"Hát akkor azt találta ki, hogy a vendéglőből a cimbalmostól lehetek, mert annak is volt anyajegye a homlokán, mint nekem. De a cimbalmos egészen biztosan nem volt az apám, mert 1923-ban, már nem élt, én meg 1924-ben születtem. Innentől kezdve kitalálhatott nekem a nővérem bármilyen apát, nem érdekelt, csak anyámat sajnáltam egyre jobban az életéért, mert azt hittem, boldogtalan. De amikor öreg lettem, megértettem, hogy anyám szabad volt, mert az akart lenni." - 2009. január másodikán Szécsi Magda életre éhes cigányokról szóló történeteivel kívánunk minden olvasónknak boldog új évet!

Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének közlését folytatva az Éhség második részét közöljük. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség- 1. rész; Halálos ősz.

A nagybajuszú subások mind módos gazdák, szavuk van a félromán faluban. Így a fűzfaág-vékony cigánylány nem szól, nem panaszkodik akkor sem, amikor majdnem megölik elvesztett ártatlansága és jobb szeme miatt az övéi. Egy szerelmes cigánylegénynek így is kell a lány. Magára vállalja mások bűneit, és másnap a cigánytelep apraja-nagyja elkezdi a vályogvetést a hófehérre meszelt, oszlopos házhoz, amit a félvak lány a folyó partján álmodott meg magának szótlanul őrjöngve a fájdalomtól…

Annyira szeretlek látni, mint a szenvedélyes életet! Annyira szeretlek hallgatni, mint az idő szívverését! Annyira hiányzol, mint az az egy milliméter a szögesdrótok két oldala között, ami megakadályozta, hogy a lágerekben haldokló szerelmesek megérinthessék egymás felé kinyújtott csontvázszerű ujjaikat… (úgy érzem, a szerelem igézetében élek, miattad, örök időktől…)

Selyem dédunokája csomagolt nekem majorannás hurkát, de nem mertem szólni, hogy nem szeretem, nehogy úgy értelmezze, hogy őket nem szeretem… Közben elmesélte, hogy égen-földön nem talál munkát évek óta, és amikor a faluban meghirdették, hogy a cigányasszonyok varrni-szabni tanulhatnak majd az átképzés után munkát is kapnak, azonnal jelentkezett az önkormányzatnál. „Olyan boldog voltam, hogy szakmám lesz, munkám lesz…”. Aztán kiderült, hogy a lehetőség nem is a cigányoknak lehetőség, mert a 15 között csak két cigányasszonynak jutott hely, de senki nem mert szólni ez ellen, éppúgy, ahogy én nem mertem szólni a gyönyörű cigánylánynak, hogy nem szeretem a hurkát se majoránnával, se anélkül. Aznap végtelenül szomorúnak és tehetetlennek éreztem magam Selyem dédunokája, és sok-sok dédunoka miatt. Te sem lehettél jól, mert épp arról olvastam tőled az újságban, ami engem is foglalkoztatott éppen: „Nem értettünk egyet abban, hogy mikor, miben és miért kellett volna egyetérteni. Nem értettünk egyet a korábbi években akkor sem, amikor a cigányokat átkeresztelték hátrányos helyzetűeknek. A „hátrányos helyzetű” elnevezés lett a „sajátos helyzetű népcsoport” demokráciában alkalmazott alteregója. Ezért nincs most forrás a jól láthatóan cigányokat sújtó társadalmi igazságtalanságok legkülönbözőbb formáinak a felszámolására. […] Nem érvényesülhetett eddig a legelemibb közös érdek, közös cél sem a cigány közélet szereplőinek az akaratából. Vajon a nagypolitika tehetséges ennyire? Túlteljesített a cigány érdekképviselet elgyengítésében? Vagy megy az már magától? A mű kész, az alkotó pihen?”

Olyan szép tavaszias volt ez a nap, hogy egészen megmámorosodtam tőle, az illatoktól, a napfénytől. Ha író lennék, azt írnám most neked, hogy minden olyan kirobbanó és terhes volt az élet nagy titkainak moccanásától, de nem vagyok író, csak egy őrülten gátlásos történelemtanár, akit a szép tavaszias nap végére jól képen vágott a gyűlölet és egy kifejezés: more judaico, ami egy cseppet sem gátlásos, kopasz, savószemű történelemtanár nyáltól fényes száját hagyta el, amikor azt ecsetelte, hogy mi cigányok éppolyan undorítóak, haszonlesők, állatiasak vagyunk, mint a zsidók, és hogy mindent tőlük tanultunk el, a politikától kezdve a hazugságokig, DE MÉG A MORE JUDAICOT IS, AMIT ÓRÁNKÉNT KELLENE ELMONDANUNK, ÉS MEGALÁZÓ NEKI, A FAJMAGYARNAK, HOGY NEM MONDJUK, mert senki sem csinálhat se zsinagógát, se cséritelepet az ő hazájából, és pláne hogy kereshetek én havi 2000 Ft-tal többet ő nála, aki ráadásul férfi is! Jól pofon vágtam, és a képébe dobtam a két darab ezrest. Még jó, hogy nem volt több megtartandó órám, így elrohanhattam, és jól kibőghettem magam. DE KÉPZELD, ÉN NEM TUDOM MI AZ A MORE JUDAICO! Utána fogok nézni, de előtte még beadom a felmondásomat. Nem vagyok hajlandó ilyen fajtiszta szörnyeteggel egy levegőt szívni! A nap még süt. Ereje már alig. Ahogy nekem. És az emberi jogoknak… (már szavam sincs a tehetetlenségtől! És fáj, hogy az a disznó ki tudta hozni belőlem az eddig jól fegyelmezett primitív énemet, és az sem vígasztal, hogy igazam van, hiszen ő is azt hiszi, hogy igaza van…)

Utánanéztem a neten. Hát jó nagy disznóság! Ezt írják: more judaico (zsidó eskü), a bizánci császárságban rendelték el 980 körül és bizonyos változtatásokkal minden országba eljutott. Nálunk a Budai Törvénykönyv intézkedik róla és Werbőczy híres törvénykönyvében, a Hármas Könyvben is megtaláljuk. Az esküminta a következő: „Én (itt a név következik), zsidó, esküszöm az élő Istenre, ki az eget és földet, tengert és mindent, mi ezekben van, teremtette, hogy ezen ügyben, melyben a keresztény vádol, ártatlan vagyok. És ha bűnös vagyok, nyeljen el a föld, mely Dathant és Abyront elnyelte. És ha vétkes vagyok, szélhűdés és bélpokol lepjen meg, mely a Szíriai Naamánt Elizeus esdeklésére elhagyta, és Gehzit, Elizeus szolgáját megszállta. És ha vétkes vagyok, nyavalyatörés, vérfolyás és hirtelen gutaütés érjen és véletlen halál ragadjon el és vesszek el testestől-lelkestől és vagyonostól és Ábrahám kebelébe ne jussak. És ha vétkes vagyok, Mózesnek a Szináj hegyen nyert törvénye semmisítsen meg és mindazon írás, mely Mózes 5 könyvében van írva, szégyenítsen meg. És ha ezen eskü nem való és igaz, törüljön el Adonaj és Istenségének hatalma.” (Hát ez elképesztő, és aljas! Hihetetlen, hogy ezt megtették emberekkel!) Írják, hogy Werbőczy az eskü szövegét a német eskü mintájából vette és az majdnem szóról-szóra egyezik a Konrád mainzi érsek által 1200 körül kiadott erfurti zsidó eskü mintájával. E zsidó esküt kelet felé fordulva, mezítláb, zsidóköpenyben kellett elmondani. A zsidóság minden országban felvette a harcot a szégyenletes eskü ellen. Magyarországon Lőw Lipót munkásságához fűződik megszüntetése. (Sokat gondolkodtam az éjjel, és úgy döntöttem, be fogom perelni a kollégámat gyűlöletbeszédért. Jót fog röhögni, de nem baj! Az a fontos, hogy TESZEK valamit…)
– Végül persze nem jelentettem fel, mert Magyarországon nem büntetendő (még) a gyűlöletbeszéd…

Selyem reszkető, öreg kezeivel krumplit pucol az ajtó előtti sámlin és mesél. „Zsinórok voltak kifeszítve a konyhába meg a szobába, amin mindig ruhák száradtak, csak amolyan kopott rongyok, mert új ruhára nem tellett. Hiába dolgoztak anyámék, éhen haltunk volna az apácák könyöradománya nélkül. Klárink, a legnagyobb nővérem korán elkerült otthonról, feleségül vette a Hebegős Laci, aki ágybérlő volt a szomszédba’ és elvitte a falujába, valahová a Tisza mellé, egyik nyomorból a másikba, de egyszer küldtek egy 5 kilós kenyeret ajándékba, olyan kemencébe sültet, illatos parasztkenyeret. Klári nem került a lágerba. A Hebegős Laci a fronton halt meg, a nővérem meg odalent a bombázások alatt. Öten voltunk testvérek. Mind lányok. Anyám az még Pesten született, pesti lány volt. De hogy ki volt az apánk, azt sose tudtuk meg. Más-más lehetett mindőnknek, de ez miatt mi sose búsultunk… ha veszekedtünk, akkor csak a szeretetén veszekedtünk. Ki voltunk éhezve anyánkra, az ő szeretetére. Hát, talán a Zsófinkat szerette a legjobban, mert púposnak született. Ő ott halt meg. OTT…”

A városi teret beborították az ibolyák és a galambok. Az emberek télikabátban várták a buszt. Csak felettük esett a hó. A meztelen, teltkarcsú cigánylány az ibolyákon feküdt hason, és kukoricával etette a galambokat, akiknek nyakában szintén kukorica volt. Kukoricagránát. „Szép vagy!”, kiabált oda egy férfi. „Kukoricán és sült tökön vészeltem át a telet”, kiabálta vissza a lány, de a galamboknak másról beszélt, amit nem hallhatott senki. Az anyák sok titkot visznek a sírba, súgta, mint egy titkot, és még hozzá tette, hogy 1959-ben halt meg, épp akkor, amikor kiszabadultam a sittről az ’56-os ügyeim miatt. A galambok elégedetten burukkoltak, és amikor a busz áthajtott a lányon, át az ibolyákon, felrebbentek jóllakottan és felrobbantották a világot. A világ felrobbanása után egy öreg cigányasszony holttestét bámulták az emberek és helyeslően bólogattak a buszsofőrnek, amikor azt mondta „elém ugrott ez a bolond…” A férfi, aki látta meztelenül és fiatalon a nőt, zokogni kezdett, majd arrább rúgott egy döglött galambot. A tetemből tömény ibolyaszag áradt…

Szeretem nézni, ahogy eszel: jóízűen és elgondolkodva, mint aki a világ megváltásán töri a fejét. Háromszor láttalak enni, de tudom, mindent így csinálsz, és ez jó! Nekem az… (válts meg jóízűen engem… én is a világ része vagyok. A te világodé…)

Nagyanyám abbahagyta a kapálást az uradalom földjén. Nekidőlt a zöld fürtös fűzfának, hátrafeszült, így nagy hasától már nem látta az évődő napszámosokat. A töltés felé figyelt, ahol libák legeltek és amerről az urát várta. De csak az eperfák integettek felé, mint bűvös délibábok. Nem sikoltozott, és nem védekezett a fájdalom ellen, átadta magát neki. Gondolatban a gyerekéhez beszélt: gyere, ne félj! Szeretni foglak… és a gyerek hitt az anyjának. Egy szörnyű összehúzódás után világra szakadt az apám. 1932. április 12-e volt. Gyulának keresztelték, Isten nevében…

Egyszer Krakkóban egy félorosz nőtől, Lilija Vasziljevnától kaptam egy gyönyörű szamovárt. Nem is tudom, miért. Én egy könyvet adtam a tolmácsnőnek cserébe, „Dosztojevszkij és Kant” volt az apró könyv címe, amit tőle éppúgy elloptak az első órában, mint tőlem a szamovárt. Azóta vágyom egy eredeti szamovárra. Hogy Lilija vágyik-e a könyvre vagy pótolta-e, azt nem tudom. Ha néha eszembe jut ez a történet, mindig arra gondolok, hogy vigyázni kell az ajándékozással, mert akaratlanul is hiányérzetet okozhatunk a másiknak. Bár továbbra is szeretek ajándékozni, de az a parányi szorongás folyton itt van bennem…

„Nem fordulhatunk mi, senkihez soha! A mostani cigány vezetők hol vannak? Csak a tévébe vannak…”, panaszolta egy öreg és rekedt nő a rádióban, és sírva fakadt, mert, havi 28 ezer forintból kell megélnie. Ennyi a nyugdíja, amit az ura után kap, mert ő „csak” a gyerekeket nevelte otthon, míg az embere kiköpte a tüdejét az útépítkezéseken. A műsorvezető kiesett a szerepéből, nem tudott közönyös maradni, és felsóhajtott: „A politikusok gyakran követnek el árulást, mint a …”, és itt gyorsan elhallgatott. Beadtak egy zenét, Horváth Pista nótáját, ami arról szólt, hogy hívták dolgozni, de ő inkább elment mulatni. A hányinger kerülgetett, és lekapcsoltam a rádiót.

De jó!!! Már megint fontos igazságokat írtál le! Ujjongtam, hogy 100 ezer watton világít az értelem benned. (Jaj, nagyon szeretlek!! De ez nem titok…)

„Mi a tanulság?

Az elvtelenséget, a butaságot, a megalázó kompromisszumkészséget, az önfeladást (és a másokét) minden ország, minden náció bünteti. Nem azokat a haszonlesőket, akik elkövetik; azokat büntetik meg, akiknek a nevében elkövették a vétket.

Minden sunyi alku, megalkuvás, politikai és szakmai gyávaság hosszú évtizedekre konzerválja a romák hátrányait, százezreknek jelent szenvedést, nélkülözést, kitaszítottságot.

Az egyetértés hiánya pótolhatatlan veszteséget okozott a cigányságnak, holott az egyértelmű célok, a követendő elvek, a közös érdekek itt vannak a szemünk előtt.

A romák érdeke Magyarország érdeke.

Magyarországnak azt kell akarnia a cigányoknak, amit „magának” akar, és fordítva: ugyanígy kell gondolni a cigányoknak is.”

Selyem haldoklik, fekete szemei mégis parázsként égetik a világot. Még mindig kíváncsi, még mindig akar mondani valamit. A konyhában fekszik kék csíkos párnák és dunnák között, pedig szinte még a levegő is elolvad a nagy forróságban. Dühöng az augusztus. A konyha ajtaja tárva-nyitva, hogy láthassa a fákat, a virágokat, az eget. Lányai, unokái, dédunokái egy pillanatra sem hagyják magára, mindig vannak körülötte. Etetik, fürdetik, fésülik, simogatják. Van, aki dúdolgat, és nyeli a könnyeit. Örül nekem. Tudja, meséért jöttem, és ő boldog ettől a kíváncsiságtól, mert magára ismer bennem, ahogy én félvak nagyanyámra ismerek benne, pedig Selyemmel nem vagyunk vérrokonságban…
Az anyám 1897-ben született, nyolcadik áldásként, de első lánynak – fog bele Selyem a történetbe, és a kezembe kapaszkodik, de mintha csak pici madár szállt volna a tenyerembe – az a dióbarna ágy sokáig megvolt, amibe ott Pesten a világra jött. Az ötvenes évek végén dobta ki az egyik nővérem, az Amál, akörül, amikor a Rákosi szétzavarta a kórházakból a Szent Vince rendi apácákat. Brigitta nővér, akiről sokat mesélt, mert sokat segített rajta, addigra már nem élt. Majd elmondom, hogyan halt meg, ha lesz rá időm, de most inkább anyámról beszélek és a nagyanyámról, akit nem ismertem soha, de annyit emlegették, hogy olyan, mintha mindig ismertem volna, meg aztán az Amál is egy fura nő volt, leírt az minden emléket magának mirólunk. Nem tudom, hogy volt türelme hozzá a nagy nyomorúságba, de a doktornénál szolgált, ott szokott rá erre, merthogy az is mindig írogatott egy aranykapcsos könyvbe, amit picinyke kulccsal még be is lehetett zárni. Amálnak nem volt ilyen cifra, úri könyve. Barna csomagolópapírokat meg zsírpapírokat vagdosott össze, és madzaggal összekötötte őket az egyik sarkuknál, hát ez volt az Amálunk emlékkönyve, amibe leírt mindent tintaceruzával. 3 évig cselédeskedett a doktoréknál, ami abból állt, hogy naponta kitakarított, elmosogatott, bevásárolt, szombatonként csak begyújtott, vasárnap meg kipucolta a kályhákat. Naponta pénzt kapott, hétvégeken még ennivalót is hozhatott haza és süteményt, olyat, amilyet a zsidók szoktak enni, finomat. Most nem jut eszembe a neve, de visongtunk az örömbe, amikor Amál kipakolta. Hát a doktorék is odavesztek minden családjukkal. Elsiratta őket az Amál sokszor. Ez a nővérem olyan szőke volt meg kék szemű, mint egy sváb lány. Lehet, hogy sváb volt az apja, vagy tót. Sose tudta meg Amál se, hogy kitől van, de nem is firtatta, nem volt fontos, csak az anyánk volt fontos. Anyánk szép volt, nem úgy, mint mi. Nagy, magas, testes asszony volt, olyan erős fekete hajjal, amit még pénzért is meg akartak venni tőle, de ő semmi kincsért nem vágatta volna le a haját. Ha kibontotta a mosáshoz hetente egyszer, úszott utána a kövön, mint egy hosszú sóhajtás. A szemére is emlékszem. Hatalmas, koromfekete szemei voltak, mint egy boszorkánynak. De nem volt boszorkány, mert őt csábították el mindig, és ő egy embert se tudott megfogni, hogy feleségül vegye. Lányként szült meg mind az ötünket. Sosem volt törvényes ura, de még törvénytelen se. Nem tudom hogyan csinálta, pedig szép volt, dolgos volt és nála szegényebb cigánylányok is férjhez mentek. Talán a szépségétől ijedtek meg a férfiak, mert amennyire vágynak a szépre, éppannyira félnek is tőle. Meg hát nagyanyám szája is elriaszthatta őket, mert híres pörlekedő volt, még az uraknak is úgy odamondogatott, hogy megnyúlt a képük a csodálkozástól. Nagyanyám batyuzott. Volt egy zsidó az utcában, annak árult házról-házra járva, és amennyivel drágábban tudta elsózni a szöveteket, az volt az ő haszna. Tisztességes üzlet volt az, hisz a vevő helyébe vitte az árut, mégis mutogattak rá a muzsikus cigányok, ha meglátták batyuval a hátán. Pedig Amálunk irománya szerint az volt nagyanyánk legnagyobb álma, hogy anyánkat egy jó cigány, egy prímás vegye feleségül. Ki is nézte neki a két utcával odébb lakó Pernyés fiút, de hiába. Azoknak büdös volt az én anyám, soha be nem fogadták volna őt az úri cigányok. Régen így mondták, hogy muzsikus cigányok, úri cigányok, de nem mind viselkedett úri módon. Hogy mi milyen cigányok voltunk, azt még nagyanyám se tudta. Cigányul ő nem beszélt, se anyám, csak a vándor fémműves nagyapám, aki egyik napról a másikra lebénult hirtelen 45 éves korára és épp csak a gyerekcsinálásra volt ereje. Nagyanyám tartotta el a családot, és a maga erejéből nevelte fel a nyolc gyerekét. Úgy élt, ahogy a munkásasszonyok éltek ott a környéken. De ő körömszakadtáig beosztotta a pengőket és járta a lépcsőházakat, az emeleteket a szűk cselédlépcsőkön keresztül, vakulásig. Nem az úri népből élt, hanem a cselédlányokból, a bolti kifutókból és a munkásasszonyokból, mert ezek vásároltak tőle, meg a rosszlányok, akik kikoptak a piroslámpás házakból is és a kapualjakba szorulva árulták magukat. Nagyanyám szerette a rosszlányokat is, neki egyenlő volt a bárónő a varrónővel. Csak a muzsikus cigányokat tartotta mindenek fölöttinek, talán mert elbűvölte a muzsika, hiszen látta nemegyszer, hogy az urak sírnak, ha a prímás úgy akarja. Végtelen nagy hatalmat tulajdonított a nótáknak, ami fölött a prímások uralkodtak kedvük szerint…

− Milyen ördögi világot élünk: − sóhajtott fel a lovon ülő férfi 1917 nyarán a birtokán. – öt világrész áll fegyverben. A központi hatalmak mögött 159 millió ember van 22 millió katonával, az ÁNTÁNT 1391 millió embert és 40 millió katonát képvisel, a jegyrendszer meg, kérlek…
− Kik azok az emberek ott a fán? – kérdezte a másik lovas, szavába vágva a sóhajtozónak.
− Senkik. Csak egy cigány pár. Oda szegeztettem őket a fához, tenyerüknél fogva. Tudod, kérlek, ez egy próbatétel. Amelyik életben marad, az nyer.
− Mit nyer?
− Az életét nyeri el – nevetett fel a sóhajtozó lovas.
− Elkövettek valamit? – nézett érdeklődve a cigányok arcába a másik.
− Persze kérlek! Azt, hogy megszülettek… no de térjünk vissza erre az ördögi világra, mégiscsak embermilliókról van szó…

„A cigány nép csepp az emberiség óceánjában, de ha nem lenne, akkor ez az óceán szegényebb lenne 15 millió hullámmal, ami élővé teszi az óceánt. Az emberiség nem hülye, hogy pocsolyát csináljon magából…” – írta nekem egy 14 éves kisfiú, akit Koppánynak hívnak, majd azt kérdezte tőlem, hogy „A jó embereknek ugye könnyű halált ad az Isten?” Szerettem volna azt válaszolni, hogy igen!, de nem tehettem, mert akit szeretünk, annak nem hazudunk, pláne akkor nem, ha mi szültük élni és meghalni…

Tizenkét cigánylányt láttam kijönni az egyetemről, FARMERBAN ÉS PÓLÓBAN, összekapaszkodva, mégis viráglányoknak láttam őket, olyan gyönyörű, ősi mozdulatokkal óvták egymást a tömegben. Ó Istenem! Bárcsak soha ne felejtenék el ezeket a mozdulatokat… egymás miatt…

Írni azt nem tudott a nagyanyám – mondta sajnálkozva Selyem –, de számolásban épphogy túl nem tett a Weiss úron, pedig annak a zsidónak olyan esze volt, hogy megjósolta az első világháborút éppúgy, mint a másodikat. A harmadikat csak azért nem, mert ő se jött vissza, akár a doktorék. Volt vagy 80 éves szegény, amikor feltuszkolták a vagonba. Nagyanyám 1918-ban halt meg. Áthajtott rajta egy fiákeres. A halála után a fiai nekimentek a világnak, anyám egyedül maradt az apjával és az egyik bátyjával, aki hamarosan megnősült. Magyar lányt vett el, aki a Ludovikán volt konyhalány. A többi bátyját elnyelte a föld, míg élt, nem hallott felőlük.
Amálunk szerint a Marinkat anyánk a Pernyés fiútól kapta, mert találkozgattak ők titokban. Anyám mesélte neki, hogy szerelem volt az, de mind az volt, aki a Pernyés Kálmán után jött, csak akadályok is voltak mindig a szerelem mellett. Vagy szegények voltak, vagy nősek, vagy gyávák, vagy így együtt…
Anyám fiatalon, míg mutatós volt, egy vendéglőben volt kenyeres lány sokáig, aztán elment a festékgyárba dolgozni. Napi 2 órát gyalogolt a gyárig oda-vissza. 30 pengőt keresett, ami egy embernek is kevés volt, nemhogy hatnak, mert időközben nagyapám is meghalt, és anyám egyedül maradt velünk teljesen, hát örült, hogy van munkája, dolgozhat, amikor hosszú sorok álltak a gyárak előtt. Amál azt mondta, hogy a munkavezető lehet az apám, aki „rájárt” a munkásnőkre, aztán meg azt mondta, hogy mégse a munkavezetőtől lehetek, mert egy cigányból sose lehet munkavezető, én meg mindig fekete voltam, mint a korom. Hát akkor azt találta ki, hogy a vendéglőből a cimbalmostól lehetek, mert annak is volt anyajegye a homlokán, mint nekem. De a cimbalmos egészen biztosan nem volt az apám, mert 1923-ban, már nem élt, én meg 1924-ben születtem. Innentől kezdve kitalálhatott nekem a nővérem bármilyen apát, nem érdekelt, csak anyámat sajnáltam egyre jobban az életéért, mert azt hittem, boldogtalan. De amikor öreg lettem, megértettem, hogy anyám szabad volt, mert az akart lenni. Nem használták ki a férfiak és ő sem használta ki őket. Csak azt nem értem, hogy miért szült meg bennünket. Akkoriban tele volt a város „angyalcsinálókkal”, ő meg, mint aki bosszantani akarná a világot, megszült mind az ötünket. Ehhez nagy bátorság vagy nagy szabadságérzet kellett, mert buta az nem volt… csak éhes, az életre…

Olyan jót nevettem ma egy falfirkán! Valaki felírta a Pannon reklámra, hogy „A sikeres férfi az, aki többet keres annál, mint amennyit a felesége el tud költeni!” Gondolom, egy öntudatos nő húzta át vörös filccel az egész szöveget, majd aláírta, hogy „A sikeres nő az, aki többet keres annál, mint amennyit a férje el tud költeni!”

Mások mintájára élni, mennyire jelenthet ez bennünket? A mi mintánkra élni, mennyire jelenthet ez másokat?

Hallottál már kígyóvirágot sziszegni? Hallottál már olyan hősről, aki megbánta, amit másokért elkövetett? Hallottál már olyan cigányról, aki nem osztotta meg ételét az éhezőkkel?

Egyszer azt kérte tőlem valaki, hogy küldjem el a legizgalmasabb, leglengyelebb képeslapot neki. Nem sokat gondolkodtam. Elküldtem. A lapon egy gyár volt. A gyár bejárata fölött meg egy felirat: „Emalia Oskara Schindlera.”

Néha azt gondolom, hogy már régen megállt a Föld, és csak azért nem pusztult el a világ, mert az agyag is forog még egy ideig a korongon, pedig a fazekas már rég megállította a kereket…

Ha olyan nővel élsz együtt, akit már nem kívánsz, de hetente egyszer kötelességből beléhatolsz, nevezheted magad kötelességtudónak, de a szerelem így bűnténnyé válik…

Álmomban, egy középkori erődítmény pincerendszerében bolyongtam veled. Nekidőltél egy falnak, ami bedőlt, és zuhanni kezdtél. Utánad ugrottam. Egy szűk kamrában értünk földet, ahol hét csontvázat találtunk. Azt mondtad, ez a 7 szűk esztendőt jelenti. Mondtam, hogy még ne elemezd az álmunkat, hiszen benne vagyunk! Ezen nevetni kezdtél és én felébredtem…

Zsófit és engem az apácáktól jövet a katonák beparancsoltak egy menetelő sorba. Zsófi púpjára röhögve és többször is rávágtak a puskatussal. Mire észhez tértünk, már egy vagonban szorongtunk sok száz emberrel együtt. Én túléltem, Zsófi nem élte túl, azonnal elválasztottak tőle a lágerben. A háború végét anyám, Amál, Mari és Eta a kórház pincéje alatt egy szinttel vészelték át, sokakkal. Anyám elmondta, hogy földbe vájt lépcső vezetett le oda. Irtóztató hely volt, mint egy sírgödör, de biztonságos. Amál szerint azok a zsidók, akiket az apácák ott bújtattak el, éppolyan szegények voltak, mint mi. Erről az időszakról alig pár mondatot jegyzett fel a zsírpapírra: „Nem tudom megállapítani, hogy ki a zsidó, ki a lengyel szökevény. Egyformán nyomorultak és rettegők vagyunk mindannyian. Anyám sokat sír. Eta a gyerekekkel játszik, Mari csak fekszik a matracon, mint egy hulla, örökké éhes, de alig van mit enni. Anyánk odaadja neki az ő napi egy szelet kenyerét is, és gyakran a répalevest is. Csont és bőr, Zsófiért és Selyemért imádkozik. Brigitta nővér és egy fiatal orvos naponta lejön hozzánk, ilyenkor körbevesszük őket a hírek és az étel miatt. Amikor elmennek, mindenki idegesebb. A gyerekek tartják bennünk a lelket a nevetésükkel. 19 öt-hat éves gyerek van a pincében, 4 húsz év körüli fiú, 14 felnőtt, és mi négyen. A gyerekek fel sem fogják, hogy háború van, folyton föl akarnának menni a levegőre, a fényre. Nem értik meg, hogy idelent van most a legtöbb levegő, a legtöbb fény a mi fajtánknak.
Aztán egyszer csak felmehettünk a pincéből. Alig akartuk elhinni, hogy elmúlt a veszély. Az első, akit odafönn én megláttam, az Brigitta nővér volt. Ott feküdt véres mellel a kórház belső udvarán. Anyám szerint, egy eltévedt golyó ölte meg, de Hann Emil szerint egy golyó sosem téved el, csak egy ember, ha rossz időben születik a földre…”, írta Amálunk, és innentől sosem jegyzett le többé semmit, még azt sem, hogy egy katonai teherautóval jöttem vissza tetvesen és olyan soványan, mint egy járni tudó csontváz, de sosem beszéltem arról, hogy mit kellett átélnem Ott…
Etánkat, szegényt, a háború után 2 évvel tépte szét egy bomba. Siketen született, nem hallotta, hogy nem lehet átmenni a lezárt területen, pedig sokan ordítottak utána. Hatalmas volt a robbanás. Akkora kráter lett a földben, hogy belefért volna egy emeletes ház. Anyám csak Eta egyik lábát tudta a deszka koporsóba tetetni. Nem maradt több belőle. Ezt is csak napokra rá találták meg egy ház balkonján felakadva, a robbanástól 200 méterre. Anyám a fakeresztre ráíratta Klárink és Zsófink nevét is…
Etán kívül minden nővérem járt iskolába. Elvégezték az elemit, de többet nem. Marink, amikor iskolás volt, szerelmes lett egy gazdag fiúba, aki cserkészegyenruhában feszített folyton. Olyan bátor volt, hogy megmondta a fiúnak, hogy szereti. A fiú persze kinevette, lecigányozta, koldustarisznyának nevezte és csúnyákat kiabált utána az utcán még évekkel később is. Marink megtanulta, hogy nagy különbségek vannak ember és ember között, és hogy jobb, ha a szegény szegényt szeret. Én meg azt tanultam meg, hogy aki szeret, az mind megalázza magát, aki nem szeret, az képtelen erre. Nekem jó uram volt, azért is követtem őt ide a faluba. Majd elmondom sorjában ezt is – ígérte Selyem, de már nem mondhatta el… Az a gyönyörű dédunokája, akinek még ma sincs munkája, gondolt egyet, és beültette Selyem sírját zsomborral. Mennyi szeretet van ebben is! Selyem visszakapta mindazt a szeretetet, amit szétszórt, mert tudta, hogy a szeretet a mindenség éltető árama, amit magunkba kell fogadni és tudni kell továbbadni…

A cigányokról gyakran mondják, hogy boldogok, pedig csak boldogságkeresők éppúgy, mint mások, legfeljebb éhesebben kutatnak a boldogság után. És néha kevesebbel is beérik annál, mint amennyit kaphatnának a sorstól...