Telegdi Kata a XVI. század végén Kisvárdán élt arisztokrata asszony, egyik leveléből idéz Weöres Sándor egy kedves részletet. „Ez a mosoly-egyszerűségű nyolc sor egy nőrokonával folytatott levélbeli verses versengésnek részlete. Báj és kacérság van benne, ahogy kép-szerűen megjeleníti önmagát: kis kertje környezetében egy nőalak.” - mi többet idzünk a műből:

Levélrészlet:

Azvagy

mint az szép parlagon
sétáló kis nyulakat
kik nagy mulatsággal
vadásszák ebekkel,
mikor félísekben
egynéhányat látnak,
víletlen találnak,
ű nagy örömökben
nem tudják, hamarban
melyiket költhessék,
indítsák űzísben;
azvagy csak házunknál
(tudom, voltál annál)
mikor kertecskémbe
megyek be kedvembe,
hogyha megtekintem,
melyeket két kezem
ültetett vagy vetett
az sovány homokban,
nem tudom, melyiket
szakasszam elébben.

[...]

Látom, szerelmes asszonyom, és értem, hogy immár kegyelmed
Pallas és Minerva istenasszonnak (az szegíny Diana asszont
vadászó seregível hátrahagyván) kedvít találta

szíp, csergő patakú,
gyönyöru folyású,
minden szép füvekkel,
fákkal, virágokkal,
zúgó, csorgó folyás
mellett sok szép szavú,
kiterjedt, szép ágú
és gyönyörködtető
fákon nagy ékesen
szóló madarakkal
megékesíttetett
forrással, szép kúttal,
mint egy áldozattal,
holott firedjenek,
tisztelvín szép barlanggal,

kiknek tudom, hogy az kegyelmed énhozzám való szeretetíért
kegyelmed engem is esmeretíbe juttat,

noha az szíp forrás,
firedís, tisztaság,
erdei szép barlang,
hegyeken, völgyeken
mulatság, nyájasság
nem Pallast, Minervát,
hanem csak Dianát
illeti mint asszonyát,
mert Pallas, Minerva,
ezt minden jól tudja,
kulcsos várasokat
laknak, szíp várakat;
erdőket, hegyeket,
völgyeket, mezőket
nem járnak, búdosnak,
hanem Dianának,
mint nagy fű vadásznak
az ű seregível,
hamadri nimfákkal
engedték lakóul
mint atyjokfiának...

[1595]

"A kőltői levél szellemes--csípős válasz egy máig sem azonosított rokonának, ángyának levelére, amelyben az eldicsekedett az általa létrehozott, Pallasnak--Minervának szentelt irodalmi ligettel. A kőltő(nő)i vitában Telegdy Kata ironikus felhangokat ad a stilizált pásztorregény-világképnek. A prózai és verses részeket váltogató levélben ügyesen használja az évődés, a kritika, az öntudat és önirónia hangnemeit. Nagyfokú poétikai tudatosságra vallanak a vers-próza átmenetek, a szöveg tartalmával egybevágó, modern versritmus, amelynek alapja a szóbeliségben hagyományozott szövegvers. A kőltőnő tehát Balassihoz hasonlóan eljutott a dallamtól független szövegvershez, csak más úton, egy archaikus hagyományt emelve be az irodalomba. Világképe, műfaja, poétikai fölfogása alapján Telegdy Kata Balassi holdudvarához, tágabb köréhez tartozhatott; művét, amely a hivatalos irodalmi élettől elszigetelt, de messze nem provinciális, távoli rokonság fűzi össze Louise Labé kőltői leveleivel." - írja róla Sárdi margit Első költőnőink című tanulmányában.

Kovács Sándor Iván A magyar hagyomány és az olasz költői formák alkalmazása: az ekhós vers és a „Fantasia poetica” című tanulmányának (megjelent: A lírikus Zrínyi, Bp., Szépirodalmi, 1985, 128–166.) első részében (1. A hazai „bukolikus hajlandóság”) pedig így ír:

„Az idill-műfaj meghonosítása Zrínyi érdeme, a bukolikus tematika azonban már előtte, latinul és magyarul is megjelenik. Janus Pannoniusnál még alig van nyoma; tulajdonképpeni kezdeményezője a latinul verselő Istvánffy Miklós, aki a XVI. század hatvanas éveiben egész sorozatot ír Lusus pastoralis címmel. A Padovában tanult Istvánffy elsősorbanVergilius eklogáit követi, de ismerni látszik a korabeli pásztorköltészet sablonjait és motívumkincsét is. […] A XVI. századi európai irodalom bukolikus hagyományához – jelenlegi ismereteink szerint – magyar verssel elsőül Telegdi Kata kapcsolódik. Verses levelének „Arcadiává stilizált világát” Horváth Iván helyezte „európai (igaz: nagyon tág) kontextusba”, megállapítván, hogy „nem provinciális jelenség az első magyar költőnő”, mert pásztorregény-világképe „és retorikára alapozott költői beszéde teljes szinkronban van az európai reneszánsz poétikájával”. Ugyanolyan „kérdéses viszont a hazai irodalmi hagyománnyal való kapcsolatait kijelölni”. Műveltségének forrásvidékét sem ismerjük, ezért meglepő például olyan odavetett mitológiai utalása, mint a „Hamadri Nimphák”, mert ezt „nemcsak a mai, de alighanem még a korabeli olvasónak is lexikonból kellett kikeresnie”. Ha ez talán túlzás is, hiszen a Vergilius eklogáiban szereplő „Hamadryades” (a Drüászok szinonimája) Istvánffynál is olvasható, Telegdi Kata magyar előzmények nélküli jelenségnek tűnik.”