„A gyilkosság délben történt, fényes nappal, a nyílt utcán. A szemközti járdáról tüzet nyitottak rám, én összerogytam, s közben próbáltam elképzelni, milyen madár száll majd föl a vállamról, mikor a társam közeledik felém, hogy átvegye tőlem az utolsó üzenetet: a fiú, aki újságot árul az utcasarkon, király lesz New Yorkban.”
Költő, prózaíró és műfordító, Barcelonában született, ott végezte a bölcsészkart, és jelenleg is ott él. Pályája kezdetén televíziós interjúkat készített, de leginkább műfordításból élt, közben aktívan részt vett a Vindicación feminista című lap szerkesztésében. Serdülőkorában mélyen megrázza a nála három évvel idősebb bátyjának halála. Édesanyját távolságtartónak, hűvösnek írja le, édesapjához az utolsó éveiben került kissé közelebb. Róla azt mondja, jó humorérzékkel áldotta meg a sors, és volt benne némi különc hajlam, ennek köszönhetően sikerült kizökkennie a hétköznapok megszokott menetéből. Zárkózott, magányos, beteges hajlamú kislányként emlékszik vissza egykori önmagára a két báty mellett.
Keveset publikál, azok közé tartozik, akik valami miatt mindig elkerülik a szenzációra éhes kritika figyelmét. Kivéve persze az indulást, amikor az új költészet nyitányát jelentő, 1971-es megjelenésű antológiában, a Josep María Castellet által szerkesztett Nueve novísimos poetas españoles (’Kilencen a legújabb spanyol költők közül’) kötetben ő volt az egyedüli nő. Az antológia meglehetősen provokatív és látványos módon fejezte ki a polgárháború utáni időszak elkötelezett társadalmi és realista költészetével való szembehelyezkedését. A fiatalok generációs lázadásán belül, mely a brit popkultúra és a franciaországi hatvannyolcas események oldalvizén kozmopolitább, a kultúrához közelebbi és individualistább írásra serkentett, Ana María Moix neve a nagy reménységet jelentette, aki még bármire képes lehet. Valóban mindent elsöprően viharos a kezdet, 1969 és 1972 között három verseskötet - Baladas del dulce Jim (’Az édes Jim balladái’) Call me stone, No time for flowers, melyek később gyűjteményes kötetben, A imagen y semejanza (’Képére és hasonlatosságára’, 1983) címmel is megjelennek.
Még a hetvenes években két fontos regény, a Julia (1970, majd a Walter ¿por qué te fuiste? (’Walter, miért mentél el?’, 1973) és egy elbeszélés-kötet Ese chico pelirrojo a quien veo cada día (’Az a vörös hajú fiú, akit mindennap látok’, 1971) jelenik meg tőle. A fiatal költő és író Ana María annak a szintén fiatal írónak, Ramón Moixnak a húga, aki később Terenci néven publikál, s aki éppen a katalán elbeszélő nyelvezet megújításán fáradozik (később majd spanyolra vált, és az egyik legismertebb, nagy közönségsikernek örvendő író lesz).
A Julia a hatvanas évek végének Barcelonájáról fest hű társadalomrajzot, központjában a klasszikus anya-lány gyűlölet-szeretet motívummal. A regényben megjelenő fiatal egyetemisták, Julia évfolyamtársai, tele vannak forradalmi eszmékkel, verset írnak, fontos társadalmi munkát végeznek, egyszóval minden olyasmivel foglalkoznak, amivel a hatvannyolcas nemzedéknek illik törődnie. Második regényét sokan a 20. század második felében született spanyol irodalom egyik apró gyöngyszemének tekintik: a hetvenes évek ifjúságának portréja, ugyanakkor a korai hanyatlás elégiája – a polgárháborúból győztesen és legyőzötten kikerülők gyermekeinek visszavetett sorsát siratja. Megjelenésekor újítónak, polémikusnak számított, hiszen a szerző a főszereplő szexuális ébredésének megjelenítésekor utalt annak homoszexuális érdeklődésére, a bűntudatot és a bűnösséget sulykoló vallásos neveltetésből származó érzelmi konfliktusaira. A különös érzelmekkel teli fejlődésregény hátteréül a polgárháború utáni kései időszak szolgál, egy generáció sajátos tanúságtétele, mely nem élte meg a háborút, mégis folyton emlékezni kényszerül rá, s közben a lehetetlen szabadság iránti vágy élteti minden percében.
A fiatal Moix azonban a siker kellős közepén hátat fordít egy időre az írásnak, belefog az újságírásba, interjúkat, riportokat készít, útikönyveket ír, de mindenekelőtt fordít (Louis Aragon, Samuel Beckett, Marguerite Duras, Nina Nikolaevna Berberova, Nothomb, Mercè Rodoreda, Amélie Nothomb, Wislawa Szymborska, Hugo von Hofmannsthal, Nerval, Maupassat, hogy tényleg csak a legfontosabb szerzőket említsük, akiknek legfontosabb műveit ő fordította spanyolra). Függetleníteni szeretné magát mindentől, mindenkitől, ezért bizonyos értelemben derékba törik ragyogó pályafutása, mely színvonalában cseppet sem változik, azonban mindössze egy regény és két elbeszélés-kötet a saját termés: Las virtudes peligrosas (’Veszedelmes erények’, 1985), amely Barcelona város díját kapta, De mi vida real nada sé (’Való életemről mit sem tudok’, 2002).
A Vals negro (’Fekete valcer’, 1994, Barcelona város díja, 1995) című regény bajor Erzsébet, a spanyolok körében is rendkívül népszerű Sissy életét dolgozza fel, igyekezvén megszabadítani alakját a filmfeldolgozások és különféle rendű-rangú regények negédes történetei nyomán és a Romy Schneider alakította filmhősnek köszönhetően rátelepedő hamis mítosztól. A történet Sissy utolsó óráival indul, és a gyilkosság megtörténtétől a temetésig tart, s közben visszapereg előttünk Erzsébet királyné élete, egy sokszereplős vegyes kórus elbeszélésében.
Legutóbbi kötete tíz elbeszélést tartalmaz, amely az érett író tűnődő hangján szólal meg, nyoma sincs benne az ifjúkori avantgárd spontaneitásnak. Az első elbeszélés megfordítja az átváltozást, hiszen egy csótány nemzi benne Kafkát, aki majd megírja a történetét, aztán a következő, a Ronda de noche (’Éjjeli őrjárat’) még megdöbbentőbb, s végül a harmadikban végérvényesen tetten érhető az írónő legutóbbi korszakának vezértémája, a halál és az öngyilkosság – az Autobiografía mortal (’Halálos önéletrajz’) soraiban ismét visszaköszön. Szinte prousti aprólékossággal ír mindenről, fölösleges nagy durranások nélkül, ugyanakkor merengő iróniával és mindig valamiféle irodalmi játékossággal. Érződik a kötetből az idő múlásán búslakodó szerző bánata a halál, a sok csalódás miatt, s amit még magyarázatképpen a cím is sugall: „mert való életemről mit sem tudok’.
Ana María Moix íróként, műfordítóként és a Bruguera kiadó szerkesztőjeként is a minőség elkötelezettjének vallja magát. 24 horas con la Gauche Divine címmel jelent meg harminc év után az akkor még fiatal és lázadó barcelonai írócsoport, a Bocaccio (sic!) kávéház törzsvendégkörének tagjaival készített felmérése, melyben az akkor még összejáró fiatalok mondták el véleményüket irodalomról, moziról, politikáról.
De mar a mar: epistolario Rosa Chacel-Ana María Moix (’Tengertől tengerig’) címmel jelent meg Rosa Chacel és Ana María Moix levelezése (1998; 2003) Ana Rodríguez-Fisher szerkesztésében.



„Az irodalmat, az egyetemes nagy irodalmat nem szabad összetéveszteni ezzel a mostani, tömegfogyasztásra szánt irodalommal, s bár a fogyasztható irodalmi mű lehet nagy irodalom, azért igen határozott vezérfonallal kell rendelkeznie. Én azt hiszem, mikor az ember megpróbál irodalmat írni, akkor igyekszik valami olyasmit művelni, aminek van néhány közös pontja az egyetemes nagy irodalom folyóival, amely egyébiránt önmagát írja, és ahogy múlik az idő, magától kiveti magából a salakot. Ez az irodalom, ez az évszázadokon keresztül szövögetett szőttes, amely számunkra Homérosszal kezdődik. Az író leginkább arra vágyhat, hogy legalább egy kicsike szálat ő is hozzáfűzhessen ehhez a szőtteshez.”