Ha Sándor Bea nem tartja is Tóth Árpád Keats-fordításában a gondolatjel áthelyezését a szellemi előkelőség jelének, s ha Swinburne-nek Gergely Ágnes Tigrisláz című esszékötetében elemzett verse kapcsán különvéleménnyel él is, abban biztos, hogy „jó volt betekinteni Gergely Ágnes műhelyébe”. S ha már szóba kerül a Scarborough Fair, mi sem voltunk restek egyik kedvenc dalunk néhány változatát összegyűjteni.

Gergely Ágnesnek a magyar versfordításról szóló könyvéről (előadásainak kötetbe szerkesztett változatáról) többen is megírták már, hogy fontos mű. Hiszen eleve alapvetően fontos a magyar irodalomban a fordítás – már az első magyar vers, az Ómagyar Mária-siralom is az. Írtak a magyar fordítói eszményről (Bán Zoltán András: Oázis), amelyet Kosztolányi fordításesztétikáját ismertetve Gergely Ágnes is elemez bevezető előadásában (Letűnt világ, 9-20. o.); a formahűségről; a személyiség elkerülhetetlen átszűrődéséről a fordításba; arról, hogy Gergely Ágnes az eredeti verseket és fordításukat elemezve verstanra és versolvasásra tanít (Keresztesi József); s írtak arról is, hogy az európai költészet eleve kölcsönhatásokra, kultúra-köziségre épül (Báthori Csaba: Másvilágjárás), valamint annak történelmi okairól, hogy a magyar fordítás az eredetiség igényével lép fel (Ferencz Győző: Tigrisbőr a vásáron).

És valóban: mi, ha nem kultúra-köziség, amikor egy versfordításban a „leskel” szóban (gonosz szó, írja Gergely Ágnes /24. o./) megjelenik Arany János balladája, a Szondi két apródja („ott leskel a hold”), vagy Tóth Árpád Keats-fordításában felbukkan Arany Hamlet-fordítása (72. o.), Babits Swinburn-fordításában pedig az oldás és kötés (Arany János: A hamis tanú, 105. o.). Gergely Ágnes, miközben részletesen és pontosan elemez ritmus- és rímképleteket, sormetszeteket és szótagszámokat számol (majdnem minden verset, amellyel a kötetben foglalkozik, alaposan végigolvas: előbb az eredetit, majd a magyar fordítást, sokszor többet is), élvezettel és élvezetesen mutat rá kultúránk távolabbi és közelebbi történeteire: Csokonai tervezett és nagy vitát kavaró sírfeliratától („Árkádiában éltem én is”, 53-54. o.) saját beszélgetéseiig más fordítókkal, költőkkel, tanárokkal.

A versértelmezések élvezetét számomra két dolog zavarta meg. Az egyik tulajdonképpen szép, csak néha zavart: arra a feltétel nélküli szeretetre gondolok, amellyel Gergely Ágnes az általa választott fordításokhoz viszonyul. Tóth Árpád Keats-fordításának kapcsán (Óda egy görög vázához) például ezt írja: „Szellemi előkelőség, ahogy Tóth Árpád egy sorral följebb zárja be az idézőjelet” (79. o.). Az nem derül ki, hogy milyen szempontból tükröz ez a pontatlanság előkelőséget, az viszont biztos, hogy Keats a vers szentencia-lezárását nem véletlenül „mondatja” a vázával, és szerintem a korábban bezárt idézőjel – ráadásul indokolatlanul – egészen más tónust ad a vers lezárásának, mint amit Keats szánt neki. (Az eredetiben a váza szólal meg így: „Beauty is truth, truth beauty, – that is all / Ye know on earth, and all ye need to know.” Tóth Árpád fordításában: „A Szép: igaz s az Igaz: szép!” – sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!)

A másik számomra meglepő értelmezési mód Swinburne versének elemzésében bukkan fel. A Tenger és alkonyég között szecessziós kifejezésmódjának megkapó bemutatása (89. o.) után Gergely Ágnes rátér a vers értelmezésére. Kiderül, hogy szerinte, aki a versben beszélő férfit megragadta és megcsókolta, csakis nő lehet, s ha az, akkor szokatlanul erőszakos, még hiányában is „idegesítő némber” (101.). Mintha a vers egy valóságos szerelmi jelenet leírása volna. Lehet éppen gúnyolni a kritika latinizmusait (referencializálhatatlanság, 194. o.), de az is könnyen nevetség tárgyává tehető nézet, hogy a vers a költő direkt lírai önkifejezése, és egy ennyire bonyolult formájú (egyébként egy középkori angol dalra, a Scarborough Fairre visszautaló) vers szimplán azt „mondja el”, hogy költője hogyan szeretkezett a tengerparton egy erőszakos nővel – mert Gergely Ágnes értelmezéséből így tűnik.

Swinburne versei azért keltettek botrányt a 19. század második felében, mert gyakran vázoltak mazochisztikus szerelmi jeleneteket, s a költő több verset is írt Szapphóról. Életrajzírói szerint alkoholista és mazochista volt, a fizikai fájdalmat összekapcsolta a szexuális élvezettel. Súlyos idegösszeroppanása után egy barátja vette gondozásába. Nem éppen heteroszexuális életútnak tűnik hát az övé, és igen elfogult projekció a versbe belevetíteni egy „idegesítő” (!) nőszemélyt. A másik a versben végig „my love” – nincs tehát nemesítve. A vers, akárcsak a Scarborough Fair (amelyben egy szerelmes arra kéri a másikat, hogy keressen neki földet a víz és a vízpart között, vesse be, majd arassa le bőrsarlóval, amit ott talál, és varrjon neki inget, de tű és öltések nélkül), nem a magány területeiről szól, hanem a lehetetlen territóriumáról: a napnyugta és a tenger között, „tenger fölött és part alatt”. Nem a „női szereplő” semmisül meg (101. o.), hanem a leírt szerelem helye nemlétező hely – valami olyan mondódik ki a dalban, amiről nem lehet beszélni.

Sylvia Plath és Ted Hughes verseinek (elsősorban életrajzuk kontextusába helyezett) értelmezései után a kötet végén Gergely Ágnes Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiai székfoglaló előadása szerepel, amelyben összefoglalja és példákkal világítja meg, mitől vágyhat egy költő egy idegen vers magyarra fordítására: hogy érzelmeit érinti meg a vers, vagy elemi erővel hat rá a vers dallama, valami fontosat rejt, filológiai izgalmakban bővelkedik, vagy éppen idegensége, lefordításának majdnem-lehetetlensége kísérti meg, esetleg a vágy, hogy összemérje erejét valamelyik klasszikussal. Mindegyik fajta érintettséget példákkal is szemlélteti – érzékeny, szépen megírt elemzésekkel.

Jó volt betekinteni Gergely Ágnes műhelyébe.

Gergely Ágnes: Tigrisláz: Tíz óra a magyar versfordításról. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Sándor Bea