A színpad még sötét, mikor megszólal egy rekedtes női hang, Marguerite Duras hangja. „Indokínában születtem...” – így kezdődik a gyönyörű vallomás a hontalanságról, az öcs korai haláláról és a fivér iránt érzett vérfertőző szerelemről. Duras a kiindulópont, az előadás gyökere.

Marguerite Duras különös jelenség volt, művei a női irodalom jelentős teljesítményei, Carlotta Ikeda azonban nem a szavakat fordítja mozdulatokra, csak hagyja, hogy magával ragadja a belőlük áradó érzékiség és vágyakozás: a test kiürül, az élet és a halál, az ifjúság és az öregedés határmezsgyéjén várakozik.



Carlotta Ikeda most 67 esztendős, 1941-ben, egy japán tengerparti faluban, Fukuiban született. Színpadi energiája és jelenléte a mai napig egyszerűen lenyűgöző. Tánccal 19 éves kora óta foglalkozik. A klasszikus balettet egyetemi szinten fedezte fel – nevét Carlotta Grisi, a 19. századi táncosnő tiszteletére változtatta meg Sanae-ról Carlottára -, a 70-es években Japánban tért hódító butoh pedig a zsigereiben van… Waiting (Várakozás) című szóló koreográfiájával 1996 óta járja a világ színpadait.

„Duras azt írja: »Ahhoz, hogy világosan lássunk, be kell hunyni a szemünket.« A dolgokat belülről kell szemügyre venni. Számomra az a legfontosabb, hogy a tekintet ne az arcot kutassa, hanem belelásson a fejbe, behatoljon a testbe… Táncolni csak belülről lehet...”

„Számomra a butoh egész egyszerűen magát a táncot jelenti: azt, ahogyan egy japán táncos mozog, ami persze merőben különbözik attól, ahogyan egy francia táncos jelenik meg a színpadon. Ennek a különbözőségnek az okait természetesen kereshetjük az oktatásban vagy általában a kultúrában, ugyanakkor leginkább egy belső, mindenkire egyedien jellemző keresési folyamatról van szó. Rám erősen hatott a no-színház: a zene, a szó és a mozgás, vagyis mindaz, ami eredetileg nem része a butoh-nak; persze mindebből nincs sok a munkáimban, viszont ez a kevés rengeteg mindenre magyarázatot ad. Ugyanakkor nálam a mozgás nem akar semmit megmagyarázni. A testem kevés mozdulattal formálja meg a belső mondanivalót.”

„A test a születéstől a halálig fejlődik és változik, egy idő után pedig hanyatlásnak indul – én ezt a folyamatot igyekszem lekövetni. Húszéves koromban nagyon erős volt az izomzatom, külső, fizikai hatásokkal dolgoztam; ma már sokkal törékenyebb, érzékenyebb a testem. A mozdulataim sokkal inkább belülről fakadnak, ugyanakkor érezhetően a mögöttem álló rengeteg tapasztalatból táplálkoznak: olyan ez, mintha egész életében csak gyűjtögetné a pénzét egy bankszámlán, idős korában pedig egyszer csak rájön, hogy milyen gazdag. Európával és főként a klasszikus balett világával ellentétben, ahol a táncosok 40 éves korukban felhagynak a szakmával, Japánban sok az idősebb táncos. Nálunk azt mondják, az élet ötvenéves korban kezdődik. Húsz-, harminc- vagy negyvenévesen még rengeteg tanulnivalója van az embernek!”

„Beleteszem a táncba minden energiámat, és felhasználom a közönség energiáit. A testemben és a nézőkben is rengeteg minden történik ez alatt a cserefolyamat alatt. Ahogy Nizsinszkij is mondta, az őrület és a normalitás határán egyensúlyozom. Persze vigyázni kell, hogy az ember nehogy átlépje ezt a határt, de a közelébe szívesen megyek. Egyszer egy évben talán sikerül is, amikor két-három másodpercre teljesen megfeledkezem magamról. De hát ezt legalább olyan nehéz szavakba foglalni, mint az érzelmeket vagy azt, hogy mi is a boldogság.”

Ikeda 2002-ben a Tavaszi áldozat című koreográfiájával járt Magyarországon, ahol intenzív butoh-kurzust is tartott. Az akkori darab különlegessége a női karakterek találkozása, együtthatása volt, fontos kritikák jelentek meg az akkori vendégjáték kapcsán a Balkonban és az Ellenfényben.


Video Carlotta Ikedaról
Ariadone website


Koreográfus és előadó/Choreographed and performed by: Carlotta Ikeda
Díszlet/Scenography: Michel Boulanger
Világítás/Light design: Eric Loustau-Carrère
Zene és hang/Music and sound: Kamal Hamadache

Koprodukciós partnerek/Coproduction: TNDI Châteauvallon, Fondation Beaumarchais (SACD)