"A falnál még röhögök. Ti mióta vagytok vakok, lányok? Egy hete, két napja? Öt perce? Nem lehet sokkal több. Előbb miért nem otthon gyakoroltatok. Mintha csak néhány pillanattal ezelőtt, pár utcával arrébb vakultatok volna meg. Aztán a második ütközésnél megkukulok belül, látom előre tipegésük végzetes ívét. Vigyázzatok, mondanám, de csak annyi szalad ki a számon: hoppá. Két flippergolyó az utcán. A dőlésszög a járdán pedig a vakság, isteni akarat, nem tudom. De hová fognak megérkezni? És felül ki tartja őket távol egyelőre tőle? Tudom, nem hagyhatom le és magára az ikerpárt soha." - A Hetedhét Oázis Alapítvány célja a fogyatékossággal élők művészeteken keresztüli integrációja. A pályázatukra beérkezett pályaműveket Bódis Kriszta, Acsai Roland és Lackfi János bírálták el – a különdíjas verseket és a zsűri által legjobbnak tartott három verset közöljük.
Éhes Miklós: Vers a flippergolyókról (1. helyezett)
Jancsó Noémi: Hic. Nunc. Et sempe, Az égig érő nefelejcsek (2. helyezett)
Pánczél Péter: Sötétben (3. helyezett)
Csókás Borsi: A szemhéjam mögött (különdíj)
Mucsányi Erzsébet: Bármi áron fel kell állnom (különdíj)
Tóth Diána: Hogy lesz a lányokkal? (különdíj)
Zabundia Ágnes: Érdekes, hogy (különdíj)
Hubai Tünde: Én ilyen vagyok (különdíj)
Hubai Tünde:
Én ilyen vagyok
Én ilyen vagyok, egész nap szorgoskodok.
Porszívozók, vasalok,
sok mindent rendbe rakok.
Én ilyen vagyok.
Szeretem a színeket,
a formákat, a fényeket.
Szeretem a színes virágokat,
pehely könnyű pillangókat.
Én ilyen vagyok.
A főzésben is segíthetek,
ha anyukámnak nagyon kellek.
Mosogatok, pakolok,
látod, mi mindent tudok?
Én ilyen vagyok.
Szeretem az állatokat,
keresem a barátokat.
Kedvenceim a farkasok,
néha én is olyan vagyok.
Én ilyen vagyok.
Önállóan közlekedek,
utazgatni is szeretek.
Tudom, mire kell felszállni,
megállókat számlálni,
hol is kell majd leszálni.
Én ilyen vagyok.
Hangulatom változó,
minta a Tisza folyó.
Ha mérges vagyok,
sokat morgok,
ha vidám vagyok,
nagyokat kacagok.
Én ilyen vagyok.
Nem szeretem a sok rosszat,
zavarnak a hangos szavak.
Nem jó a nagy kiabálás,
csak a csend a megváltás.
Hogyha csend van alkotok,
Én ilyen vagyok.
Zabundia Ágnes:
Érdekes,hogy...
amit ma könnyedén, röhögve írok,
azt elkomolykodják holmi
fontoskodó holnap-tapírok.
Ám ha
ábránd csordogál árván
s alakot öltve porba szenderül,
kezed nyújtod-e, esettségét látván?
vagy hátat fordítasz, amolyan emberül?
Ott lent a porban nincsen egyedül.
Hever még ott milliónyi társa.
Lehetőség és határ közt fekve
Vágyálom a beszélgetőtársa.
Cseveg, sóhajt, játszik hősszerelmest,
Nevet, majd szórja néma könnyeit...
Tudálékos molyok teszik közzé
Róla szóló értekezéseik.
Fönt polémiával elegyített pá-
tosz. Nemértemarcok, ökölkezek.
Féltve őrzött egyetlen sajátján,
Az álmain most más-más lépeget.
S játéka közben észre sem veszi,
Kinyújtott tenyér árnyékát veti.
Tóth Diána:
Hogy lesz a lányokkal?
Látogatót kaptunk, nem is rég, a minap.
Eljött hozzánk OZY, csak úgy, barátilag.
Hogy ki Ő? Családunk kórusban kiáltja,
nem más, mint anyának régi jó barátja.
Gyakori úticél nála városunk Pápa,
nem rest utazni, bár hiányzik egy lába.
Balesete óta 20 év el is tellett,
akkor egy végtagját amputálni kellett.
Anyja csak sírdogált, mikor elütötték,
drága jó gyermekét, édes egyszülöttét.
Csaknem annyi idős vagyok, mint ő akkor.
Anya is mérges, ha máshol vagyok hatkor.
Hátha valaki még ily hírrel ott állna,
biztos, hogy vihetné mentő a kórházba.
E fiú meg ifjan vesztette el lábát,
el kell kerülnie majd a focipályát.
Meg kellett küzdeni oly nehéz hámokkal,
miképp fog táncolni, hogy lesz a lányokkal?
Nem volt ő vallásos, nem is járt misére,
sokkal inkább Lord-ra és Beatricére.
Együttesek terén nagy volt a tudása.
Ma is hasonlít még Deák Bill Gyulára.
Ilyen példaképpel próbált meg először
kijönni a rámért csudamély gödörből.
Megjött életkedvvel statisztálni kezdett,
sőt ezt megtetézve rendszeresen edzett.
Mint, ki nemlétező lázas álmot kerget,
megismerte egyszer a Woopy Goldberget.
innen a sikerek csak előbbre tolták.
ismeretlen kezek egyengették sorsát.
Akiről most írok, anya legjobb barátja
és a kisöcsém keresztapukája.
20 éve történt a tragikus baleset,
elütötte egy motor, s a jobb lába odalett.
Ekkor 17 éves volt, szinte még kölyök,
egy évbe tellett, míg lelkileg rendbejött.
Marczibányi éri intézetbe került,
hol a többi sorstársával sokszor együtt örült.
Tanult itt is szakmát, de sohasem használta,
inkább a fekvenyomás volt élete nagy álma.
Kitartó és elszánt volt, vasakarattal
meg is lett az eredménye világbajnoki arannyal.
A TF-en végzett edzői szakon,
tanítványai mos is követik őt vakon.
Rengeteg koncertre jártak régen anyával,
sokszor összekeverik Deák Bill Gyulával.
Jóban is vannak, cipőt cserélgetnek,
közben a blues zenéről jókat csevegnek.
Mai napig statisztál, játszott sok jó filmben
saját sminkese na azért még nincsen.
A család, a barátok imádjuk őt nagyon,
nekünk az ő létezése a legnagyobb vagyon.
Fantasztikus humora átsegíti mindenen,
szokta néha mondani: - Már megint bal lábbal keltem!
Nagy erőkkel már a londoni olimpiára készül,
reméljük a szorgalma ott is eredményt szül.
Életútja feltűnt egy-két rendezőnek,
dokumentumfilmjeit ajánlom a nézőknek.
Nyomja a súlyokat, éltén mit sem izgul.
fekvenyomásban már VB-ken is indul.
Ne keseregjünk, ha sötét sors adatott,
reménykedjünk, hogy majd jóhoz nyújt alapot.
Mucsányi Erzsébet:
Bármi áron fel kell állnom
Nem találom helyem ebben a világban,
Eddig bárhol jártam, mindig meghátráltam
Lehet, más az erős, és én vagyok gyenge,
De lehet nem is én volnék, ha ez másként lenne
Talán nem is akarok erős lenni,
Mert: Átgázolni másokon? Én azt nem szeretném megtenni
Nem akarok senkinek semmi rosszat,
De lehet az lesz, mert ez már nagyon bosszant
Keresztbe tenni tényleg nem akarok senkinek,
Bár azért azt nem ígérem, hogy ez tényleg így lesz
Már tudom, nem lehet mindig úgy győzni,
Hogy mindenki tudjon neki örülni
Már tudom, hogy a sarkamra kell állnom,
És szinte mindenért lépnem, nem csak rá várnom.
Csókás Borsi:
A szemhéjam mögött
Fülembe szuszogott a reggel
Akartam, hogy a nap besüssön a szemhéjam mögé
- az agyam legközepébe.
Tudtam, hogy szép és csodálatos napok
jönnek még rám, tudtam, hogy boldog vagyok.
Minden erőmet megfeszítve
rávigyorogtam a vörös foltra,
aminek láttam csukott szemmel.
Aminek nyitott szemmel is látom. De csak ezt.
Az agyam tudja, hogy piros, ég, hogy nem áll meg soha.
A testem pedig ismeri melegét.
Az agyammal is ezt látom.
Látom, ki nem az, s ki a barátom.
Hittem, hiszek, mert e nélkül
csak romja vagyok egy régi, őrült lénynek.
Néha könnyekre fakadtam,
nem egyedül a világon,
de egyedül a szobámban,
s nem tudtam biztosan, ki látja?
Sminkelni sem tudok,
nekem ehhez ketten kellenek.
Két látó szem.
Az életemhez is kell minden érzék,
s nekem egy hibádzik, egy még…
szemeimet az új napra rányitottam,
de úgy maradtam.
Mosolygok, mindig, mégis, őszintén, csalódva,
hiszen jól csak a szívével…
Pánczél Péter:
Sötétben
(3. díj)
Az illatok és a hangok világába zárva,
senki nincsen egyedül, mégis mindenki árva.
Egy kegyetlen, színtelen és alaktalan valóság,
lassan elégeti az elkeseredés kanócát.
A test még egyben, de a lélek meggyötörve,
a hajnali napsütés már nem tölt el gyönyörrel.
A déli melegben már nincsen ok csak okozat,
hála Louis Braille-nek most ontom a sorokat.
A jelzőlámpa sípol, bár tudnám melyik irányba!
Egyedül eltévedek, pedig minden út kijárva.
Egy golden retriever és egy fehér bot a támasz,
de hiába a veszteség, aki akar, átbasz.
Jancsó Noémi:
Hic. Nunc. Et semper
(2. díj)
csak a réten
csak felállni
csak keréken
csak a feketére festett
nyikorgó tolószéken –
csak felállni
csak ölelni
csak bár egyszer átölelni.
Csak a kart karodba tenni,
Csak megfogni, csak ölelni,
Csak bár három lépést tenni.
- Buddha-mosoly.
Nyugalom.
- Csak bár egyszer...
- Nyugalom.
Az ablakból bekiabál
a fény, az erdő, az őzek.
Ott fent pedig teát főznek.
Forró italt, kék csészében, aranycukorral.
A felhők a fák fején henyélnek.
- Nyár van; lüktet az aszfalt,
a szervezetekben lüktet a vér.
A felhők egymáson henyélnek
és csókolóznak, bujálkodnak a méhek.
- A bőrömbe betűket vések,
D.L., piros festékkel, hic, nunc,
Semper...amíg elenyészek.
- Csak lennél az ablakon innen.
Csak valaki, aki hús-vér.
Aki még ma ideér.
Egyetlen kirgiz szempár.
Egy út Japánba, Indiába, Óradnára,
Vagy egy séta a parkban, legalább.
Egy csók. Egyszer.
Itt. Most. Drágám, igyekszel?
- Messenger-ablakok.
Egy kamera a képernyő bal alsó szögletén.
És néha én is ott vagyok.
- Rozsdásak már az ablakok.
S veszettül nevet kint a fény.
Egy csók kell, csak egyszer.
Ha elkésel, tudod, addigra meghalok.
- Messenger-ablakok. Itt, most.
Sietnem kell, hogy elérjem a villamost.
várj rám, várj, várj.
várj
várj
várj
várj
várj
várj türelemmel.
hic, nunc. Et semper.
Éhes Miklós:
Vers a flippergolyókról (lásd fent)
(1. díj)
Dél, Pest, tűzforró járda. Én még ilyet nem is láttam. Egy ikerpár, fiatal lányok, az egyik szebb, mint a másik. Nehéz ezt eldönteni, melyikük melyik. Az első a fehér botjával hadonászik, a másik meg hátizsákjába kapaszkodva követi az elsőt. Előbb egy kapualj kiálló falának, aztán egy kukába ütköznek. Nevet mindegyik, mindenen. Ez a legfurcsább kb. az egészben. Nevetgélnek vaksötétben. A hófehér vaksötétben. Én mögöttük egyre lassabban lépkedek, tartva a követési távolságom. A járda szűk lehagyni őket, és nem csak ez, de a döbbenet is lassít. A falnál még röhögök. Ti mióta vagytok vakok, lányok? Egy hete, két napja? Öt perce? Nem lehet sokkal több. Előbb miért nem otthon gyakoroltatok. Mintha csak néhány pillanattal ezelőtt, pár utcával arrébb vakultatok volna meg. Aztán a második ütközésnél megkukulok belül, látom előre tipegésük végzetes ívét. Vigyázzatok, mondanám, de csak annyi szalad ki a számon: hoppá. Két flippergolyó az utcán. A dőlésszög a járdán pedig a vakság, isteni akarat, nem tudom. De hová fognak megérkezni? És felül ki tartja őket távol egyelőre tőle? Tudom, nem hagyhatom le és magára az ikerpárt soha. Most már mindig követem a fehér botot! Hozom a határozatot. Mint japán turisták a feltartott esernyőket. Hátuk mögül, észrevétlenül leszek majd őrangyaluk. Hirtelen azt látom: egy forgalmas kereszteződés felé közelítenek, Nekem balra kellene fordulnom, sietnék, de így nem megy. A kocsisor folyik az utcán, senki sem figyel fel rájuk, talán nem is látja senki őket, talán a lányok láthatatlanok. Máshogy nem is lehet. Nem tudják, de nyilvánvalóan láthatatlanok. Végre felszakad belőlem az üvöltés: Vigyázzatok, az Istenért! Mint valami próféta pár ezer éve minden kisebb magaslaton, buckán. Nem teszem hozzá, mire, minek. Csak, hogy: lásd fent. Megállnak, megállnak a kocsik is. Én meg észreveszem, hogy ujjammal önkéntelen felfelé mutatok. A lányok persze csak kuncognak a hirtelen csenden. A halál kellemetlen lehelletén. Nekik kaland az élet, úgy tűnik. Vagy semmi súlya nincs. Rendben, köszönjük-mondják vihogva hátra, az üres utcának, a semminek, mintha csak a zsebkendőjük vettem volna fel, egy hangembernek. Aztán lassan feltámad a fehér bot az első kezében, és tovább araszolnak, kopognak a falakon, járdán, úttesten, ki tudja, hogy hova, miért, Budapesten, vakon, egy láthatatlan kis utca felé. Elől a botlengetős, mögötte tökéletes másolata. Magamra hagyva nézem a mini-karavánt, a furcsa ikerpárt. Aztán eltűnnek szemem elől – és halkul a vihogás is.
