A tőzsdén jegyzi a félelmet

Szerelmem,
szerelmem,
elérkezett immár
Alcapone ideje,

ősz van, kedd,
és a tőzsdén jegyzi a félelmet.

„Gyakran kérdezik tőlem, miért választottam elbeszéléseimhez a félperces műfajt. Tulajdonképpen nem is választottam, hanem úgy találtam. Egy szép napon rádöbbentem, hogy a vers új helyszínné alakult: alakok, hangok jelentek meg benne, ki-ki a maga történetével.”
Julia Otxoáék kertje a tengerre néz, s ugyan a meredek partfalon nem lehet lejutni a sziklás öbölbe, a szobrász férj, Ricardo Ugarte hajóorrt és tatot idéző alkotásai mégis a kertnek szinte minden pontjáról a tengerre vezetik a pillantást. A sokablakos kis ház elvész a mélyzöld borostyán és a tengervidéken burjánzó, zöldes-fekete bőrlevelű bokrok közt, melyek ágain énekes rigók költenek, a bejárati ajtó szemöldökfája felett pedig ökörszem tanyázik. Itt él és alkot tavasztól ősz végéig a művészházaspár, Itxas-burniben, San Sebastián közelében.

Julia Otxoa költőként indult: már legelső verseiben is érezhető a baszkföldi táj, amely vezérfonálként húzódik végig életművének darabjain. A baszk hagyományt éltető rítusok, legendák köszönnek vissza soraiból, a kollektív fikció e műfaja iránti hódolatának kifejezéseként. Verseskötetei Composición entre la luz y la sombra (’Kompozíció fény és árnyék közt’ 1978), Cuaderno de bitácora (’Hajónapló’, 1985), Centáuro (’A kentaur’, 1989), La nieve en los manzanos (’Hó az almáskertben’, 1999) címmel jelentek meg. Köteteinek kétnyelvű kiadásai is népszerűek: a L’età dei barbari (’Barbárok ideje’, 1997) olasz nyelvű, Cartas a Mr. Gardener (’Levelek Mr. Gardenernek’, 2002), portugál-spanyol kétnyelvű, a Gunten Café (Gunten Kávéház, 2004) pedig baszk-spanyol kétnyelvű kiadás. Taxus baccata (2005) című kötetét rövid, olykor mindössze egysoros prózaversek alkotják. A Taxus baccata a tiszafa latin neve, a cím sokféle asszociációnak enged teret: a legendásan lassan növekedő, gyönyörű, ám mérgező piros bogyókkal tarkított félcserje láttán, mely a gyógyszernek használt taxint termeli, rögtön eszünkbe juthat a sötét és világos egymást kiegészítő ellentétpárja, s ízlés dolga, hogy melyik melyikben tükröződik. Amikor kísérletet teszünk rá, hogy megállítsuk magunk körül az időt és alaposan szemügyre vegyük mindazt, ami körülöttünk változik, még arra a pillanatra is csak nekünk áll meg, amelyben fölfigyeltünk rá, tekintetünkkel rögzítjük, hiszen a másik ember már továbbszaladt benne. „Szandálom talpa alatt üres karika, / pillangó ül kalapom tetején.” „Egy egész erdő tárul fel a szóban, amikor valaki udvariasan ráköszön egy rovarra.” A Taxus baccata kötet szerkesztésével is érzékelteti, hogy Ricardo Ugarte végletekig leegyszerűsített vonalvezetésű tusrajzai nem puszta illusztrációkként szerepelnek, hanem szerves részei a kötetnek. Az Anotaciones al Margen (’Széljegyzetek’, 2008) című ciklus verseit szintén Ricardo Ugarte illusztrálta.
Julia Otxoa Képverseire leginkább a sokatmondóan groteszk, meg nem alkuvást sejtető, határozott állásfoglalásra sarkalló megközelítés jellemző. Mindenekelőtt költőként és novellistaként tartják számon, de alkotótevékenysége a vizuális költészetre és általában a képzőművészetre is kiterjed.

Buenos días censura - Jó napot, cenzúra!

Biblioteca del caminante - A gyalogos könyvtára

Piedad férrea – Kőkemény irgalom

Diszkurzív és vizuális költészetének egyaránt visszatérő témái a nemzeti identitás, az erőszak, az elnyomás kérdései. Azonban e kérdésekkel foglalkozva új költői nyelvet is teremt, melyben a tárgyak és a tipográfiai nyelvezet dominálnak. Vizuális költeményeiben a betű szinte testtel bír, roppant kifejező erővel rendelkezik, szemantikája jócskán felülmúlja a hagyományos csatornákon befogadható versét. Művei jelképvilágba vezetnek, melyben a tér jóval funkcionálisabb, mint a narratív költészetben, a megteremtett térszintaxist pedig a hétköznapi tárgyaknak a betűtestekkel való viszonya élteti. Otxoa a fotomontázs, a kollázs és a nem szekvenciális tipográfia technikáit alkalmazza. Az eltérő kontextushoz tartozó elemek együttes használatával a hagyományos, egy nyelvet kereső befogadói rendszert provokálja, a befogadótól nagyfokú együttműködést igényel az új költői kifejezésmód rendszerében, amelyben textúra, tér, design, a tárgy és a betű közti viszony élvez elsőbbséget. Julia Otxoa tudatosan alkalmazza a reklám esztétikájához sorolható költői effektusokat: tisztában van vele, hogy így többszörös értelmet ad a minimalista térben használt vizuális formának.
Lírai és egyszerre gyilkos humorú, éles szemű kritikus és emberségesen természetközeli elbeszélő. Novelláskötetei Kískili-Káskala (1994) Un león en la cocina (’Oroszlán a konyhában’, 1999), és Variaciones sobre un cuadro de Paul Klee (’Változatok egy Paul Klee-képre’, 2002) címmel jelentek meg.
Különös küldemény (Un extraño envío, 2005) című kötetére leginkább az álomszerű, szokatlan légkör jellemző, nem ritkák a személycserék, az egymás mellett tévedésből elsétáló szereplők. Nyíltan kikacsintgat vagy burkoltan utal az irodalmon túli távlatból Kafkára, Hrabalra és a velük rokon világú szerzőkre, míg a mindent eltorzító időben, a jelekben és üzenetekben kódolt valódi jelentés megfejtésére tett kísérleteit űzi. Otxoa számos novellája a spanyol nyelvű szerzők által oly kedvelt félperces műfajába tartozik, melyeket elég régóta ír.

Versei, félpercesei számtalan antológiában szerepelnek. Legutóbb a Fábula rasa (’Fabula rasa’) és a La otra mirada (’A másik pillantás’) című kiváló, 2005-ben megjelent elbeszélés-antológiákban kaptak helyet.
Julia Otxoa szerkesztésében és tanulmányával jelent meg a Poetas Vascas (’Baszk költőnők, 1990) és Narrativa corta en Euskadi Selección y estudio de narradores vascos desde el exilio de la guerra civil hasta nuestros días (’Baszkföldi kisprózák. Válogatás és tanulmányok, a polgárháború utáni száműzetéstől napjainkig), 1994).
Rendkívül népszerűek mesekönyvei, melyeket maga illusztrál. Lucas y el buho (’Lucas és a bagoly’,1997), Historia de unos bigotes (’A bajusz története’,1998); El bosque de las zanahorias (’Sárgarépaerdő’, 1997); La canción de Mister Popoff (’Mr. Popoff éneke’, 1998 ); El Mundo en una manzana (’Világ az almában’); Cuentos de la abuela luna (’Holdnagyi meséi’, 1999); El sueño de Hakam (’Hakam álma’, 2000 ).

Novellái magyarul:
Kiskili - Kaskala - Lettre Internationale, 2005. tavasz
Disznók és virágok - Nagyvilág, 2007. június (pdf!)
Susi és Philip kiárusításra megy; Legendák; Mozi; A hatórai vonat; Az utas - Nagyvilág 2005/12.
Különös küldemény (elbeszélések, ford. Pávai Patak Márta)

------

Négy írás a Különös küldemény című kötetből:

LOVAK

Minden csütörtökön megyünk a slaughterhouse-hoz, nézni, hogyan rakják a levágott lovakat Mister Winner teherautójára. Mikor odaérünk, felállunk a szökőkút lépcsőjének a harmadik fokára, onnan jól látunk, és senkit sem zavarunk.
A slaughterhouse a közvágóhíd, ott dolgozik Tom édesapja, meg Bessyé is, meg az enyém is, igazából az összes falubeli férfi, már elég régóta.
A slaughterhouse lovakra szakosodott: az élő lovak hatalmas, barna teherautóra zsúfolva érkeznek, aztán feldarabolva, bezacskózva távoznak, mikor fehér hűtőkamionokkal elszállítják őket. Mindig ez a rend.
A múltkor a barátaimmal sikerült belógnunk a vágóhídra; csütörtök délután volt, hárman mentünk be, és elbújtunk a fűrészporos zsákok mögött a bárdoknál. Nem vettek észre bennünket. A bárdok hatalmasak: a csarnok közepét teljesen betölti az a gép, amelynek irgalmatlan nagy kerekeihez erősítve lógnak vastag láncokon. Olyan erővel sújtanak le, hogy egyetlen csapással elmetszik a lovak nyakát.
Munka közben úgy néz ki az a gép, mint egy óriási, dühöngő fenevad, és éktelen nagy zajjal, megállás nélkül forognak a kerekei meg a bárdjai. Apám mindig azt mondja, sokkal jobb így, mert a fülsiketítő robaj legalább elnyomja a rémült nyerítést. A lovak ugyanis mindeközben hatalmas, fekete számokkal a hátukon várnak a sorukra a gép két oldalán. Így aztán a slaugherhouse környékén élők sem tudják, hogy a lovak mennyire félnek, és nyugodtan elfogyaszthatják a bifsztekjüket.
Az élő állatot először megmérik, súlyra és méretre is. Ezt a munkát végzi az édesapám. A lovat felvezeti a fémplatóra, majd egy füzetbe feljegyzi, mit mutat a mázsa, aztán egy fából készült mérőrúd segítségével leméri pontosan a ló fejét, a lábát és a hátát.
Egyszer régen egy stuttgarti ló agyonrúgta azt az embert, aki az apám előtt ott dolgozott. Úgy fejbe találta, hogy az ember csak gurult, mint a rongylabda, le a lépcsőn, bele egyenest a tűhegyes horgokba, melyekre a lovakat szokták felakasztani a nyúzáshoz. Azóta erős bőrszíjon vezetik föl a lovakat a mázsálóra.
Édesapám is visel valami sodronyingszerűséget, ami eltakarja a mellét meg a hasát, a fejére pedig zsákvászonból készült csuklyát húz, mert a ló állítólag így nem ismeri föl az embert, nem nagyon érti, mi történik vele, meg van zavarodva, jobban viselkedik, és nem rúgkapál.
Ha rossz fát teszünk a tűzre a testvéreimmel, akkor előfordul, hogy édesapánk, aki nem tudja, hogy mi már tudjuk, milyen munkát is végez ő a vágóhídon, velünk is ugyanazt végigcsinálja, amit a levágni vitt lovakkal szokott: felvisz bennünket a padlásra, ott fölveszi a sodronyinget meg a csuklyát, szíjat köt a derekunkra, megméri a súlyunkat és a magasságunkat, aztán egész napra felzár bennünket a padlásra; mikor aztán elpárolog a mérge, feljön, leveszi rólunk a szíjakat, visszaakasztja őket a mérőrúd, a sodronying meg a csuklya mellé, oda a törött ablakhoz, amelyik mindig zárva van.


AACHENI OTTÓ

A legenda szerint Aacheni Ottó mérhetetlenül törekedett a tökéletességre, s miközben kétségbeejtően mély depresszióba esett, sötét rémlátomásai közepette elhatározta, hogy véget vet életének; előtte azonban nagy műgonddal munkához látott, mert az udvar dolgait rendben akarta itt hagyni maga után. Szeretett volna mindent elintézni, mielőtt jobb létre szenderül, úgyhogy hosszú éveken át tárgyalt a tanácsadóival, egyezményeket írt alá, ezrével fogadta az audienciára érkezőket. Mire aztán végre mindent rendbetett, halálos ágyán az immár aggastyán, szegény beteg Ottó császár nem is emlékezett pontosan, mi hajtotta egy életen keresztül, mi volt az oka a fergeteges iramnak, melyhez foghatót addig még soha, egyetlen császári udvarban sem tapasztaltak.

VÁGÁNYPROBLÉMÁK

A férfi letette a bőröndjét a földre. A vasútállomás információs ablakánál érdeklődött, hogy mikor indul a vonat, amivel utazni szeretne, mire az Északi Pályaudvar alkalmazottja közölte vele, hogy ma egész nap késve érkeznek a vonatok.
-- Miért? - kérdezte az utas.
-- Vágányproblémák miatt - felelte az alkalmazott.
-- Mégis, milyen jellegűek azok a vágányproblémák? - akadékoskodott tovább az utas.
-- Nem tudom. Nem tájékoztattak - viszonozta egykedvűen az alkalmazott. Három óra múltán az utas türelmét vesztve visszament az ablakhoz.
-- Tudnak már valamit a vonatomról? Mi a helyzet a vágányokkal?
-- Ugyanaz - vetette oda kurtán, közönyösen az alkalmazott.
-- És meddig tart ez az egész?
-- Mit tudom én! - Az alkalmazott ezúttal már olyan nyersen válaszolt, mintha az érdeklődő utas a becsületébe gázolt volna. - Maga folyton olyasmit kérdez tőlem, amire nem tudok válaszolni.
Az utas megadón visszaül a helyére, kinyitja a könyvét. Eltelik újabb három óra, beesteledik, és úgy érzi, fogytán a türelme. Mintha már a ruhája is zavarná. Leveti a kabátját, kilazítja a nyakkendőjét. Idegesen nézegeti a váróterem óráját, és közben kiveri a veríték. Fél órán keresztül járkál föl s alá az üres vasútállomáson, hogy lehiggadjon, majd amikor tizet üt az óra, megint odamegy az ablakhoz, és megkérdezi:
-- Feleljen őszintén! Tudnak egyáltalán megoldást találni azokra a vágányproblémákra? - Ezúttal már kiabál, mellőzve minden jó modort, arca eltorzul, szeme kigúvad, majd kiugrik a helyéről.
-- Uram, maga nagyon nehezeket kérdez tőlem, hát mi vagyok én, jós? Úgy látszik, a telefonvonallal baj lehet, nem tudok beszélni a hiba elhárításán dolgozó műszaki kollégákkal. Elöregedtek a vágányok. Eddig is éppen eleget kibírtak már, szerintem százévesek is megvannak. Gondoljon csak bele, tucatjával közlekednek rajtuk a vonatok minden áldott nap - Az utasoknak mindez persze fel se tűnik, ők kizárólag a menetrendjükkel meg a saját kis életükkel vannak elfoglalva.
Az Északi pályaudvar alkalmazottjának egyszeriben megered a nyelve, az utas azt se tudja, hová legyen ámulatában, mi több, szinte bűntudata támad, hogy ennyire türelmetlen, és nem látja be, hogy a vágányokra nézve milyen következményekkel jár az idő múlása - hogy mindenre fittyet hányva kizárólag a saját idejével van elfoglalva.
Zavartan visszaül a helyére, és mind jobban elhatalmasodik rajta a bűntudat. Már el is felejti, hogy siet, hogy hová is igyekezett tulajdonképpen. Egyetlen gondolat foglalkoztatja csupán, hiszen a pályaudvar alkalmazottja rányitotta a szemét: az idő tőlünk függetlenül múlik, a tárgyak elöregszenek, elöregszik minden, amit használunk, ami meghatározza az életünket, mi pedig a legalapvetőbb ismeretekkel sem rendelkezünk róluk.
És ettől egyszeriben áthatja a lelkesedés, ott helyben szeretne elmerülni a vasútállomásnak, a vonatoknak, a vágány- és kábelrengetegnek a történetében, amelyet gyermekkorától fogva használ, és amelyről a legcsekélyebb ismerettel sem rendelkezik.

A TELEFON

Mindenki panaszkodik, hogy sose veszem föl a telefont. Ha tudnák! De persze nem tudják, fogalmuk sincs, mekkora a házunk, mennyit kell érte szaladnom, és micsoda veszélyekkel dacolva tudom csak fölemelni a kagylót, mielőtt végleg abbahagyná a csengetést.
Először is, a sziget klímája miatt a hosszú folyosó kövezete állandóan nedves, nem egyszer elcsúsztam rajta, és heteken keresztül viseltem a nyomát. Aztán itt ez a vakító napsütés, folyton betűz a hatalmas ablakokon, káprázik tőle a szemem, miközben lóhalálában szaladok, hogy még idejében elcsípjem a hívást. A tetejében itt vannak a kutyák, ezek a különös kutyák is! Mindig olyan izgágák, nem tudnak nyugton maradni, pillantásukban folyton az a másvilági homály, egyszeriben előttem teremnek, és panaszos szűkölésbe kezdenek. Olyankor az egész folyosó megtelik visszhanggal, és engem meg mintha hűvös árnyak vonnának körbe holmi pókfonállal, hogy ne érjek oda, hogy soha ne érjek oda időben. De az embereknek erről fogalmuk sincs, úgyhogy folyton telefonálnak, egyre csak hívogatnak, és ahányszor felhívnak, én annyiszor játszom az életemmel.