„… ha létezne boldogság (maga elhiszi?), akkor mondhatnám, boldog vagyok…
Szükségem van a magányra a munkához, az élethez. Eleve fárasztanak, egyáltalán nem is érdekelnek az emberek. Vannak jó könyveim, lemezeim, itt az írógépem, velük együtt teljes az életem, semmi másra nincs szükségem.”

Nagy író, szerencsétlen sorsú asszony, halála után is rendre fölfedezik életművét, melyben vers, színpadi mű, regény és novella egyaránt megtalálható.
Mercè Rodoreda a katalán irodalom nagyasszonya, valóságos mítosz lengte körbe még életében, amikor világtól elzárva élt egy eldugott kis ampurdáni faluban. Világszerte ő a legismertebb katalán írónő, művei eddig huszonhét nyelven jelentek meg. Barcelonában született, egykeként, a versek szeretetét könyvelő édesapjától, katalán nemzeti öntudatát anyai nagyapjától örökölte, aki legnagyobb hatással volt rá kislánykorában. Mikor nagyapja lebénul, a tízéves kislánynak abba kell hagynia az iskolát, hogy segítsen ápolni a nagyapját, úgyhogy az írás, olvasás helyett hímzéssel, varrással folytatja tanulmányait. Nem meglepő ez abban a korban, amikor a lányok számára az egyetlen perspektívát a házasság jelentette, meg az, hogy gyereket szüljenek, és folytatódjék az örök körforgás a megszokott rendben. Rodoreda azonban hamar rájött, hogy ő nem erre született, hiszen egyedül olvasni szeretett, meg az élet apró dolgait figyelni, és viszonylag korán kifejlesztette magában az önállóságra, függetlenségre való igényt. Négy regényt is írt fiatalon, de később megtagadta őket, mondván, hogy csak a tapasztaltatlan író szárnypróbálgatásai voltak, többre nem érdemesek.
1928-ban ismeri meg Joan Gurguít, az anyai nagybácsit, aki ekkor tér vissza Buenos Airesből, ahová szerencsét próbálni ment még fiatalon, s végül a vérségi kapcsolat ellenére, az egyház külön engedélyével, házasságot kötnek. A házasság oka állítólag az volt, hogy a nagybácsi megerőszakolta unokahúgát – ez a motívum megjelenik az önéletrajzi ihletésű Aloma (1938, átdolgozva: 1969) című regényben is; ha ez igaz, akkor mint tény, sok mindenre magyarázattal szolgálhat Rodoreda későbbi életében, gyökértelenségében, viselkedésében. Sokak szerint azonban ez csak legenda, igenis szerelemből ment hozzá a nagybátyjához. 1929-ben megszületik egyetlen gyermekük, Jordi. Rodoreda szenved a házasságban, nem tud azonosulni a feleség- és édesanyaszereppel, ezért mindenféle szellemi tevékenységbe kezd: többnyire újságcikkeket ír, hogy anyagilag függetlenedhessen a férj-nagybácsitól.
1936-ban kitör a polgárháború, Rodoreda kezdettől fogva együttműködik a független katalán Propagandabizottsággal, melynek legfőbb célja a katalán kulturális színvonal emelése, továbbá a katalán kultúra terjesztése szerte a világon (a magyar származású Friedmann Ernő is együttműködött vele, aki Robert Capa néven vált a világ legismertebb haditudósító fotósává). 1937-ben elválik férjétől, s teljes egészében a munkának szenteli életét. 1939-ben egy bombázás során meghal az édesapja, és ebben az esztendőben Rodoreda elkötelezett szerepvállalása miatt fiát az édesanyja gondjaira bízva sok esztendőn keresztül tartó száműzetésbe kényszerül. Párizs külvárosában lakik a németek bevonulásáig, később Bordeaux-ba, majd onnan Genfbe távozik, ahol legfőbb lelki támaszával, Armand Obiols álnéven író kritikussal, Joan Prattal él. Prat a kor értelmiségi csoportjának egyik vezéralakja, s bár nős, gyermeke is van, az ő személyében Rodoreda rátalál a szerelemre. Prat az a fajta ember volt, aki rengeteget írt, de sosem publikált, afféle Monseiur Teste, ahogy Paul Valéry mondaná, ám abban rengeteget segített, hogy Mercè Rodoredából az lehessen, aki lett: nagy író. Csak – mivel semmit sem adnak ingyen – eközben rengeteget is szenvedett, egész az utolsó percig.
A száműzetése párizsi évei alatt verseket ír, melyet a hivatalos irodalomtörténet sokáig tudomásul sem vett.
A szerelem, a háború, a háború utáni időszak igen termékeny szakasz az írónő életében. Fordításból, alkalmi varrásból él Genfben, majd amikor szerelme fordítói állást kap az UNESCO-nál, 1960-ban végleg visszatér az íráshoz, és hozzáfog legsikeresebb regényéhez, amely két év múltán jelenik meg: La plaça del diamant (’Gyémánttér’, 1962). A regény a személyiség elvesztésének és visszaszerzésének történetét beszéli el. Natàlia, a regény főszereplője félárva, édesanyja nélkül nő fel, egy cukrászdában dolgozik a barcelonai Gràcia negyedben. Natàliából Colometa vagyis Galambocska lesz, a nevét is elveszti, s miután hozzámegy, akihez hozzákényszerítik, a sorsa olyan lesz, amilyen a kor háttérbe szorított asszonyaié: a szeme láttára pusztulnak el szerettei, miközben nyomorban és nélkülözésben tengeti életét a házasságban, amely sosem nyújtott számára boldogságot. Lemond saját identitásáról, csak a férje kénye-kedve szerint él, beletörődik helyzetébe. A háttérben zajló események keretét a köztársaság kikiáltása, majd a polgárháború adja. A polgárháború végén Natàlia is fellázad, s a regény végére Colometából Natàlia nagyságos asszony lesz. Rodoreda legjobb regényének tartják, a polgárháború utáni irodalom egyik klasszikusa, több mint húsz nyelvre lefordították.
Svájci korszakából való El carrer de les camèlies (A kaméliás utca’, 1966) című regénye és La meva Cristina i altres contes (’Cristinám és más elbeszélések’, 1967) című kötete. Korábbi, ám csak ez idő tájt jelent meg a Jardí vora el mar (’Kert a tenger közelében’, 1967). Rodoreda igazából sehol sem találta a helyét: Párizs is, Barcelona is a senki földje volt számára. Genfben is úgy él, hogy szinte mindegy neki, hol van, alig eszik, szinte nem alszik, csak ír. Hol a hetedik mennyországban jár, hol a legmélyebb depresszióba zuhan, végtelenül magányos, és csak ír, olvas, időnként festeget és varr. Ír, töröl, javít, félretesz műveket. Összetépi, amit rossznak talál. Hiába nyújtja be pályázatokra regényeit, nem kapja meg a Sant Jordi-díjat. 1964-ben meghal az édesanyja, 1966-ban a volt férj nagybácsi is, majd 1971-ben Bécsben a hajdani kedves is, akivel már jóval korábban szakított.

1972-ben visszatért Katalóniába, s a Girona közelében található Romanyà de la Selva lesz immár végleges otthona. Ott fejezi be a Mirall trencat (’Összetört tükör’, 1974) című regényét és a Semblava de seda i altres contes (’Selyemnek látszott és más elbeszélések’, 1978) című kötetét. (1980)
Utolsó regénye, a Quanta, quanta guerra... (’Mennyi, mennyi háború...’), 1980-ban jelenik meg, s ebben az évben megkapja a Premi d' Honor de les Lletres Catalanes irodalmi díjat, valamint a kritikusok díját is. A La mort i la primavera (’A halál és a tavasz’) 1986-as, posztumusz kiadás.
1983. április 13-án hunyt el Gironában, és végakaratának megfelelően a Romanyà de la Selva-i temető lett a végső nyughelye.