”Hogyan is gondolja Kristeva azokat a megfoghatatlan mezőket, amelyeket olyan ritmikus terekben mutat ki, mint egy szürreál szöveg, egy nacionálszocialista képzet, vagy az anyában, aki a kultúra nullfoka? A francia pszichoanalitikus és írónő első magyar nyelvű kötete kivételesen érthető nyelvezeten vázolja elméletének ezeket a visszatérő pontjait..." - Gubicskó Ágnes írása Julia Kristeva „Adalék a gondolkodás tétjéhez” című interjúkötetéről.

Hogyan is gondolja Kristeva azokat a megfoghatatlan mezőket, amelyeket olyan ritmikus terekben mutat ki, mint egy szürreál szöveg, egy nacionálszocialista képzet, vagy az anyában, aki a kultúra nullfoka? A francia pszichoanalitikus és írónő első magyar nyelvű kötete kivételesen érthető nyelvezeten vázolja elméletének ezeket a visszatérő pontjait, amelyek úgy erősödtek meg a tudományos diszkurzusban, hogy több oldalról is folyamatosan támadják őket. Hasznosnak tűnik ezért mindenekelőtt ez az interjúkötet, azoknak pedig, akik az életrajzok iránt érdeklődnek, érdekesnek is talán; Kristeva legjellemzőbb vonását viszont, a zenei, erőteljes, érzékeny szövegvezetést, amiről írásaiban nem csak beszél, hanem amit gyakorol is, kevésbé képes visszaadni.

Kristeva mintegy 40 könyvéből és más műveiből néhány cikk jelent meg ezidáig magyarul, s most két interjú egy kötetben. Van valami izgalmas ebben az összeállításban, mivel a két rész csaknem ismétlése egymásnak, az első 1998-ból, a második pedig 1988-ból egy rádióbeszélgetés, s szerkesztői kommentár nem áll mellettük. A második rész („A jó öröm”) a rövidebb terjedelmen kívül annyiban különbözik az elsőtől, hogy három addig nem említett könyv összefoglaló leírását is tartalmazza, de ideológiai, gondolati váltást sem mutat ez a tíz év.

A magát baloldalinak valló Kristeva munkásságát egyes konzervatívok túl radikálisnak tartják, a baloldali radikálisok nem elég radikálisnak, ezen belül feministák csoportja az anyaság hangsúlyozása ellen emel szót, de például a magyarországi MDF Kristeva ideológiáját magáénak vallja, ahogy ezt internetes honlapján ki is emeli.

Én úgy fordítom le magamnak az elméletét, hogy a magát vagy másokat istenítő (tehát kizáró, diszkriminatív) személy (identitás) elválva másoktól (függősségeitől) és önmagától is, egy önelemzést hajt végre (pszichoanalízis, önreflexió), amelyben saját kérdései által felismeri önmaga nemtudását, illúzió voltát, ürességét (azt, hogy nem több, mint mások, s az egyenlőséget), s így önmaga formálásának lehetőségét, kreativitását, autonómiáját (különbözőségét) teremti meg.
A szocializációnak ez a formája a tisztátalannak ítélt dolgok közül (ösztönök, vágyak, bűnök, csoportok, személyek, amelyeket Kristeva „abject”-nek is nevez) az erőszakot próbálja féken tartani, és nem bizonyos csoportok, személyek vagy a kreativitás felszámolására irányul, szemben a nacionálszocializmussal és más diktatúrákkal, a katolikus egyház boszorkányégetéseivel (több millió nőt égettek el), az anya-gyermek viszony agresszív megnyilvánulásaival és a szerelemmel.

Az anya-gyermek kapcsolatról így ír Kristeva: „Ebben az anyai tartományban aggasztó logikákkal szembesülünk […], ahol a gyermek teste még függ az anyától, ahol a gyermek még nem autonóm az anyával és vágyával szemben. […] Manipulálható, és ő maga szintén manipulál, a gyermek az a vérszívó, akinek a vérét szívják. A Klein-féle elemzők hosszan elemezték ezt az elsődleges agresszív kapcsolatot, amelyet ’skizoparanoidnak’ neveztek el.” „Írtam egy rövid szöveget a ’Hérétique de l’amour’ (A szeretet eretnekje) címmel, amelyben az anya képét analizáltam, amelyet a kereszténység hagyott ránk, tehát a Szüzét. Ugyanennek az oldalnak a másik lapján a szülésemről beszélek, a fiamról. A szeretet szenvedélye ez, önmagunk megtagadásáé. […] A nőnek tényleg a gyermeke teszi lehetővé a felfedezést, hogy a másik létezik.” Kristeva az elválásban, a függősség felszámolásában tulajdonít jelentős szerepet az anyáknak, akiknek el kell választaniuk maguktól a gyermeket, s elvezetni őt az elvont anyanyelvbe.

„A feministák kedvezőtlenül fogadták tételeimet, akik a nőnek az anyaságban a biológiai ösztönre, a rabszolgaságra stb. való redukcióját vélték felfedezni.” „Nem tudok semmit, mert kerülöm a meghatározásokat, e téren [nőiség, anyaság] pedig sokkal inkább, mint másutt.” A feminista mozgalmakkal Kristeva nem tart kapcsolatot: „A feminizmus nagyon gyorsan a dogmatizmus új formájaként jelent meg előttem. […] E csoportok gyakran megismételték a ’machista’ csoportok zsákutcáit és dogmatizmusait, amelyek ellen ők harcoltak. Ezt én afféle gyermekbetegségnek tekintettem, amelyen át kell esni valami módon, de sehogyan sem éreztem jól magam e csoportokban.”

„Az erotikus vagy szerelmi viszony nagyon gyakran a másik birtoklása vagy bekebelezése. Egyfajta ozmózis ez, amelyben magunkat idealizáljuk, ’magunkat csodáljuk’; ’te vagy én és én vagyok te’. Amikor aztán észrevesszük, hogy szó sincs erről, akkor jön a fájdalom, a válás, a válság.” A szerelmes ember így vallásos érzelmeket ismétel: „A hívő ember tartozik valahová: az atya nevéhez, egy közösséghez, az egyházához, egy meghatározott morálhoz, hitének dogmáihoz.”

Mindezekkel szemben, s ez Kristeva hite, „az elemzett személy ideális esetben képes kapcsolatokat létesíteni a többiekkel, közösséget alkotni, mindvégig annak tudatában, hogy e kapcsolatok az örömön, a vágyon és az öntudatlan hasznosságon alapulnak. Ez a személy e kapcsolatok elemzésének birtokában minden bizonnyal képes lesz e kapcsolatok fölé kerekedni, játszani velük, szóval képes fellazítani őket, nem lesznek olyan nyomasztóak, lehangolóak, sőt talán még örömtelibbek, kreatívabbak lesznek. Ebben az értelemben az analízis a szocializáció új formája, amely magában hordja a játék lehetőségét is e szocializációval, következésképpen, nem szükségszerűen kiábrándulás, hanem kreativitás. Már meghaladtuk Freud tudományos gyanakvását a vallási illúzió iránt: tudjuk, hogy az illúziókra szükség van, feltéve, ha játszani tudunk velük.”

Kristeva kiegészíti Freud megállapítását, szerinte az irodalom nem csak megelőzi a pszichoanalízist, hanem messzebbre is jut el. Ezért is elemez nagy számban irodalmi szövegeket, legszívesebben talán Proust írásait, amelyekben a nyelv zenei szintje érdekli (amit „szemiotikus”-nak nevez). Számára ez „a nőiség megközelítésének módja volt az anyain keresztül, magában a nyelvben”.

Kristeva bolgár származású, 1966 óta Franciaországban él. A válás és idegenség pozitív pszichológiáját ilyen vonatkozásban is megtartja: „Ahogy bolgár nem vagyok, nem vagyok francia sem. A pszichoanalízis megtanított arra, hogy engem a száműzetés hozott létre, alkotott meg, és nem a valahova való tatozás.” Szépen, de kritikával beszél (a kommunista) Bulgáriáról, szeretett apjáról a legtöbbet, akiről 2. regényét írta (ez a regény főbb vonalaiban Galgóczi Erzsébet „Törvényen belül” c. regényének a másolata is lehetne). Beszél Franciaországról, az ottani jelentős hatásokról, Genette-ről (nyelvész), a Tel Quel csoportról, Lacanról (pszichoanalitikus), arról hogy általuk ismerte meg Freudot, és Sollers-ről, a férjéről, valamint közös kínai utazásukról is.

Férjével való kapcsolata konfliktusukkal terhes, erről általánosságban beszél: „áthidalhatatlanság van a két nem között. […] De ha már felismertük ezt a széthúzást (amely valóban a nemek harcához vezethet), akkor, szilárd meggyőződésem, hogy teljességgel lehetséges szövetség vagy harmónia. Ez egyébként a lélek mélyén gyökerezik, biszexualitásunk tényében. Különbözők vagyunk, de hasonlók is, mert négyen laknak bennünk, egyfelől a férfi és a nő, másfelől a nő és a férfi. A hímnem és a nőnem kettős. Egy pár pedig négy személyes partnerséget jelent. Harmónia tehát lehetséges, bár kell hozzá bizonyos művészet. Mivel ez a helyzet, szerintem, ha egy házasság tartós, akkor ebben mindig van szenvedély, szeretet, de különösen az a képesség, hogy a felek tudják egymás gondját viselni. E képesség nem gyógyító jellegű és nem is anyai, bár mindkettőre támaszkodhat, egyszerűen a különbözőség tiszteletén alapul.”

Az interjúkötetet egy „Előszó” nyitja, amelyet maga az interjúztató írt, s amely számomra egy jubileumi vagy temetési beszédet idéz: hiperlatívuszokban beszél ( hangja „nemesfém csengése”, „prizmára csiszolt gyémánt”) – nem találom megtisztelőnek. Később ez megszűnik, egy felkészült kérdezőt látunk, ezért is olvastam volna pár szót erről a nőről, Marie-Christie Navarro-ról a könyvben. A másik, ami talán könnyítette volna a magyar olvasó Kristeva-értését, s ez már a magyar kiadás kritikája, hogyha Kristeva francia nyelvű szövegcímeit magyarul is megadják. Ezeket egy-két esetben megtaláljuk zárójelben ("A  szeretet eretnekje”), ez az írás viszont magyar fordításban „A szeretet eretnetikája” cím alatt jelent meg.

Kristevát érdemes figyelni, hiánypótló ez a könyv. Álljon itt végül néhány kép még róla: „megmaradtam a labdarúgás fanatikus hívének”; „iszonyodom a fényképektől”; „Ez a kép az ön azonossága: ’a lefejezett nő’. Ön azt mondta, hogy nem frusztrált nő, mint Simone de Beauvoir, hanem lefejezett nő. Visszatérhetünk erre?”

------------------

Julia Kristeva: Adalék a gondolkodás tétjéhez. Fordította Romhányi Török Gábor. Budapest: Napkút, 2008.

Kristeva további magyarul megjelent írásai:
Kristeva, Julia: A költői nyelv forradalma (Részletek) In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla, Szamosi Gertrud, Sári László. Ford. Horváth Krisztina (Bp.: Osiris, 2002) 106–126.
Kristeva Julia: Bevezetés a megalázottsághoz. Kiss Ágnes fordítása. In: Café Bábel 1996/2.
Kristeva, Julia: A szeretet eretnetikája Ford. Gyimesi Timea In: Helikon 1994/ 3–4, 491–509.
Kristeva, Julia: A szubjektum mikrodinamikája. Ford. Bocsor Péter In: Pompeji 1994/ 1–2, 188–197.
Kristeva, Julia: Egyik identitásból a Másik(ba). Farkas Anikó fordítása. In: Helikon 1995/1-2, 62-79.
Kristeva, Julia: A szövegnek nevezett produktivitás (részlet). Fordította Z. Varga Zoltán. In: Enigma (16) 1998, 45-53.
Kristeva, Julia: A nők ideje. In: Testes könyv II. (Szerk.: Kis Attila Atilla, Kovács Sándor s.k., Odorics Ferenc), Szeged: Ictus Kiadó, JATE Irodalomelméleti Csoport, 1997, 327-356.
Kristeva, Julia: A szerelem abjektje. In: Thalassa, 2007, 2-3.szám, 3-27. (Részlet a Thalassa honlapján is olvasható)
Kristeva, Julia: A melankolikus képzelet. In: Thalassa, 2007, 2-3.szám, 29-50. (Részlet a Thalassa honlapján is olvasható)
Kristeva, Julia: Az anyaságról In: Magyar Lettre Internationale, 1997/Nyár.
Kristeva, Julia: Szívfájdalmam, Bulgária In: Magyar Lettre Internationale, 1997/Tél. Ford. Nagy Zsuzsánna.

Kristeva, Julia: Analitikusok a posztmodern korban. Ford. Takács M. József. In: Magyar Lettre 15. 1994/95, 21-23.

Kristeva, Julia: Nárcisz: az újfajta téboly. Ford. Babarczy Eszter. In: Café Bábel, 1995. ősz, 51-60.

Kristeva, Julia: Különös szépségű kristálydarabok. (Közread., bev. és ford. Gyimesi Tímea) In: Tiszatáj 50. 1996/8, 73-77.