„A dolgok varázsa azonban nem tűnik el azzal, ha bepillantunk a csodás gépezet működésébe. Esetleg csak még tovább nő az ámulatunk, mi mindenre képes az emberi test és szellem.” – végződik Szendi új könyve: „Isten az agyban”. Szendi azon megközelítési módszerével, ahogyan a különböző jelenségeket (a szentek vagy próféták élményeit/tapasztalatait, az ufo-jelenségeket, a halálközeli élményeket, a távimát vagy a stigmákat) vizsgálja, lehet egyetérteni és lehet nem egyetérteni. A könyv bevezetője mindenesetre szimpatikus: „A hit mindenki beépített gyári tartozéka, mondhatni alapfelszereltség. (...) A hit sokféle lehet. Az emberi értékek felől nézve nem biztos, hogy jogos az a felosztás, miszerint vannak istenhitek és nem istenhitek.” Szendi a hit kapcsán fontosabbnak érzi azon kérdést, hogy mennyire öncélú vagy közösségi célú a hit; egyszerre emberközpontú és tudományos szemléletével azt vallja, hogy „minden igaz hit közvetlenül vagy istenen keresztül az Emberért van.” Szendi a hit igazi lényegévé − e recenzió írójával együtt − az értelem keresését teszi az élet folyamatában. A hit mozgatóereje a „tartozni valahová” érzés, és Szendi terápiás tapasztalatai is arról beszélnek, hogy az emberi szenvedés egyik forrása lehet, ha „valaki nem találja útját élete értelméhez, nem találja meg rejtett <>, vagyis nincs hite.”
A könyv stílusa közérthető, nem száraz. Látszik, hogy a szerző az élvezet kedvéért ír: „alig tudja letenni a tollat”. A téma valóban érdekes, és az is marad, akár elhisszük, amit állít − a szerző mindig kutatásokkal és beszámolókkal is alátámasztja érveit −, akár nem. Jómagam egyes részekkel kifejezetten szimpatizálok, más részeket inkább csak érdeklődve olvastam.
Szendi először Pál apostolt veszi közelebbről szemügyre, és világossá teszi, hogy sem az ő megtérése, sem a megtérés vagy a radikális fordulat általában nem belátás és megértés kérdése, hanem „drámai agyi esemény”. Szendi Pál apostolt temporális epilepsziásnak tartja, ami az epilepszia egyik fajtája. Az epilepszia lényege szerinte a neuronok kóros kisülése és ezeknek a kisüléshullámoknak a szétterjedése az agyban. (Nem mellékesen megemlíti, hogy sok temporális epilepsziás kapja manapság a pszichiátriákon a pánikbeteg diagnózist, s kezelik antidepresszánsokkal). Szendi szerint a temporális lebenyt érő epilepsziás roham egy olyan mechanizmust indít be, amelyek mély meggyőződéseket, hiteket alakíthatnak ki, de e hitek tartalma bizonyos értelemben esetleges. Így ha valaki hitetlen, akkor megtérhet, de ha hívő, akkor istentagadóvá is válhat. (Utóbbira is idéz szakirodalmat Szendi.) Így, ha „benne van a levegőben az ufókérdés, ufólényekkel is találkozhat, és ha van egy széles közönség, aki hisz az ufókban, akkor élményei befogadóra találnak.” Az tud meggyőződéssé válni, ami előzőleg is a tudatban volt, akár mint ellenzett, de mégiscsak megismert eszmerendszer. A szakirodalom Szendi szerint konverziónak nevezi a világfelfogás és gondolkodás hirtelen radikális megváltozását: egyfajta átalakulást tehát. A megtérés lényege szerint egy vallási hiedelemhez egyszercsak a bizonyosság élménye társul. Eme bizonyosság illusztrálására hozza fel a kényszerességet, ahol éppen a bizonyosságélmény hiányával szembesülünk (azért mosunk kezet hússzor, mert nem vagyunk biztosak benne, hogy tényleg tiszta-e, azért megyünk vissza megnézni a gázt, mert nem tud bennünk megszületni a bizonyosság, hogy elzártuk), ill. az üldözéses téveszmés állapotot, ahol meg éppen, hogy túl nagymértékű a bizonyosság. De az élmények színezetének önállósulására példa a jól ismert déja vu („már átéltem/láttam”) vagy jamais vu (idegenség, „soha nem láttam”) is: ezek is érzetek – agyunknak az a területe aktiválódott spontán módon, mely az ismerősségért felelős.
A pszichológia fogalmai sokszor csak azt nevezik meg, amit amúgy is tudunk, a közhelyeket − de ettől még hasznosak. Így a kognitív disszonancia elmélete az, amely szerint egy kudarcra mindig találunk valamiféle magyarázatot. A beteljesületlen próféciák gyakran vezetnek a hit erősödéséhez, vonja le a konzekvenciát Szendi. Míg azt mindenki tudja, hogy bal agyféltekénk verbális, intellektuális, racionális és elemző, valamint hogy a jobb agyféltekénk vizuális, emocionális, intuitív és egészben éli meg az élményeket, az már kevésbé tudható, hogy a jobb féltekének ősibb, misztikusabb és kreatívabb vonásai vannak. Egy-egy epilepsziás roham hatására a vallásosságon túl (Szendi elsősorban ezt az élményt elemzi könyvében) más élmények is válhatnak személyiségformáló erővé. És ahogyan két félteke van, úgy szerinte kétféle vallásosság is létezik: a „hirtelen megtérés” emocionális élménye inkább a jobb agyféltekében következik be, míg a lassú, fokozatos megtérés, amely döntően racionális jellegű és az istenfogalomra épít, teológiai-filozofikus: jellemzően a bal agyféltekében zajlik. Szendi szerint tehát a vallás az agyműködés természetes terméke.
Persinger vizsgálatai szerint a temporális epilepszia szélsőséges megnyilvánulása annak a folyamatnak, ami normálisan zajlik a temporális lebenyben. A déja vu-k, az istenélmények, az eksztatikus megvilágosodások, a hallucinációk és jelenlétérzések („van valaki a szobában”) nem alakítanak ki epilepsziás gócot, de különben epilepsziás mikrokisülések. Jelenlétérzéskor tulajdonképpen agyunk generálja azt az érzést, hogy „valaki ott van”, „gond” azonban abból származik, hogy ehhez az érzéshez nem társul észlelt személy. Ez pedig ellentmond a realitásérzékünknek, észlelésünknek, és innen származik a jelenlétérzés misztikus tartalma – hangzik az egyszerű magyarázat Szendi tollából. Déja vu-ben az ismerősség érzése aktiválódik kóbor neuronkisülések miatt: mindkét érzés illúzió, ami előrehuzalozott feltevések miatt jön létre.
Az eksztatikus vallási élmények, a megtérések, a kozmikus egységélmények (mint pl. a szülés), az isteni látomások és Isten jelenlétének érzése mind a jobb féltekéből származnak, állítja Szendi. A jobb félteke pedig − Persinger vizsgálatai szerint −érzékeny a mágneses tér változásaira. Így a földön elő-előforduló mágneses viharok hatnak az agyműködésre. A stigmák és a parapszichológia is érdekes témák, de számomra a legérdekesebbek Szendinek az ókori emberről írt fejtegetései voltak. A pszichológus szerint az ókori embernek ugyanis másként működött az agya is. Azok a hangok, amiket a mostani ember hall, mintha hozzá szólnának, pl. bátorításként, azokat az ókori ember isteneknek, angyaloknak vagy démonoknak nevezte. (Ha ma valaki ezekről beszél, akkor minimum őrültnek tartják.) Az olyan, Szendi által kettős tudatúnak nevezett civilizációkban, mint az ókori, döntési helyzetekben az emberek fejében „megszólalt egy isten” tanácsokat és parancsokat adott. Akkor e hangokkal társult a jelenlétérzés vagy látomás.
Szendi könyvébe mindenképpen érdemes belelapozni, érdekes és tartalmas információkat nyerhet vele az olvasó a hitről és az agyunk működéséről.

Gyárfás Judit