A Hetedhét Oázis által kiírt verseny célja az volt, hogy ha többre nem is, de legalább arra az időre, amíg megszületnek a művek, a pályázók foglalkozzanak a fogyatékosság gondolatkörével, éljék bele magukat a helyzetbe. Ebben voltak segítségükre az alkotók, a pályázat résztvevői, akiknek ez úton is köszönik a részvételt. A beérkezett pályamunkák így valódi megmérettetésben részesültek, azon túl tehát, hogy valaki pályázatot küldött, ténylegesen a legértékesebb művek kaphattak helyezést, és zsűri - különdíjat.
A rendezvény moderátora Lang Györgyi volt, a zsűri tagjai Acsai Roland, Bódis Kriszta és Lackfi János voltak. A rendezvényen részt vett Junior és az Anti Fitness Klub képviselői. (A rendezvényről a fotókat Gazdag Éva készítette.)



A Próza kategória nyertesei és különdíjasai:

Hevesi Kovács János: Búvárok (1. díj)
Jancsó Noémi: László (2. díj)
Puszta Szilvia: Matt a végtelennek (3. díj)

Különdíjasok:
Kiss Orsolya: Az én fiam
Szendrei Szabina: A csoda
Dombóvári Csongor: Időutazás
Pfeffer Tünde: Holdfogyatkozás
Gethe Anna: Furcsa
Krokos B. Zsuzsanna: Naplórészlet



A Vers kategória nyertesei és különdíjasai:

Éhes Miklós: Vers a flippergolyókról (1. helyezett)
Jancsó Noémi: Hic. Nunc. Et sempe, Az égig érő nefelejcsek (2. helyezett)
Pánczél Péter: Sötétben (3. helyezett)

Csókás Borsi: A szemhéjam mögött (különdíj)
Mucsányi Erzsébet: Bármi áron fel kell állnom (különdíj)
Tóth Diána: Hogy lesz a lányokkal? (különdíj)
Zabundia Ágnes: Érdekes, hogy (különdíj)
Hubai Tünde: Én ilyen vagyok (különdíj)



E cikkünkben a próza kategória különdíjasainak írásai olvashatóak. Holnap a próza kategória három nyertes írását közöljük. A vers kategória győzteseinek és különdíjasainak írásait vasárnap olvashatják el ICA-n.

Verőfényes szeptember délután. Már nincs hőség, csak kellemes meleg. Pénteki felszabadultsággal egy középkorú nő sétál az utcán. A járdáról belát egy iskola udvarára. Megáll egy pillanatra. Mosolyog. Benn nyolc éves forma gyerekek hintáznak és fogócskáznak. Átnéz az utca másik oldalára, ott is egy iskola áll. Az udvaron pár szellemileg és testileg sérült fiú kergetőzik tolószékben, de a legtöbben inkább a kerítésen át sóvárogva nézik a szembe szomszédaikat. A nő elkapja a tekintetét és elsiet. Nem lehet pontosan tudni ők hány évesek, de szellemileg nyolc körül lehetnek. Az udvar hátsó részénél egy pad mellet két tolószék áll, üresen. Mellette a homokozóban két fiú önfeledtül játszik matchboxokkal és egymás szavába vágva mesélik, hogy az ő apukájuknak milyen kocsija van.

"Az én apukámnak egy nyitott piros sportkocsija van és minden hétvégén megengedi, hogy én kormányozzam, és még a parkolójegyet is én szoktam venni!" - mondja Lacika, akinek ragyogó kék szeme és elektromos tolószéke van.
"Az semmi, az én apukámnak is volt egy olyan, de már vett egy újat és azt meg nekem adta! " - mondja Gabika, a cigány kisfiú, akinek csak egy ütött-kopott ezer éves fém tolószék jutott. Azt is az iskola adta.

Csak pár hete ismerik egymást, de ők most legjobb barátok. Imádják az autókat. Talán ez az egyetlen közös dolog bennük. Az utcán szórakozottan fellibbennek a sárga falevelek. Egy vérvörös nyitott sportkocsi érkezik. Lacika büszkén, hatalmas vigyorral az arcán int oda a luxusautót vezető férfinak, és reméli hogy az udvaron mindenki látja és mindenki számára egyértelmű, hogy bizony a sportkocsit vezető férfi az az ő apukája. Önkívületi állapotban mászik a homokozóban, maga után húzva tehetetlen alsó végtagjait, kapaszkodik, kúszik-mászik, pihen, újrakezdi de végül is sikerül bemásznia tolószékébe. Egyedül. Tanult eleganciával előretolja a kart és mint hős gurul is a kapu felé. A hajából és füléből pereg a finom szemű homok. Gabika és a többiek tátott szájjal figyelik a jelenetet. Egy barna szemű, sötét bőrű férfi közelít biciklin, a kormányon egy szatyorban üres üvegek csörögnek. Megáll, letámasztja a biciklit a kapuhoz. Bemegy. Felemeli Lacikát, megöleli, beleülteti a kerekesszékbe, és a kijárat fele kezdi el tolni. Az udvaron néma csönd. Gabika apukája nem is sejti, hogy fia ezen pillanatokban veszíti el minden maradék emberi méltóságát. Gabika csak súlyos percek múlva tér magához. Az enyhén lejtős utcán gurul apa és fia. Gabika a zsebébe túr és észreveszi, hogy nála maradt Lacika játékautója.

Lacika nagyon szeret utazni. Ilyenkor kiabál vagy énekel.
"Apa, hagy vezessek!" - szól kuncsorgó hangon.
Az apukája minden hétvégén elviszi a város szélére, az ölébe ülteti, és olyankor Lacika tekerheti a kormányt.
"Laci, tudod, hogy majd holnap vezethetsz, már csak egyet kell addig aludni!" - szól az apja kimért hangon.
"Jaj, de én most akarok! Bárcsak már holnap lenne! Bárcsak előre tudnék menni az időben!"

Gabika és az apukája az utca végén a tér felé veszik az irányt. Hétvégenként itt szoktak kéregetni. Megállnak a tér egyik padjánál. Az apa rágyújt. Gabika szó nélkül tudja a dolgát, a gyorsétterem bejárata elé teker és összeteszi a kezét. Egy középkorú nő jön ki. Ad kétszáz forintot Gabikának. Ennyit még soha nem kapott. Azonnal álmokat kezd szőni, hogy ezt a pénzt félrerakja, gyűjteni fog és majd vesz az apukájának egy autót. Hirtelen megzavarja valami. Egy ismerős kék szempár szegeződik rá.

Lacika és az apukája a téren lévő gyorsétteremben épp befejezték az ebédjüket. Távozni készülnek. Lacika szeme az üvegen át összetalálkozik Gabikáéval.

Gabika érti a helyzetet, de Lacika is. Ráveszi az apukáját, hogy még egy fagyit is vegyen neki. Ez alatt Gabika gyorsan arrébb hajt három háztömbnyit és befordul az első utcába. Éppen azt latolgatná, hogy ismét megsemmisült-e, mint ember, mikor egy csillogó vérvörös sportkocsit lát meg karnyújtásnyira. Lacika apukájáét. Sosem látott még ennyire gyönyörűt életében. Körbejárja, simogatja, nézegetni, egyszerűen nem tud betelni a látvánnyal. Gabika ezekben a pillanatokban kiesett időből és térből.

Lacika és az apukája jóllakottan lépnek ki az ajtón. Az autó felé veszik az irányt.
„Lacika ugye nem fejtettél el parkolójegyet venni?”

Gabika visszatér az időutazásából, három autónyira egy sárga mellényes parkolóőrt vesz észre. Tudja, hogy akinek nincs jegye, azt megbünteti az ellenőr. Még az autókat is. Még az ilyen gyönyörű autókat is. Tudja az is, hogy a jegyautomatában jegyet kell venni, Lacika már mesélt róla. Körbenéz, sehol egy automata a környéken. Egy utcányira van a legközelebbi. Egy egészséges ember talán 2 perc alatt tenné meg ezt az utat. De Gabika nem egészséges és Gabika nem mérlegel. Emberfeletti erővel hajtja meg a széket, érezni, hogy bármelyik pillanatba darabokra eshet, a gumi forró, égeti a kezét, de ő csak teker összeszorított fogakkal. Odaér a géphez, zöld, kék, piros gombok, feliratok. Próbál visszaemlékezni Lacika hogy tanította. "Bedobod a pénz és zöld!" Beugrott. Gabika bedobj a kincset érő kétszáz forintját. Súlyos másodpercek alatt készül el a jegy. A fogai közé szorítja, minden izma megfeszül és tekerni kezd. Még hihetetlenebb sebességgel. Ezúttal a szerencse mellé szegődik, ugyanis az ellenőr már rég odaérhetett volna, ha nem gyújt rá. Gabika beviharzik, centik híján kirepül a tolószékből, de megvan a jegy, csak ez számít. Utolsó erejéből a szélvédőre teszi, majd leborul a motorháztetőre. Ekkora izommunkát még sosem végzett sérült teste. Levegő után kapkod, hányingere van, remeg egész testében, mégis megmagyarázhatatlan fura, bizsergő érzés kerülgeti. Boldog. Ahogy szokott lenni, most sem tart sokáig a boldogsága. Bénító fájdalom a dobhártyájában, úgy érzi szétrepedt a feje. Szédülve felnéz. Egy férfi áll előtte. Vörös a feje, a nyakán az erek és az inak kidudorodnak. Ordít. Rá ordít. Szavakat nem ért, de tudja hogy neki szól. A háttérben meglát egy ismerősen ragyogó kék szempárt. Ám most kicsit másként ragyog. Lacika szeméből könnyek folynak.

Lacika apukája borzasztó erővel sújt le Gabikára, aki a pofon következtében kizuhan a tolószékéből.

Elsötétedik minden. Gabika az úton fekve tér magához. Egy vérvörös sportkocsi távozik, az úton a levelek melankolikusan röppennek fel. A járókelők lopva nézték végig a jelentet. Egyesek később azt állították, hogy az öreg szakállas parkolóőr elmorzsolt egy könnycseppet majd továbbállt. Kisvártatva egy barna, bozontos férfi tűnik fel. Felkapja Gabikát, megöleli és visszateszi a kerekesszékbe. Távoznak. Az utca kövén csak egy piros játékautó marad.

Kora este. Lacika az ágyában fekszik. Már túltette magát a ma történteken. Őt már csak a holnap érdekli, mikor végre vezethet. Azt kívánja bárcsak már holnap lenne. Nyílik az ajtó, bejön az apukája, bebújik mellé az ágyba.

-Várod már a holnapot?
-Nagyon!
-Emlékszel mit mondtál, mikor hoztalak haza? Hogy szeretnél előre menni az időben?
-Igen. Apa te tudod hogy kell?
-Megtanítalak rá, most nagyon figyelj!
-Hurrá! Azt akarom, hogy holnap legyen és menjünk kocsizni!
-Hunyd be a szemed, és próbálj ellazulni, próbáld kikapcsolni az agyad. Gondolj arra, hogy már a kocsiban ülsz.

Lacikának ezen az estén abban a kivételes kegyelemben volt része, hogy amint lehunyta a szemét elaludt, mikor legközelebb kinyitotta pedig már reggel volt, és úgy érezte csupán egyetlen egy másodperc telt el.

Gabika a meredek folyópart tetején ül a tolószékében. Remegnek az ujjai. Most valahogy nem fénylik a szeme. Hajt egyet a kerekeken.

Hétfő délután. Az utcák már szelesek. A falevelek nyugtalanul kavarognak a levegőben. Megérkezett a hideg. Gabika ma nem ment iskolába.

Reggel hét óra négy perc. Ki kell kászálódnom az ágyból, mert megint jön egy szokásos, unalmas hétköznap.
- Anya, gyere már! –huh, ezt nem kellett volna ilyen hangsúllyal üvöltenem. Na végre, megérkezett. Jó, jó, mindjárt fölülök, várj már egy kicsit! No látod! Sikerült is, mert mint tudjuk: türelem rózsát terem. Nem, nem, nem! Nem ezt a ruhát akarom fölvenni! Elmúltam már tizenhat, azt veszek föl, amit én akarok!
- Segítesz fölöltözni, anyu? Tudod, ma szépnek kell lennem, hiszen délután még fontos dolgom van.
Megreggelizem, fogmosás, fésülködés, cipőhúzás…Jaj ez a cipő…Ne is értem, hogy miért hordják a lábukon az emberek. Csak a baj van vele. Furcsa…
Na indulhatunk is, irány a suli, természetesen BKV – val. Egy óra várakozás, mellettem egy részeg fickó a táskájában turkál. Alig lát valamit, biztos nem tudott aludni az éjjel… Furcsa…
Na végre itt a busz! Menjetek, siessetek, de még nekem is föl kell szállnom. Á! Már megint rosszul fogtam meg a kapaszkodót, de még szerencse, hogy olyan nagy a tömeg és föllökdöstek. Na indulás…fékezés, hajtás, gyosítás…De cuki ez a kissrác itt mellettem. Hmm. Rám néz és elfordul. Na mi van, nem láttál még fehér embert? Furcsa…
Mikor leszállok a buszról az jut eszembe, hogy mi lenne, ha ma metróval mennék a suliba. De nem megyek, marad a villamos, mert nagyon sietek. És már megint késésben vagyok, pedig az első óra magyar, és természetesen dolgozat.
Még át kell olvasnom az egészet.
- Sziasztok! – persze ketten köszönnek vissza, ez már nem is meglepő. Különcnek tartanak. De hogy miért? Van két karom, lábam, van fülem, szemem és szám is, amin keresztül úgy veszem a levegőt, ahogy a többiek is. Jó, nem tudok olyan gyorsan beszélni…és akkor mi van? Dani meg mindig az orrában turkál, a Julcsinak meg visítós a hangja. Furcsa…
Megérkezett a kedves, drága Tanár úr. Osztja a lapokat, tollakat elő! Nekem nem is kell szólnia, tudom, már indulok a tábla melletti székhez. Csodás. Hihihi! Jaj! Nem szabad ilyen hangosan nevetnem, de hát le van csúszva a slicce! Ez mókás. Felelek: kérdez, és én válaszolgatok. Nem bírja kivárni, hogy kimondjam, így jönnek a szokásos eldöntendő kérdések. Nézi a papírját.
- Négyest adok Kata, ülj a helyedre!
Mire fölállok, már ki is csöngetnek. Igyekszem a következő órára, bár nem olyan egyszerű a táskámat meg a két imádott botomat is fogni. Unalmas itt lenni, de nem baj, már csak pár perc és jöhet az úszás! Abban legalább jó vagyok, utálnak is miatta a többiek.
Leérek a buszhoz, már mindenki beszállt. Megyek, megyek, várjatok meg! Megérkezünk, de az uszodát átalakítják és nincs oktatás. Csak profi úszók mehetnek be – hallatszik a tanár hangja. De hát én az vagyok, be akarok menni! Na persze ezt nem hangoztatom.
Vissza a suliba. Következhet két lyukas óra. Jöhetnek a nagy trécselések, a fiúk után szaladgálások, hülye történetek és a sutyiban dohányzás. Bemegyek a számtech terembe és böngészek egyet az interneten. Megnézem, hátha írt levelet az a srác, akivel ma délutánra beszéltem meg egy randit. Lehet, hogy addig még lemondja. Kicsit izgulok. Kicsit...nagyon. Életemben eddig kétszer voltam találkán, és egyszer randiztam. Ez a többiekhez képest nem valami jó arány. Jó, mondjuk ha azt vesszük, hogy a Dóri meg három hónapos terhes, akkor nem is olyan rossz a helyzet. Furcsa…
Levél egy szál se, de ennek most örülök, mert azt jelenti, hogy áll a délután. Mehetek az utolsó órára. Történelem. Nem is értem minek kell a múltról tanulni. Nekem most bőven elég az elkövetkezendő negyvenöt perc. Iszonyat várakozni. Vajon milyen lesz a srác? Izgulok. A levelei alapján helyes, aranyos, elegáns és okos. Na persze, várjuk csak ki a végét. Végre kicsöngettek. Akkor irány a WC, egy kis sminkigazítás, parfüm, meg miegymás.
Végre kiléptem a suli kapuján. Az a baj, hogy egy olyan helyen találkozunk, ahova egyedül még nem mentem el. De miért is lenne baj? Már nagy vagyok, majd csak lesz valaki, aki segít. Szóval indulás! Egy darabig együtt megyek Jankával, legalább tudok kivel beszélgetni. Elmondjam neki, hogy merre tartok, vagy ne? Inkább nem mesélek róla, mert az lenne a vége, hogy el akarna jönni leskelődni. Sőt! Szerintem ha nem hívnám, akkor is eljönne.
- Szia! Vigyázz magadra! Holnap találkozunk!
Jó hogy egyedül maradtam, még át kell gondolnom egy csomó dolgot. Például mit fogok neki mondani, ha odajön hozzám, merre megyünk tovább, állva vagy ülve várom? Mondjuk az Astoriánál vannak padok a megálló mellett, lehet, hogy előbb odaérek és akkor el tudok helyezkedni. Jöhet egy utolsó buszozás.
A Keletinél még sikerül taknyolnom egyet. Bravó! Felsegít egy fickó, aztán kiselőadást tart, hogy az ilyen nyomorékoknak nem lenne szabad egyedül közlekedniük, majd elhúz. Persze most mindenki engem bámul, mintha mozifilmet néznének. Azt hiszem, jobb lesz gyorsan eltűnnöm, mielőtt még valaki beszól. Furcsa…
Megérkeztem a randi helyszínére, de még van fél órám. Mit csináljak addig? Lehet, hogy olvasok egy kicsit, vagy zenét hallgatok, az legalább megnyugtat. Szóval újság elő,bámulom a sztárokat, közben meg persze nézni kell a srácot is. Nem is tudom,hogy nézhet ki. Annyit írt, hogy biztosan föl fogom ismerni, és hogy fehér hátizsák lesz nála. Úgyhogy már kémlelem is a fehér hátizsákokat, szerencsére azokból nincsen sok.
Telnek - múlnak a percek. Csak nem jön. Mi történhetett? Elfelejtette, hogy találkozunk? Vagy esetleg annyit készülődik, hogy estére ér csak ide? Na nem baj, még várok egy kicsit. Ó! Most jött egy srác föl az aluljáróból. Szőke haj, magas, fehér táska és nagyon nézelődik. Rám néz, aztán el. Odamenjek hozzá vajon? Vagy integessek? Nem. Megvárom, amíg ő talál meg engem. A botjaimat el kéne tenni a hátam mögé. Ez is megvan. Jöhetsz. Gyere ide és beszélgessünk. Had irigykedjenek majd holnap a suliban! Nagyon mosolyog. Lehet, hogy már észrevett, csak nem tudja, hogy mit mondjon.
- Szia! Zoli vagyok.
- Szia! – Ez meg kicsoda? Mit akar itt? Támaszkodik a járókeretén és zavarban van. Talán egy ovis csoportba jártunk? Vagy honnan ismerhetem? Menj már arrébb, mert nem látom a srácot.
- Te vagy, akivel tegnap megbeszéltem a találkozót, nem? – Alig értettem, hogy mit kérdez. Ő lenne a nagy hódoló? Nem gondoltam, hogy ő is mozgássérült. Vagy összetéveszt valakivel? Csak nem ő az….
- Nem, biztos összetévesztettél valakivel. Én mást várok. Biztos nem ismerjük egymást.
- Jó, akkor bocsánat. Szia!
Végre elment, persze jó lassan. Jobb dolgom is van, mint volt ismerősökkel csacsogni a semmiről. A srác meg eltűnt. Várok, várok, várok, nézelődök, várok. Már hét óra is elmúlt. Itt lenne az ideje, hogy hazamenjek. Indulás. Jön is a busz, szerencsére valaki átadja a helyét. Ezt a délutánt is jól elszúrtam. Vártam a semmire. Még azzal a sérült gyerekkel is jobban el tudtam volna tölteni az időt.
Végre hazaértem. Nyílik az ajtó, bemegyek és beköszönök.
- Szia! Na hogy sikerült a randid? Jó későn értél haza, már izgultam. Milyen volt?
Persze ez anya. Most mit mondjak? Találjak ki megint valami mesét?
- Furcsa...

Már majd’ tíz éve minden este egyedül alszom el. Persze lehetne másképp is, talán pont én vagyok az, aki nem akarja, hogy megváltozzanak körülöttem a dolgok. Olyan vagyok, mint egy ódivatú magányos harcos, s kevés az olyan ember aki képes lenne vállvetve küzdeni mellettem. Ha már a saját férjem, a gyermekeim apja nem tette meg, mit várhatnék egy idegentől, akinek semmi köze a kicsikéimhez?
Ennek ellenére nehogy bárki is azt higgye, nyugalmasak az éjszakáim! Klárikám kisebb korában rendkívül bújós volt, miután az apja elment, éveken át majd’ minden éjjel megjelent az aktuális plüssállatával, és befészkelte magát mellém. Tomit más fából faragták, pedig három évvel fiatalabb a nővérénél. A kisfiam ritkán sír, de ritkán is nevet. Na nem mintha boldogtalan lenne. Már csecsemőként olyan volt, mint egy kis Buddha, s a többi gyerekkel ellentétben ő nem vetkőzte le azt a harmóniát, amit talán onnan hozott magával, ahonnan közénk érkezett.
Így nem csoda, hogy azon nyomban megérzem, ha valami bántja, s ez a mostani esetben sem volt másképp. Sokáig nem beszélt róla, én pedig nem akartam faggatni. Tudtam, hogy ha kész lesz rá, magától oda fog jönni hozzám, s így is lett. Tegnap éjszaka arra ébredtem, hogy az én kis törpém ott áll az ágyam mellett, és nem mer, vagy inkább nincs szíve felébreszteni. Gyorsan betessékeltem magam mellé.
Túláradó gyengédséget éreztem, miközben simogattam a gyönyörű szőke fejecskéjét. Egy ilyen komoly tíz éves nagyfiút már ritkán lehet babusgatni, úgyhogy igyekeztem kihasználni az alkalmat.
− Anyu… - szólalt meg halkan. − Ugye mondtam neked, hogy a Lilikének kistestvére lesz…
− Mondtad, kicsim – hirtelen az a kósza gondolatom támadt, hogy talán szexuális felvilágosítást kell nyújtanom a gyereknek, de ezt az ostoba feltételezést a következő percben el is kellett vetnem.
− Hát még sem lesz.
− Hogyhogy? − kérdeztem riadtan. − Régóta jó viszonyban voltam Lilike anyukájával, mégsem szereztem tudomást róla, hogy elvesztette a babáját. Pedig, hogy várták azt a kicsit, s pont az utolsó pillanatban érkezett, hisz’ Helga barátnőm már rég túl van a negyvenen.
− Lilike azt mondta, az anyukája nem akar beteg gyereket.
− Beteg… ? − semmi értelmeset nem tudtam kipréselni magamból. Most már hirtelen világos lett Tomi napok óta tartó rosszkedvének oka.
− Lilike azt mondta a kistestvére valamilyen kóros lett volna.
− Down kóros?
− Azt hiszem…
Úgy éreztem muszáj magamhoz vonnom és megölelgetnem. Nem akartam, hogy feltegye azokat a kérdéseket, amiket világosan láttam, hogy mindenképpen fel kell tennie.
− Anyu, te tudtad előre hogy én…?
− Nem, kicsim – feleltem. Nem akartam hazudni neki. Nem a hazugság bűne riasztott, hanem a tudat, hogy a fiam a legkisebb hamisságot is rögtön megérezné rajtam. S ami még ennél is rosszabb nem szólna semmit, csak elraktározná az esetet abban a túlságosan is okos fejében
− És ha tudtad volna? Akkor is megszültél volna? − tudtam, hogy ez lesz a következő kérdés. A kérdés, amelytől mindig is rettegtem
Újra láttam magamat tíz évvel ezelőtt. Már rég eltemettem a lelkem mélyére azt az énemet, mivel nem tartom méltónak ahhoz, aki azóta lettem. Fiatal voltam és önző. Soha nem tépázott agyon az élet, volt egy gyönyörű kislányom, s egy jóképű férjem, akit nagyszerű embernek hittem, és akinek sütkéreztem a szeretetében. Szép otthonom volt, és alig vártam hogy hazavihessem a várva várt kistestvért, akit majd’ huszonnégy óra szörnyű vajúdás után hoztam a világra. S akkor odahoztak nekem egy apró, véres csecsemőt, akinek a karjai helyén csak deformált csonkok voltak, és kapálódzó lábai közül az egyik olyan kicsi és vékony volt, hogy minden erőfeszítés nélkül ketté lehetett volna törni. Végtelen kimerült voltam, az egész jelenet egy rémálomnak tetszett. Sírtam, üvöltöttem, hogy vigyék a szemem elől a gyereket. Nem bírtam elhinni, hogy ez a groteszk kis valami belőlem jött ki, hogy két egészséges ember szerelméből neki kellett megszületnie, hogy őt melengettem a méhemben kilenc hónapon át. Két napig nem bírtam bemenni hozzá. A férjem azt akarta hagyjuk ott a kórházban. Azt mondta, aki testileg ennyire deformált, valószínűleg agyilag sem ép. Üvöltözött az orvossal, hogy miért nem vette észre korábban, hogy a gyereknek négyből három végtagja nincsen rendben.
Nekem fogalmam sem volt mitévő legyek. Otthagyni, elfelejteni, élni tovább az életem? Tudtam, ha így döntenék, mindörökre kísértene. Ott lenne éjszaka az álmaimban, kezek nélkül várná az ölelésemet, értem sírna, engem keresne. Viszont úgy éreztem nem tudnék undor nélkül hozzáérni, arról nem is beszélve, hogy soha nem tudnám úgy szeretni, mint a másik gyermekemet. Láttam magam előtt, mivel járna felnevelni, mindnyájunknak fel kellene áldozni magát, hogy őt átkísérhessük egy kilátástalan felnőttkorba.
Végül mégis bementem hozzá. Már az ajtóból láttam, hogy ott fekszik a többi csöppség között. Először haragot keltett bennem a szörnyű igazságtalanság: elképzeltem, ahogy a többi kismama bejön, felsóhajt, és örül, hogy ez nem az ő gyerekük. Az ő kisbabáiknak szerencsére mindene a helyén van. Tisztán emlékszem, ahogy lépkedtem a kiságyak között, megbámulva minden síró és szundikáló babaarcot, míg oda nem értem Budai Tamás ágyához, aki egyenesen rám nézett. Az egész gyerek két hatalmas szem volt. Csak néztem az arcát, ahogy azt üzeni nekem, minden szemrehányás nélkül: már vártalak, jó hogy itt vagy. Sírva fakadtam miközben először vettem karomba a fiamat. Néztem az apró kobakját borító szőke pihéket, az arcocskáját, amely egyszerre hasonlított rám, a férjemre, sőt még rég halott nagyanyámat is felfedeztem benne. Úgy éreztem sok nemzedék bölcsessége szállt földre ebben a furcsa csöppségben. Minden félelem, undor és kétségbeesés egy csapásra elpárolgott belőlem, hisz akkor már világosan láttam, hogy a fiam tudta mit csinál, mikor úgy döntött megszületik, s mikor felvállalta, hogy így születik meg. S ha ez a kis ember ilyen bátor, nekem sem szabad félnem.
Ez a döntésem idősebb Budai Tamás elvesztésével járt, akinek a találkozás a kisfiával sajnos nem hozta el azt a katartikus élményt, amit nekem. A volt férjem végül egészen Amerikáig menekült, ahol új mesebeli családot alapított.
Korábban már megejtettem néhány nehéz beszélgetést a gyerekekkel az apjukról és Tomi másságáról. Mostanában már nagyon ritkán bukkantak fel új kérdések ezzel kapcsolatban, s úgy éreztem, sikerült a maguk szintjén megérteniük és elfogadniuk a helyzetet. Tomi soha nem járt speciális óvodába vagy iskolába. Szerencsére napjainkban már vannak olyan intézmények, ahol a fogyatékos gyerekek nem megtűrtként vannak jelen, hanem egyenrangúként kezelik őket. Ahol vérbeli pedagógusok tanítanak, akikről az ép gyerekekre is átragad az elfogadás szelleme. Most viszont nehéz helyzetbe kerültem, nehezebbe mint korábban bármikor.
A szoba jótékony félhomályában is magamon éreztem azt az átható kék szempárt.
− Tomikám − kezdtem alig hallhatóan − a végtaghiányt még ma is csak ritkán fedezik fel az ultrahangos vizsgálaton, amire a terhes anyukáknak kell járniuk. Nekem sem mondta senki, hogy te más leszel, mint a többiek. Ha elmondták volna, először biztosan nagyon megijedek, − ekkor már nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne torkoljon idő előtt zokogásba a monológom, − s nem tudom, mit tettem volna. Mikor megszülettél, és szembesültem a helyzettel nagyon tanácstalan voltam. De tudod mi segített akkor?
Tomi alig észrevehetően megrázta a fejét.
− Az, hogy megismertelek. Amikor először a kezembe vettelek láttam, hogy itt nincsen semmi elrontva. Az én kisfiamat Isten nem teremtette olyannak, mint a többieket, de kárpótlásként okos lett és bátor. És akkor tudtam, hogy nekem is bátornak kell lennem.
− Akkor Lilike anyukája miért nem akarja megismerni a kisbabáját?
− Nem vagyunk egyformák, drágám. Lilike anyukája biztosan úgy gondolja, így lesz a legjobb. Talán ő is fél, és neki nincs miből erőt meríteni.
− És ha lehetne, nem szeretnél inkább olyan gyereket, aki teljesen tökéletes, aki tud futni, és nem kell neki vastag talpú cipő, és akinek nem a szájával kell képeket csinálni, meg a füzetbe írni? Aki lehetne mondjuk focibajnok, vagy űrhajós vagy operálhatna embereket, és tudna sok jó dolgot, amiket én nem tudok?
− Nem kicsim, – nagyon reméltem, érzi mennyire a szívemből jön minden szavam − ha így lenne, az már nem te lennél. Ha nem születsz másnak, nem lesz belőled olyan kisfiú, amilyen most vagy, és nem lesz belőled olyan felnőtt, amilyen nagyon remélem, sőt tudom, hogy leszel. Sajnos sok ember nem tudja, mennyit lehet tanulni azoktól, akiknek nehezebb, mint nekik, és mégis vállalják a sorsukat. Érted ezt kicsim?
Bólintott, és én tudtam, hogy érti. Talán nélkülem is éretné, talán mindig is tudta ezeket a dolgokat azzal az időtlen bölcsességgel, amely valahol mélyen mindnyájunkban benne van. Ha magunkba nézünk, látjuk mitől értékes az élet, és hogy nem azokra kellene figyelnünk, akiket minden nap látunk az újságok címlapján, hanem akikről esetleg első reakcióként elkapjuk a tekintetünket.
Én minden áldott nap hálát adok, hogy ilyen fiam van. S mindent megteszek azért, hogy ő se járjon soha leszegett fejjel. Azt viszont csak remélhetem, hogy az emberek, akikkel az élet összehozza is úgy néznek majd rá, ahogy megérdemli. Mint olyan valakire, aki nem született volna meg, kevesebb fény lenne a Földön.

Tegnap, mikor felkeltem elgondolkodtam. Vajon milyen lehet a világ úgy igazán? Megismerhetem? Elképzelhetem? De miért nem? Miért nem hallhatom soha?
Csend. Gyönyörű. Megnyugtató. Tudom, te is sokszor vágysz rá, te is elhallgatnád. Te rohansz. Neked szükséged van rá. Én benne élek minden pillanatban. Mást soha nem ismertem, csak gondoltam, éreztem. Milyen lehet a hangod? Én adtam neked hangot, bizony. Én ismerem hangodat, és hallom minden szavadat. Egy másik világban talán másmilyen a hangod. De az a hang, amit én adtam neked csak a tied. Itt, ebben a pici, bezártnak tűnő világban te, bizony te, barátom megszólalsz.
Nem tudom, mennyire ismer téged a világ. Nem tudom, milyennek hallja lépted zörejét. Hallja-e azt, hogyan veszel levegőt. Régen tudni akartam mindezt. Lázadtam. Ki akartam törni ebből a kívülről némának tűnő világból, és hallani akartam. Hallani! Minden vágyam ez volt, semmi más. Hallani. Sokáig gyötörtem ezzel a világot, és önmagam, de rá kellett jönnöm, hogy nem véletlenül születtem bele a csendbe. Talán kicsit merész, de azt merem mondani, hogy ez ajándék. Szerencsésnek érzem magam. Nekem megadatott valami, ami másoknak talán soha, vagy csak rengeteg munka, meditáció árán. Én ismerhetem a csendet, az igazi belső csendet. Azt, amit csak akkor hallhatsz, elmondásod szerint, mikor igazán magadban vagy, mikor a világ nem jelent semmit, mikor te is megszűnsz szinte létezni. Az a csend, amire te annyiszor vágytál. Elmondtad. És tudom, komolyan gondoltad. Igazad van. Gyönyörű ez a csend. És az embernek néha szüksége van erre a csendre. Hiszen csak ebben a csendben lehet igazán önmaga. De én, aki beleszülettem ebbe, talán nem értékelem eléggé. Hiszen nekem ez a csend a mindennapok csendje. Már nagyon régóta. Igaz, rengeteget tanultam tőle, de mégis sokszor nehéz volt. Nehéz, mikor megyek az utcán, és nem hallom, mi zajlik körülöttem, csak érzem. Mikor bemennék egy boltba, de nehézkes beszédem alig értik. Mikor nem látom a szájak mozgását, és nem veszem észre, hogy hozzám szóltak. Mikor tanultam a jelbeszédet, és alkalmazni szerettem volna, de olyan kevesen értették. Mikor látom a koncertek plakátjait, és fáj a szívem, hogy nem hallhatom. A csend fájdalmat jelent. Jelentett. Ugyanakkor békét. Hiszen látom az indulatokat az arcon, az eltorzult artikulációt, és mégis ugyanabban a nyugalomban vagyok, mint addig. Látom, milyen hatással van mindez azokra, akik hallják az üvöltést (ha jól tudom így nevezitek), és én csak ülök nyugalomban. Számomra ez nem jelent semmit. Ha értené az illető, akkor megkérném, hogy mondja szebben, mert így nehéz leolvasni a szájáról. A hangerő számomra jelentéktelen. A kicsit se hallom, és a nagyot se. Ugyanaz a csend minden pillanatban.
Tegnap is, amikor lementem a boltba. Ismer már az eladó, és kezdi megtanulni a beszédem, kezdi megtanulni a kézjeleket, értem. Mert hasznosnak találja. És tudja, hogy olyan kevesekkel találkozom, akik ismerik, akikkel igazán elbeszélgethetek. Eleinte én tanítottam. Leírtam a szót, és megmutattam milyen jelet használunk mi rá. Aztán pedig kimondtam. És ő ismételte. Sokáig gyakoroltunk így, aztán vett egy könyvet is, de hiszen ezt már tudod barátom! Múltkor meséltem, hogy képzi magát, és hogy igazán lelkes. Sokszor akár 1 órát is lenn vagyok nála, beszélgetünk. És mindenki furcsállva néz ránk. Persze sokszor még segítenem kell neki, ő mondja a szót, és én mutatom, ő pedig csak figyel, és ismétel… Jó lenne, ha több lenne az ilyen segítőkész, készséges ember. Tisztelem őt. Tisztelem őt, képzeld el. Miért nézel így? Tisztelem, hiszen megért engem, és elfogad. Nem szól le, inkább bekéreckedik a világomba, és részt vállal belőle. Csodálom. Ehhez ám rengeteg erő kell. Nem veszed talán te se észre, hogy mennyi erő kell valaki olyan megértéséhez, aki teljesen más világban él, mint te. De köszönöm, hogy te adod ezt az erőt. Nem is tudod, hogy mi mindent jelent nekem mindez. Bocsáss meg barátom, hogy így elkalandoztam. Szóval tegnap lementem a boltba. Éppen nézegettem, hogy mit vegyek az ebédhez, amikor valaki ideges arccal, szinte arrébb lökött. Pedig csak álltam, és gondolkodtam. Nem értettem a helyzetet, de azt láttam az idegenen, hogy valami gondja van velem. Megkérdeztem az eladót. Azt mondta, hogy rámszólt, hogy álljak arrébb, mert ő nem fér el. Először is durván, mintha csak ő lehetne itt. Aztán mire tudott volna neki szólni, hogy nem hallom, már tovább ment az illető engem félrelökve. Tudod, ez fáj. Talán nem kellene vele foglalkoznom, és akkor nem lenne belőle gond, de nem tudok elmenni az ilyen apróságok mellett. Hiszen tele van velük minden pillanatom. Szegény ember nem érti, hogy miért tettem azt, amit tettem. Haragszik rám. Indokolatlanul. És amíg rám haragszik talán elfelejt valaki mást szeretni. Úgy elmondanám neki, hogy mi történt valójában. És hogy nem csak úgy tettem, mint aki nem hallja azt, hogy szólt, hanem valóban nem hallottam. Önhibámon kívül. Elmondanám. Igen, elmondanám a világnak. De e helyett, csak neked mondom el most kedves barátom. Hiszen a világ nem hallgat meg engem, nem törődik velem, csak továbbrohan mellettem, s rohanásával kirekeszt. Szinte hallom, ahogy dübörög mellettem. Mellettem, igen. Nem bennem, nem velem, nem körülöttem. Mellettem. Mintha én máshol élnék. Mindig is úgy tűnt, hogy én máshol élek. Mintha nem lenne helyem itt. De itt vagyok! Emberek, itt vagyok! Miért csak akkor láttok, amikor fellöktök? Előtte miért nem vesztek észre? Talán bennem is van annyi jó, mint a többiekben.
Tudom már mi zavar titeket. Az, hogy az én világom nem rohan. Az, hogy én ismerem a csendet, ismerem a békét. Meg tudok állni, és szemlélni. Nem kell továbbrohannom rögtön. Ti ezt nem viselitek el! Azt hiszitek, mindenki olyan szeretne lenni, mint ti. Engem is megpróbáltatok rávenni arra, hogy illeszkedjek be a ti rohanó világotokba, rohanjak veletek együtt. Váljak napról napra géppé, üressé, jó munkássá. Nem! Én ezt nem teszem! Lehet, hogy süket vagyok, de mégsem fogok beállni a sorba, és tenni azt, amit valaki onnan előről dirigál. Nem. Az nem én lennék. Még így is tudom járni a külön utamat, sőt, így talán még könnyebb is. Mert ti sokszor azt hiszitek, hogy attól, hogy nem hallok, bizony gondolkodni se tudok tisztán, hogy nincsen saját, kifinomult életérzésem. Van. És pont emiatt nem leszek soha hasonlatos hozzátok. Mert én képes vagyok élni az életemet, a saját gondolataimat, és képes vagyok mindarra, amiről ti csak álmodtok. Van egy házam, távol a várostól, az erdőben. Kell ennél több? Itt béke van, és bátran megyek el sétálni, tudom nem lesz gond belőle. Nektek van panellakásotok a 10. emeleten, és nem ismeritek a szomszédban lakó embereket, csak a hangjukat, és azt, hogy hogyan kopognak át. Én ismerem a boltost a faluból, ismerem a falut, ismerem a fákat, és az állatokat. Ismerek mindenkit, aki képes engem elfogadni. Nem vagyok egyedül, még ha egyedül is élek látszólag. Ezt is én választottam. Dolgoztam, s ma itt vagyok. Persze rengeteg segítséget kaptam mindebben, de mégis végig csináltam, végig tudtam csinálni. Ti nem próbáltok kitörni. Belenyugodtok abba, ami van. Tanultok, hogy aztán dolgozhassatok, dolgoztok, hogy legyen nyugdíjatok, s a végén talán meg sem éritek azt, hogy nyugdíjassá váljatok. Mert közben elveszítitek emberségeteket, elveszítitek értékeiteket, és belefáradtok az életbe. Én még látom, hogy mi a szép! Én még meglátom a jót! És ezt ti nem tűritek. Azt mondjátok rám, hogy fogyatékos. Testi fogyatékos. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, de a csend tanít. És ti, mivel képtelenek vagytok figyelni erre a tanításra, megbélyegeztek. De tudjátok mit? Nem érdekel.
Igazad van, kedves barátom. Talán nem kéne ezt így felfognom. De mégis, mi mást tehetnék? Nem én menekültem ki a világból, hanem kitaszítottak. Nem fogok ragaszkodni valami olyanhoz, ahol fáj a szeretet. Tudod, a világ attól félt mindig a legjobban, amit leginkább meg kellett volna tanulni. Valahogy ösztönszerűleg védekezik ellene. Nem tudok mit tenni. Én is tanítani szerettem volna, életemmel. Nem tehettem. Falakba ütköztem, s amíg egy falat lebontottam, addig épült helyette tíz másik. Nincs igazad, barátom! Én nem utasítom el ezt a világot, csak nem értem az állásfoglalását. Talán most épp nem úgy néz ki, de hiszem, hiszem, hogy egyszer még visszamehetek, és megmutathatom, hogy ki is vagyok valóban. Hiszem, hiszen jobbat nem tehetek. Másként ez nem lehet. A világnak szüksége lesz egyszer egy ébredésre. Talán nem az én időmben. Talán még akkor, mikor én is hozzátehetek valamit. Most egyelőre próbálok segíteni azoknak az embereknek, akiket elérek, elérhetek. Saját bevallásuk szerint sokszor megdöbbennek egyszerűségemen, és azon, hogy ez az egyszerűség bölcsességet hordoz. Pedig szerintem ennél természetesebb valójában nincs is. Hiszen a csend, ami segít engem. Amit te is nehezen találsz meg, kedves barátom. A csend, ami magába burkolt, amikor születtem. Hiszen hagy helyet gondolkodni, hagy helyet a világnak, és mégis kitölt mindent. Egységes, mozdulatlan. És hiába mondanád, hogy unalmas, bizony nagyon változatos ez a csend. Mert betölti a belső ritmusom, dalom, hangom, zajom. Füleimmel soha nem hallottam még, de bizony, ott belül, és hallok mindent. Talán tisztábban, mint te. Mikor kimondod a szavakat, mindig hallom. Te szólalsz meg bennem, a te hangod. Az az igazi hangod, amit a világ soha nem érthet meg. És hallom a zenét, hallom a gondolatot, hallom a világot. Hallom a szelet! És beszélgethetek én a Nappal, vagy a fákkal, hallom, ahogy válaszolnak…
Hogy megőrültem-e? Bizony, én úgy gondolom, hogy nem. Csupán ismerem a világot, és nekem többet adott, mint amennyit elvett. Ismerem a világot valójában, túllépve a panelrengetegen, és betonvárosokon. Én képes vagyok megállni, és szembe fordulni az árral. Mert bennem az ár dübörgése nem ébreszt félelmet, nem zúz össze mindent. Mert bennem örök a nyugalom, a béke, a csend.
Hogy sajnálom-e, hogy így van? Talán egyedülinek tűnik életem, de mégis békés, és gyönyörű. Szebbet el se tudnék képzelni. Ha most hallanék a füleimmel talán én is éppen géppé válnék valahol a nagyváros forgatagában. De így nem… Csak köszönettel tartozom mindezért annak, akitől származom. Szívem örökké hálásan dobban.
Nehéznek tűnhet. Nehéz is. De te is álltál már folyóban, vagy nem? Nekem a fejem fölé nőtt már az ár, mégis tartok, biztosan. Én ott maradok. Ők mehetnek tovább, feldönthetnek, de mégis, én ott maradok. Mert nekem most ez a feladatom.
Gondolkodtál már azon, hogy milyen jó lenne, ha lenne benned egy kapcsoló, és egyszer csak semmit nem hallanál? Mennyivel könnyebb lenne? A világ fele kiüresedne, és oda, abba a félbe, igazán te kerülhetnél. Te lennél ott a minden. A saját világodban, saját magad. Kizárhatnál mindenkit akár. Tudom, te nem gondolkodsz. Néha esetleg kérdezel azzal, ahogy itt állsz előttem. De tudnod kell, hogy attól még én én maradok. És gondolataim oda repítenek, ahova csak szeretném. Tudnod kell, hogy én itt, ebben a csendben boldog vagyok. És ha akarom, akkor ez a csend megélénkül, és varázslatos zene válik belőle. Olyan, amire nekem igazán szükségem van. Nekem nem kell mindezt kívül keresni. Elég magamba nézni, és ott van minden, rögtön. Elég az, hogy érezzem a zenét, belül rögtön hallom. Zajossá tehetem ezt a világot, ha akarom. Ha pedig békére vágyok, akkor csak kikapcsolok mindent. Te nem szeretnél egy ilyen kapcsolót?
Tudnod kell, kedves barátom, hogy benned is van egy ilyen kapcsoló. Csak kicsit másként működik. De meg kell tanulnod előbb vagy utóbb kikapcsolni, és bekapcsolni, ha nem akarod, hogy elnyeljen ez a világ. Ez a legveszélyesebb az egészben…
Bocsáss meg csapongásomért, kedves barátom. Én nem is ezt szerettem volna neked elmesélni ma. Ezen még tegnap gondolkodtam el. Mindez már a múlté gondolatban, s még mindig aktuális a gyakorlatban.
Mit szerettem volna mondani, kedves barátom? Azon kívül, hogy elfilozofálgatok neked itt, s te hallgatsz úgy, mint ahogy még talán sohasem. Ezeket évekig nem mertem elmondani. S most tessék, itt áll előtted feketén, fehéren. Köszönöm a figyelmedet, köszönöm, hogy végighallgattál. Ugye segíteni fogsz, ha arra kerül a sor, hogy segítened kelljen? És most már ugye érted, hogy miért mondtam azt az elején, hogy szerencsésnek érzem magamat?
Te sodródtál az árral, most mégis, itt tartalak karjaimban. Kimenekítettelek. Örökre hozzám tartozol, kedves barátom. S én hű maradok hozzád örökre. Kedves barátom. Ezt vedd ígéretnek, kérlek. Én hű szeretnék maradni hozzád örökre, és szeretném, ha megértenéd, hogy mennyire teljes az életem, még ha mások fogyatékosnak neveznek is…
Most aludni megyek, kedves barátom. Kérlek, várj meg itt, hogy holnap újra beszélhessünk, hogy holnap újra elmondhassam mindezt neked…
Kedves barátom… Az egyetlen, aki végighallgatott mindig...
Jó éjszakát kedves barátom, naplóm...

Néha az az érzésem, hogy valami nem stimmel a világgal. Reggelente felkelek, belenézek a tükörbe, és egy furcsa gondolat kerít hatalmába. –Minden rendben van?- de nem tudok rá felelni, csak ez a hang kattogja itt belül, hogy semmi sem az, aminek látszik. De lehet, hogy csak én képzelődöm. Túl élénk a fantáziám. Ezt szokták mondani. Nem tudom, mit értenek ez alatt. De örülök neki, ha más vagyok, mint a többi. Bár fogalmam sincs, miért. Szeretem a friss rózsaillatot, szeretem a tengert és a napsütést, lelkesedem a szép dolgokért, és bármire képes vagyok, csak hogy lássam, ahogy hajnalban a friss harmat belepi a füvet. Nem hiszem, hogy sokban különböznék másoktól. Talán érzékenyebb vagyok, mint ők. Sokat vagyok az én kis világomban, de ez mindenkire igaz. Minden ember szereti a saját életét élni, s persze, mindannyian boldogok akarunk lenni. Én is ezt érzem, nem értem, miért lennék én más? Amikor sétálok az utcán, jól érzem magam, látom, ahogy az emberek jönnek-mennek, rámköszönnek, és én visszaköszönök. Jólesik, hogy gondoskodva vesznek körül. Érzem a szeretetüket. Mivel érdemeltem ezt ki? Mit tettem, hogy így vigyáznak rám? Hát nem olyan vagyok, mint a többiek? Már sokaktól kértem választ. Egyszer megkérdeztem anyát, miért vagyok más. Nem felelt nekem. Csak megsimogatta az arcomat és gyöngéden átölelt. Nem tudtam, hogy ez mit jelent, jelent-e egyáltalán valamit, de tudtam, hogy szeret, és ez nekem elég volt. A napom fénypontja, mikor a barátaimmal lehetek. Naphosszat csak játszunk, énekelünk, rajzolunk, mesét nézünk, és csöndben hallgatunk. Néha olyan, mintha egy más világban járnánk, pedig ugyanabban a kis teremben vagyunk, egy térben és időben. Mégis, olyan különbözőek vagyunk. Mintha nem értenénk meg egymást. De nem így van. Nagyon is érzem őket, ahogy ők is engem. Talán kicsit máshogy és másként, de ez rendben is van, hiszen nem lehet mindenki egyforma. Ezért hajtogatják, hogy más vagyok? De akkor rájuk miért nem mondják ugyanezt? Miért csak én vagyok olyan más? Néha azon kapom magam, hogy elkalandoznak a gondolataim, és lemaradok a többiektől. Nem is értem, mi történik, ilyenkor egy röpke pillanat is egy örökkévalóságnak tűnik. De semmi baj, ilyenkor is csak megsimogatják a hajamat, majd azt mondják, minden rendben van. És én nem aggódom. Lassacskán szárnyalok tovább ebben a varázslatos világban, ahol bár úgy tűnik rab vagyok, én mégis csak itt érzem magam egyedül szabadnak.

Mióta az eszemet tudom, mindig is szerettem volna részese lenni egy igazi csodának. Képzeletem nem szabott határt vágyaimnak, álmodozásaim végeláthatatlan láncai sorakoztak fejemben, melyek csak gyarapodtak az idő múlásával. Mikor kisebb voltam, s még a mesék világában éltem, egyre csak arra vártam, hogy valaki egy szép, napfényes napon elém áll, s bejelenti, hogy én valójában egy régen feledésbe merült királyi család egyetlen és utolsó gyermeke vagyok, s most nekem kell majd uralkodnom újra felvirágzó országomon. Vagy hogy esetleg tündér vagyok egy képzeletbeli világban, ahová csak az arra érdemesek léphetnek be, s harcolnom kell majd a gonosszal a világ megmentése érdekében. Legalább valakiről, akit ismerek, arról derült volna ki valami hasonló. De nem. Soha nem váltam se hercegnővé, se tündérré, de még csak egy jelentéktelen fantázialény barátom sem akadt, bárhogy is akartam.
Később, ahogy komolyodtam, beléptem a felnőttek grafitszürke, s varázslattól teljesen mentes világába, én is elfeledtem korábbi csillapíthatatlan sóvárgásaimat. Éltem, túléltem a mindennapokat. Róttam a görbe hátú macskaköveket Miskolc utcáin, koptattam az iskolapadot, gyűrtem a könyveket. Az égvilágon semmi különleges nem történt velem. Legalábbis mások szerint. Mégis könnyen lehet találni, ha jól keres az ember. Egy napon, olyan váratlanul, hogy ha nem figyelek, észre sem veszem, besétált az életembe. Igen. A nagybetűs, várva várt csoda.
A zord tél után végre megérkezett édes szárnyakon a tavasz. Az én esetemben ez annyit jelentett, hogy kevesebb réteg ruhát húztam magamra. Az utcán sétálgatva ismét érezhettük, amint a lágy meleg cirógatja a bőrünket. Ebben az átmeneti időszakban gyakran rám tört a szabadságvágy. Kiszabadulni a zsúfolt iskolából, a tömegből, egyedül akartam maradni saját kavargó gondolataimmal, kint a friss, balzsamos levegőn. Egy szerdai napon is ez a cél vezérelt. Mentem a semmibe. Ezer és ezer ábrándod dédelgettem, álmodoztam, morfondíroztam az élet nehéz, fogós kérdéseiről. Valami kizökkentett ebből az idillből. Egy kisfiú futott át előttem, talán meg is lökött egy kissé. Nem lehetett több nyolc évesnél, kopott, sokat használt, sötétkék kabátkát viselt, fekete nadrággal. Az arcát nem is figyeltem. Ahogy belemerültem gondolataimba, vizsgáltam a körülöttem lévő dolgokat, elvesztem a részletekben. Ez az apró fiúcska magára vonta tekintetemet. Sokáig néztem utána. Nem volt benne semmi egyedi; csak szaladt. Hirtelen megbotlott, és a földre zuhant. Ez sem valami túl ritka pillanat, egy gyerek elesik az utcán, számtalanszor előfordul. De ez más volt. Mert ez a fiú már benne volt a fejemben. Odaléptem hozzá, és segítettem neki fölállni. Udvariasan nyújtottam a kezem neki, hogy támaszkodjon rá, s rám nézett. Megjegyeztem az arcát. Megviselt, fagy bírta bőre koszos volt, szeme pedig sötét, tekintete riadt. Félelem áradt belőle, nem tudom, talán én lehettem ilyen ijesztő. Feltápászkodott, s rohant tovább.
Másnapra már el is felejtettem az egészet, visszatértem a nyüzsgő, érdektelen világomba. Viháncoltam a barátnőimmel, dühöngtem a be nem jelentett dolgozatokon, meg sem fordult a fejemben a kisfiú története. Mert volt története. Ahogy előző nap elfutott, egy egész kis élettörténetet kerekítettem köré. Elképzeltem a napjait, s legfőképp, ki akartam találni a szemében megbúvó félelem okát. Emlékezetemben csupán egy arc maradt a sok közül.
Alig múlt el egy hét, akaratomon kívül, újra láttam őt. Messziről, épp csak futólag. Vártam a villamosomat. Nézelődtem, figyeltem másokat, szokásomhoz híven. Észrevettem őt. Koldult. Rosszabb állapotban volt, mint előzőleg, csak állt, kezét nyújtva az emberek felé, de nem törődtek vele. Szinte mozdult lábam, indultam volna felé, mikor megérkezett a villamos. Felszálltam rá, s őt otthagytam. Az út szörnyen hosszú volt ezúttal. Valami megragadott abban a kisfiúban, nem is tudom, pontosan mi. Segíteni akartam. Nem érdekelt a hogyan, s a miként, jót akartam neki. Tudtam, nincs értelme pénzt adnom. Nem. Ez nem megoldás. Ennél többet akartam. Gondolataim innentől kezdve e köré a probléma köré csoportosultak.
Vártam. Vártam, hogy újra találkozzunk. Határozott tervem volt, mit fogok tenni. De hiába, napokig nem láttam őt. Már-már feladtam, sőt, lassan el is feledtem, mennyire akartam segíteni, mikor a leghihetetlenebb helyzetben újra felbukkant.
Hazafelé mentem, megszokott útvonalon. Épp az aluljáróban haladtam, amikor kiabálásra lettem figyelmes. Ez szinte mindennapos volt. Az egyik árus ordítozott egy fiúval. A töredékekből, amit hallhattam, annyit tudtam meg, hogy a férfi nem akarja, hogy az ő bódéja előtt kéregessen. A fiú lehajtott fejjel továbbállt. Egy pillanatra hátranézett. Egyenesen rám. Ő volt az. Megdobbant a szívem.
- Mit tehetnék? Hogy segítsek rajta? Hogyan tudnék jót tenni vele? – fogalmazódott meg bennem. Meggyorsítottam a lépteimet, míg utol nem értem. – Szia! –megpróbáltam belesűríteni az összes kiáradó szeretetemet ebbe az egy szóba.
- Csókolom. – a válasz nagyon halkan veszett el az utca hangzavarában.
- Éhes vagy? – csupán bátortalan, lassú bólogatást kaptam szavak helyett. Kutatni kezdtem táskámban, majd egy gondosan elkészített, s becsomagolt szendvicset halásztam elő. A kisfiú szeme felcsillant. – Neked adom ezt, ha megmondod a neved.
- Tamás.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Tamás. Tessék, ez a tiéd. – átnyújtottam az ételt. Gyorsan elkapta, mintha attól félne, csak tréfáltam vele, és nem is adom neki.
- Köszönöm. –eltűnt a szemem elől szinte pillanatok alatt.
Senki nem vett észre ebből az aprócska jelenetből semmit. Nekem, s talán Tominak is azonban, sokat jelentett. Rohantam tovább a buszhoz, s egész úton törtem a fejem. Nem elégedtem meg annyival, hogy egyetlen egyszer adtam neki egy kicsiny szendvicset. Ez csak az első lépés volt. Ám annyi mindenre szüksége volt, hogy nem is tudtam napokig választani közülük. Biztosan nincsenek megfelelő anyagi körülményei, de ugyanakkor jobban aggódtam a lelki hiányosságai miatt.
Ami engem illet, mióta az eszemet tudom, mindig is sok időt töltöttem olvasással. Kikapcsolt, megnyugtatott, és persze az sem utolsó szempont, hogy nagyon sokat tanultam könyveimből. Kezdett tehát megformálódni bennem egy ötlet. Ismét kerestem az alkalmat, hogy találkozhassam vele. Nap, mint nap jártam az aluljárókban, a különböző megállókban, hiába. Újra másik helyen találkoztam vele. Ezúttal egy forgalmas úton kéregetett. Odamentem hozzá.
- Szia Tamás! Emlékszel rám? –rámosolyogtam kedvesen, megelőzve félelmét.
- Igen. Mit akar a néni? – nem mert rám nézni.
- Hoztam neked valamit. Ízlett a szendvics?
- Igen. – nagyon fukarkodott a szavakkal.
- Akkor jó, mert hoztam neked egy másikat. Mondd csak, tudsz olvasni?
- Egy kicsit. – meglepődött a kérdésemen.
- Tudod, megegyezhetnénk valamiben. Szeretném, ha megtennél nekem egy szívességet. Szeretném, ha olvasnál. Hoztam neked egy könyvet is. Megígérem, hogy mindig kapsz tőlem szendvicset, hogy ha beleolvasgatsz ezekbe a történetekbe. – elővettem az említett könyvet, hogy barátkozzon a borítójával. Gyermekmesék válogatott gyűjteménye volt.
- Miért? – olyan hangon szólalt meg, s emelte rám a tekintetét, hogy szinte megtelt könnyel a szemem. Akkor érzi igazán az ember, hogy mit jelent a gyermeki naivitás, egyszerűség, amikor belecsöppen egy ilyen helyzetbe. Csupán egyetlen kérdés, a legegyszerűbb szóval, mégis milyen nehéz rá válaszolni. Még magamnak is.
- Azért, hogy megismerj szép, csodálatos világokat, meséket, amitől jobban fogod magad érezni. Szóval, kedves Tamás, beleegyezel?
- Igen. De honnan tetszik tudni, hogy olvastam? – vágta rá gondolkodás nélkül.
- Megkérdezlek. És elhiszem, hogy igazat mondasz. Olvasd el az első történetet. Hozom a következő szendvicset legközelebb. Tomi, ne mondd ezt el senkinek, rendben?
- Igen. Csókolom.
- Szia.
Rájöttem arra, hogy azzal segítek neki a legtöbbet, ha megmutatom az emberséget. Éreztem, bízik bennem. Nem kételkedett szavamban, eszébe sem jutott, hogy pusztán át akarom verni esetleg. Ha ő megbízik bennem feltétel nélkül, tartozom neki annyival, hogy én is megbízzak benne. Aznap elégedett voltam magammal. De miért? Sok teendőm volt még hátra, ez csak az első lépés egy megkezdett, rögös úton. Nem gondoltam, hogy másnapra megteszi, amit kértem. Vártam. Egy hetet. Aztán újra keresni kezdtem. Hamar rátaláltam, talán, mert ő is ezt akarta.
- Csókolom. – mintha láttam volna egy megbúvó mosolyt.
- Szia. Sikerült olvasni?
- Igen. Három nap alatt az elsőt.
- Ennek igazán örülök. És mondd csak, tetszett? Mi volt a címe?
- Rút kiskacsa. Olyan szomorú volt. Miért nem szerették a kiskacsát? Miért bántották? – hirtelen megeredt a nyelve az eddigiekhez képest.
- Tamás, hidd el, volt, aki őt is szerette. Mindig van valaki, aki szeret. – nem tudtam, mit is mondhatnék ennek szegény kisfiúnak. Féltem, hogy megijesztem. Talán mégsem volt jó ötlet ez a könyv. – Itt van a szendvics. Kettőt hoztam.
- Köszönöm. Tessék mondani, van, aki engem is szeret? –megdöbbentem.
- Igen. Én is szeretlek téged.
- Miért? Én semmit nem tettem a néninek.
- Nem azért szeretsz valakit, mert jót tesz veled. Csak önmagáért.
- Én nem tudok szeretni. Sosem tesz senki értem jót. – mégiscsak nyolc éves volt, azt hiszem, és mégis milyen megkeseredett. Túl sokat látott abból, amiből egy felnőttnek sem szabadna látnia semmit.
- Olvasol még egy mesét?
- Igen.
- Köszönöm. Szervusz.
- Csókolom.
Sokkal többet tanultam minden egyes alakalommal tőle, mint ő tőlem. Soha nem gondoltam, hogy egy gyerek így tud beszélni a szeretetről. Számomra természetes, úgy nőttem fel, hogy szerettek a szüleim. Ő nem ismeri a szeretet. Ezelőtt erről fogalmam sem volt.
Újabb hetet töltöttem tétlenül, s csak azután mentem oda hozzá.
- Csókolom! – először láttam igazán nevetni. Elővillantak fehérkés fogai, s viccesen hatott az elölről hiányzó tejfogai.
- Szia Tamás.
- Tessék elképzelni, két mesét is olvastam. És nagyon tetszettek. A Hófehérke és a hét törpe, és a Csipkerózsika.
- És miért tetszett?
- Mert olyan boldogok voltak a végén. Én is boldog akarok lenni.
- És mitől lennél boldog? Mert nem attól leszel az, ha sok pénzed van, vagy egy jó autót. Sokat számít ám az is, ha biztonságban érzed magad és vannak barátaid. Mondd, van barátom?
- Nem tudom. A néni a barátom?
- Igen, Tomi, az vagyok. És hoztam neked ennivalót.
- Köszönöm. Tetszik tudni, azon gondolkoztam, hogy a néni haragszik-e azért, amiért odaadom a szendvicseket a húgomnak. – lesütötte a szemét, mint aki a legnagyobb bűnét vallja be éppen.
- Nem haragszom. Szeretetből teszed.
- Tényleg?
- Igen. Látod, te is szeretsz valakit. Most mennem kell. – nem maradhattam, mert nem tudtam feltartóztatni a kiáramló érzéseimet és könnyeimet. Nem akartam, hogy lássa. Nem tudtam volna megmagyarázni neki.
Nem vártam egy hetet. Már másnap keresni kezdtem. Végigjártam a megszokott helyeket, az aluljárókat, és mindent, ahol esély adódott rá, hogy megtaláljam. Azonban hiába kutattam, nem találtam. Így telt el két nap. Kétségbe estem. Vajon mi történhetett? Miért nem találom? Aggódni kezdtem, s féltem. Féltettem őt. Valóban megszerettem, s görcsösen ragaszkodtam az „én megmentem őt a lelki szegénységtől” tervemhez. Rájöttem, sosem tudhatom, mikor találkozom vele utoljára. Ha látom még egyáltalán. Ez mindent megváltoztatott.
Újra szerdai napra virradtunk, mint amikor először futott el mellettem. Zuhogott az eső. Az embernek elment a kedve még attól is, hogy kimozduljon a takaró alól. Kényszeredetten láttam hozzá napi teendőimhez. Nem adtam fel a reményt. Végül sikerült. Megtaláltam. Szörnyű állapotban volt. Sápadt volt, s betegnek látszott, le volt gyengülve. Csak állt az esőben, tűrve, ahogy minden egyes esőcsepp súlyos sebet ejt kicsiny testén, elkeseredetten tartva kezét, bízva, hogy valaki megszánja.
- Szia! – szinte rohantam hozzá. Most értettem csak meg, hogy mennyi mindent tudnék neki még adni. S persze azt, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy mindenem megvan, amire szükségem lehet.
- Csókolom. – vacogott. – Ne tessék haragudni, de nem tudtam olvasni. Elvették a könyvet.
- Semmi baj. De ki vette el, és miért?
- Csak úgy. Nem mondták. Nem akartam odaadni, mert a nénié, és mert olyan szép mesék vannak benne, és félek, hogy a néni nem ad több szendvicset, és nem jön többet hozzám, és nem lesz olyan kedves, és nem lesz a barátom, és megint egyedül leszek. – gyorsan és sokat beszélt egyszerre, alig tudtam felfogni szavai értelmét.
- Nem azért vagyok a barátod, mert olvasol mesét. Azért mert szeretlek. Nézd, hoztam neked szendvicset, és egy sütit is, és meleg teát. – kezébe nyomtam ezeket, el sem akarta hinni.
- Köszönöm. Én is szeretem a nénit. – hihetetlenül boldog voltam ettől a mondattól. Soha nem gondoltam, hogy egy koldus gyerek rajongásáért ilyen jól érzem majd magam. De tudtam, ez sokkal többet ér, mint a többi baráté, aki csak úgy mondja. Ő megtanult szeretni és bízni. Sokkal többet értem el, mint remélni mertem.
- Szeretnél valamit, Tamás?
- Nem, igazán nem. – zavarban volt.
- Valóban? Kérhetsz nyugodtan. – felkészültem rá, hogy pénzt, ételt, játékot, bármi mást kér.
- Szeretnék egy másik könyvet.
- Természetesen hozok neked egyet. Akár kettőt is. Tudod, mit? Holnap már itt is lesz, jó?
- A néni olyan jó. – nem voltam benne biztos, hogy jól teszem, ha most ott hagyom. De muszáj volt.
- Akkor holnap találkozunk. Szia.
- Csókolom. – magamon éreztem tekintetét még sokáig, de nem mertem hátrafordulni.
Sokszor végiggondoltam magamban ezt a beszélgetést. Visszaemlékeztem arra, amikor először odamentem hozzá. Képtelen vagyok elhinni. Ez a szegény kisfiú ragaszkodik hozzám. Jóleső érzés öntött el. Elhatároztam, hogy most már valóban tennem kell érte, a hasonló sorsú társaiért. De mit tehetnék én? Egy a sok ezer többi közül. De ő is csak egy a sok ezer közül. Mégis megváltozott mindkettőnk élete.
Másnap rohantam a könyvesboltba, s felvásároltam az összes meséskönyvet. Ismét utcáról utcára jártam, egyre csak őt kutattam, bízva, hogy megtalálom valahol. Újfent hiába. Nem adtam fel. Ez egyszer már előfordult. Vártam, s tovább kerestem. Mindig hittem: majd holnap. Ám a holnapok egyre reménytelenebbek, kétségbeesettebbek lettek. Hetekig csak űzött vadként viselkedtem.
Végül rádöbbentem a keserű tényre. Soha többet nem látom viszont. Azt mondta, szeret. Soha nem tudom meg, mi történt vele. Soha nem kap tőlem több könyvet, s talán soha nem fog olvasni sem. Kegyetlen tud lenni néha az élet. S nehéz észrevenni az olyan apró csodákat, mint ez. Könnyű elmenni mellettük, átsiklani felettük. Egy kisfiú, aki megérti, mi a szeretet, emberség, az maga a csoda.