"Utolszor nevezem Deltejének
babszem súlyon a vágy madarát,
dolgaim reggel helyet cserélnek,
egyik a másikban látja magát. [...]
Elnézem innen, hogy csapkod a lélek,
amit szélesre nyit, az nem beszél,
ha feláll a földről, görbe a lényeg,
mint lehajló ágon a nyálkás levél." - Versvasárnap rovatunkban Soós Attila három versét közöljük.

1.
Marika, minek remélni, ha tervezek,
a fában báb a féreg,
körbefogja előbb a semmi,
felkel az ösztön és megreped.
Ferde kulccsal nyílik az udvar,
kettőt kattan és elakad,
őrként int a rozsda rajta,
járjon a lyukban a fordulat.

2.
Sziklaház alatt hangos a hajnal,
barlang áll mohazöld falakon,
a goromba álom vaspórázon,
ha etetném végre, belém harap.
Örvény húzza a patkány farkát,
csattog az ér medrében a rák,
akik alusznak, azok hallják,
a sodrás fölött kelnek a fák.

3.
Kecskelábon gond a bánat,
bokáján csüng az indulat,
ketten botlanak nagyapában,
ütéssel méri a jobb a balt.
Tengeri széltől fehér a liget,
édes port szór a kaptár elé,
a vizekre vissza este siet,
ha tövisként áll a malomkerék.

4.
Utolszor nevezem Deltejének
babszem súlyon a vágy madarát,
dolgaim reggel helyet cserélnek,
egyik a másikban látja magát.
Marika mélyén több kín feszül,
nyomja a baj két közepét,
rovarnyi árnyék ring belül,
feje foltja a fénytől sötét.

5.
Kicsapja gőzét a vadszömörce,
szagától megrázkódik a part,
boldog a birka, mérget legelne,
tépi, hasítja gyomrát a sav.
Elnézem innen, hogy csapkod a lélek,
amit szélesre nyit, az nem beszél,
ha feláll a földről, görbe a lényeg,
mint lehajló ágon a nyálkás levél.

6.
Fentről parányi, ami lent akarat,
mert nem igazak a fürge terhek,
el nem felejti, aki párban kutat,
egyenként számolva idegenek.
Kútforrásnak látom a házat,
úszik benne a fájdalom,
észreveszi a zümmögő lázat,
kőre tapad békalábakon.

7.
Marika szegény, mert ott vagyok,
ahol a támaszra nincsen gondolat,
nem hordnak hasat az angyalok,
de hólyagok nőnek a szárnyuk alatt.
Félelem hajtja a kényszert előre,
fénye kemény és folytonos,
ami még nincs is, kisarjad belőle,
ideje ezért viszonylagos.

8.
Üldöső bent, ami késztet,
elporlik egészen, a rend alakul,
tagadó nehezéke a részlet,
mégis a semmin járni tanul.
Ne dagasszad, a csend üres,
felölti szigorral a viselet,
ha elveszített, majd megkeres,
sűrű csomót oldoz a felelet.

9.
Értelmem szeretni visszafele,
magamat fel nem foghatom,
a száraz gyökérnek is van teje,
rügyet itat, azt hallgatom.
Mindene nélkül szép, ami látszik,
a felkent bűnök fáznak pucéran,
csak koccan a világ, nem játszik
Marikával háborgatlan imában.


(Ráolvasás)
Viszek is, hagyok is,
szedem a harmatot,
eressz ki mosdani napkeletre,
vizet vetek, egy szem, két szem,
sületlen pogácsa, szenes kőpárna,
nincs itthon az, kire rámutatok,
aki ezt mondja, köpjön hármat,
térj meg, térj meg, gyíkocska,
a föld meglátott, kiterítem,
általjárni segíts.

Nincs a dolgoknak neve,
ez a hely a semmi, szentem,
mészárosok karneválja,
a vágy csak elektromosság,
küzdő póznák és húskürtők,
a húskürtőkből nőnek ki a
hideg gyerekek,

sütöttünk halat,
vigyorognak a svéd kofák,
még sosem láttam svéd kofákat vigyorogni,

meghívtalak asztalomhoz,
és most nem tudom,
hogyan kell viselkedni,
látom a bennünk elakadt almafákat,
azért fordítom el a fejemet,
mert nem illik bokrokat rendelni a
tányérodba,

csókolóznak a leopárdok,
még sosem láttam leopárdokat csókolózni,

esik, gyere csak,
szépen megmosakszunk,
hámozok késemmel bolyhos éjszakát,
ez az erdő csendes lett,
akkor ne kérdezzünk semmit,
sündisznók sietnek felénk a
mocsarakról.

(A megigézett jószágra)
Hol ül, hol áll a kétely, langyos kedvű de bolha, ha balgaságra tapad,
fehér petéje a maszlag, kikel abból, amit szárít, lopott kínnal szakad,
idegen baj a baromban, okádja a kóros gönyét, levele színes borotva,
gondját gyűjti az éhség, lyukat rág a panasz, keserű vízzel gyógyítja,
hat böllér vág sovánka terhet, vesződni nem tűrik, egybe a villám csapott,
bántani nem tévednek vissza, józan vétkek ígérik, fénybe hajítják a port.

(A megigézett asszonyra)
Dolgából okosan kilátszik, hosszan csal szépet, aki sokat mutat,
háta mögé rakja a kedvet, itt felé ne tekintsen, fújtatja a rosszat,
ha eltartod magadtól, maradj utána, beleférünk ketten a végibe,
csősz az ócska harag, ne beszéljek, mert délnek rejtőzik a fecske,
orvosi pióca vár a kútban, a réteges szennyből púpos csend épül,
karika pattog a vágyon, csak dühöngcsél a vigasz meg a könnyű.

(A megigézett emberre)
Fölcsinálom a reggelt, legyen lábatlan, essen a csillag gödörbe,
szíves bűnt hegyezek, vágjon a közepe, dobjam az esőt a földbe,
fúrja a csizmám, megáll a szamár, szög alszik a bőröm alatt,
egy mondja benn, egy künn figyeli, külön tévedik ugyanazt,
együtt látni a hűség nem tud, a savanyú szagokat el nem felejti,
fejecskémben béke dagadjon, ne sánta varázzsal járjak szeretni.

Soós Attila
1979.06.19-én született Ajkán.
1999-ben Pápán az Örvény Színházi Stúdió alapítótagja.
2000-től 2002-ig a Debreceni Egyetem Bölcsésztudományi Karán magyar szakos hallgató.
2000-től publikál verseket a Magyar Naplóban.
2002-től 2005-ig a Veszprémi Petőfi Színházban csendes munkatárs.
2005. szeptemberétől 2006. szeptemberéig az (m)Színház,
2006. decemberétől 2008. áprilisáig a Meridián Színház- és Filmműhely alkotótagja.
Filmszerepei: Lux úr szabadalma; A fény ösvényei
Új tapasztalataival és élményeivel 2008. májusában tért vissza az íráshoz.



(A verseket Zdzisław Beksiński (1929-2005) festményei kísérik. A lengyel művész néhány továbi képe ide kattintva látható.)