Nehéz ezt megmagyarázni. Megélni pedig olyan kevesen élik meg őszintén ezt az érzést, mint mondjuk egy sztárpszichológus a betege TELJES gyógyulását. A szerelem gyógyíthatatlan betegség, ami áttételeket okoz. Az áttételek itt mindig másik embert jelentenek, akire átviszi az ember a szerelmét. Én nem tudok ilyet! Képtelen vagyok mást szeretni, csak azt, akitől „elkaptam” ezt a „betegséget”. Ez nem hűség! A hűség választás elé állít. Megcsalom vagy nem csalom meg azt, akit szeretek. Én nem választhatok! Én függök, baszd meg, míg élek, attól, akit megszerettem! Belém nő, mint húsomba a rák, és cipelem, míg lélegezni tudok. Nem hiszem, hogy a gyerekkorom tett ilyenné. Valaki vagy ilyen vagy nem. A 80-as években voltunk zacisok, ott hol, kitől tanultuk volna meg ezt a mély ragaszkodást? Senkitől! Csakis önmagunktól tanulhattuk. Én mindenképpen. Életem legszebb 6 évét és 3 hónapját éltem meg Ágival. Annyira boldogok voltunk, hogy ez úgy nem maradhatott. Valahol éreztem a veszélyt. Csak azt nem tudtam, merről jön, és mire figyeljek oda jobban. Őrült féltékeny voltam! És Ági is az volt. Ha meglátott, mindig elsápadt, reszketett és azt kérdezte „Még mindig csak én vagyok neked?”, és amikor bólintottam, hogy „csak” ő, visszatért az élet belé, és mint egy gyerek, úgy csimpaszkodott belém, és én sem tettem mást. Nem tudom, mi a faszért kérdezel hülyeséget!? Köztünk nem voltak elosztva a szerepek, hogy ő a fiú, én meg a lány, vagy fordítva. Voltunk, akik voltunk! Mindenben egyenrangúak: nők is, férfiak is, gyerekek is egyszerre. Van egy határ, ami után már nem számít semmi. Érted? Nem érted! Na jó. Nem jut most jobb az eszembe, de van egy színész, egy színes bőrű színész, aki olyan tehetséges, hogy bár tudom, hogy néger, de amikor nézem a filmet, egyszerűen a játéka annyira lenyűgöz, hogy megfeledkezem arról, hogy néger. Mert nem fontos a bőr színe! Az a fontos, ahogy játszik. És olyan jól játszik, hogy még azt is elhinném neki, hogy fehér bőrű, ha ezt állítaná. Az utolsó nap épp moziban voltunk. Ági szeretett moziba járni, én nem, de az ő öröme fontosabb volt, tudod, takonyevésszerű mozzanat ez is... bár arról leszokott még a zaciban 11 évesen, de sokat röhögtünk, ha eszünkbe jutott. Ha nem örömmel tettem valamit, akkor megjegyeztem halkan, hogy „oké, de ez takonyevés...”. Ilyenkor vagy lemondott a dologról, vagy nem, de többnyire le. A mozi után nagyon jó kedvünk volt, tudod, mint amikor szíve szerint elrepülne az ember, és bár mindent tökéletes harmóniában lát, mégis valahogy túl irracionális a valóság. Fura állapot. Elmebajszerű, pláne, hogy tudtam, szeretni fogjuk egymást perceken belül. Csupa tűz és várakozás voltam. Ági csacsogott, nevetett, édes butaságokat mondott.
Én hülye állat! Rögön le kellett volna ájulnunk az ágyra, de én azt mondtam, menjünk tusolni. Nem is tudom, mit vártam, vagy mit akartam ezzel, csak úgy... kibukott belőlem, akaratlanul... ahogy a világméretű történelmi változások szoktak kibukni, hirtelen, látszólag minden előzmény nélkül. Hát ez kurva szar példa. Na, mindegy! A tusoló 20 méterre volt a szobánktól, a harmadik fordulóban, a három, mindig kulcsra zárt WC mellett. Egész komoly beszarás volt mondjuk éjjel eljutni oda, mindig együtt mentünk, de most, vagyis akkor Ági nem akarta, hogy elkísérjem. Mondtam, hogy hallottam már fingani, mit van úgy oda, de azt mondta, hogy én csak tusoljak, ő majd jön utánam, és kifutott a folyosóra. Vártam 3 percet, és a törölközővel, samponnal, meg mit tudom én mivel, elindultam utána. Úgy tűnt, sokkal sötétebb van a folyosón, mint szokott, és a csövek is hangosabban szurtyogtak, hát kurvára betojtam, és futni kezdtem. Benyitottam volna a WC-be, de mind zárva volt. Bementem a tusolóba, de üres volt. Klári néni óriás méretű munkabugyogónak nevezett rémsége száradt az egyik tusoló tetejére dobva, amin mintha vért láttam volna, de nem foglalkoztam vele, elvégre joga van menstruálni egy 60 éves nőnek is, hallottam már ilyet. Hirtelen üvölteni kezdtem Ági nevét, és rohantam vissza a szobába, de ott sem találtam. Azt hittem, szétrobbanok a dühtől! Ez a düh vett rá arra, hogy benyissak a boncterembe félelem nélkül. Benyitottam, és lelassult bennem a világ folyása. Külön láttam minden tárgyat. A fény úgy himbálózott, mintha kiszabadult volna a lámpából, és fénymadárrá változott volna, a boncasztalon egy véres arcú nő sikoltozott, de nem volt hangja. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy amit látok, az valóságos. Ágit egy megtermett öreg faszi baszta. Nem tudom, hogy kerültem oda mögé, nem tudom, hogy honnan vettem el azt az 50 centis, horogszerű fém valamit, amivel péppé vertem az agyát, és addig ütöttem, míg szét nem repedt a koponyája és szét nem folyt az agyveleje a manusnak. Aztán felkaptam az ölembe Ágit a boncasztalról és rohantam vele végig a folyosón, át a másik épületbe az ügyeletes orvos szobájáig, aki hátratántorodott, amikor meglátott. Csupa vér és agyvelő voltam az öregtől, Ági meg már nem élt a karomban. A combtöveiből ömlött a vér, az állat elvágta a főereit. De akkor még élt, amikor ráugrott az a fasz, és megerőszakolta. Eldadogtam a dokinak, hogy mi történt. Adott egy injekciót, amitől elvágódtam. Mire magamhoz tértem, elmúlt 3 hónap, és az elmeosztályon találtam magam lekötözve. Azt mondják 3 hónapig őrjöngtem, de én nem emlékszem semmire. Ködös álmaim voltak éjszakánként. Ági integetett, hívogatott egy hófehér árok túlpartjáról mosolyogva, de mozdulni nem tudtam, hiába akartam átugrani azon a fehér árkon, hogy együtt legyünk újra. Klári néniék látogattak felváltva, néha egy zsaru is benézett hozzám, de aztán lassan és végleg elmaradt. Egyszer hallottam félálomban, hogy Iluska néni azt mondja valakinek, hogy „Jobb is, ha bolond marad, hát mégiscsak megölte a vén bűnöst, azt a szarevő Kriska Lacit…” Aha! Szóval így hívták a faszit, gondoltam, és a két érzés között, a gyűlölet és az undor között hányódva középarányos hányingerem támadt, majd pár perc múlva úgy hánytam, mintha egy mocskos kéz turkálna a torkomban. Valahogy ez a hányás hozott úgy-ahogy rendbe, nem a sokkolás, nem a gyógyszerek, de tény, hogy félhülyének éreztem magam, mintha kiszippantották volna a fél agyamat és minden könnyemet. Nem tudtam sírni, ráadásul a jobb lábam lebénult, csak mankóval tudtam járni. Egy év után munkaképtelenné nyilvánítottak, és átvittek egy másik helyre, ahol egészséges öregek és elmebajos ápoltak éltek. Én se öreg, se elmebeteg nem voltam, viszont nem tudtam hová menni. Nem volt egy talpalatnyi hely, amit úgy nevezhettem volna, hogy „otthon”. Egy húgyszagú, tízágyas kórterembe kerültem, elmebetegek közé, és még örülhettem, hogy nem az utcára. De ami késett, nem múlott. 2 év múlva felszámolták az Intézményt, és én 23 évesen az utcán találtam magam, amit a közgondolkodás természetesnek talált. Hát, nem vagyunk egyformák, mert nekem ez egyáltalán nem tűnt természetesnek, és úgy láttam, hogy a többi hajléktalannak sem, akikkel a Déli pályaudvaron húztam meg magam. Reggelre eltűnt a botom. Na, ez jó jel, gondoltam. Ha nincs bot, akkor járnom kell. És jártam. Először négykézláb, amit olyan mulatságosnak találtak a járókelők, hogy pénzt dobtak elém, de amit szinte rögtön el is szedtek tőlem pár ökölcsapás és seggberúgás után a sorstársaim. Megértettem őket. Élni kell, és aki kapja marja, ami marható. A szervezetem víz- és táptartalma lenullázódott a negyedik napra, viszont már megálltam a lábamon, ha magamhoz öleltem egy reklámtartó vasoszlopot. Ági megtapsolt volna az ügyességemért, mások kiröhögtek és pénzt nyújtottak, de amikor el akartam venni, visszahúzták a kezüket, és rám üvöltöttek, „Takarodj dolgozni te cigány kurva!” Hoppá! Voltam én már mindenféle faszszopó, de még sosem cigányoztak le. Ezen elgondolkodtam. Ki vagyok én? Valóban cigány vagyok, vagy mi a kurva isten fasza vagyok?! És elhatároztam, hogy utánajárok magamnak… Nem volt könnyű. Sok faszon kellett bűvészmutatványokat csinálnom, hogy megtudjam, ki volt anyám, miért volt börtönben, hogy halt meg, és, hát igen… azt is megtudtam, hogy Kriska László mentett meg az életnek, akit én küldtem a halálba. Furcsa az élet. Mintha valóban előre meg lenne írva a sorsunk. Sosem hittem a véletlenekben! Mindennek úgy kell történnie, ahogy történik. Nekem pofázhatnak, úgysem hiszek el mást! Elmúltam 40 éves. Én már jól tájékozódom látszat és valóság között. Alaposan megfizettem a jól tájékozottságomért. Klári néni húzott ki a szarból, odafogadott magához és még a lakását is rám íratta. 16 hónapig laktam nála, aztán szegény, a halál minőségfogalmát tanítgatta nekem az alatt a 2 hónap alatt, míg el nem vitte a tüdőrák. A halál jó tanító! Érzelmi-intellektuális impulzust ad a gyászolónak, bár ha túl belemélyül az ember a siratásba, könnyen a lakásmaffia kezében találhatja magát, mint én, akit, mert nem hagytam magam átvágni, elkaptak… de ezt már elmeséltem, tudod, a Kiserdei szexcsata, amiből a végén én kerültem ki győztesen, épp csak a méhemet kellett kivenni, meg pár méter felrepedt belet, de hát Istenem, semmis sem adnak ingyen. És aki meztelen seggel megy neki az életnek, annak az élete nem egyhamar válik barokk minőségűvé. Persze hogy egyedül élek! Se kutyám, se macskám, se szeretőm. Ágit gyászolom, de nem sírok. Magamban jókat pofázok vele, még világnézeti vitáink is vannak, meg szexuális gondjaink. Úgy ám! Mert fantáziálás menti meg a nyomorult némbereket a rossz tettektől, háttérbe szorítja az önpusztító gondolatokat. A szerelmes fantáziálás szubjektív líra, tudatformáló sűrített közlésmód, felér egy dugással, szopással, ami szerintem nem művészet, csak a nyalás. Az művészet! Absztrakt művészet. De én nem akarok „művészkedni”! Na, nyalunk egyet? Kurvanagy a hőség, ez jót tesz az üzletnek.
10 éve nyitottam az „Ági” fagyizót, és beletrafáltam, jól megy. Látod a „lányaimat”? Idén már négyet alkalmazok, jövőre hatot. Kemény csajok ám! Bátrak, hogy jelentkeztek a hirdetésemre „Vörös, szeplős, leszbikusságukat nyíltan vállaló felszolgálónők és cukrászok jelentkezését várom... stb.” Nem győztem válogatni közülük, még olyan is volt, aki kikezdett velem, de hát az nem megy, én nem partnert kerestem. Mit választottál, citromot meg csokit? Az jó. Na, várj, majd én kiszolgállak. Dehogy takonyevés! Azt megmondanám, baszd meg, abban biztos lehetsz...
