Oprah a VIP-teremben ül, Martinit szürcsölget, és még egyszer belenéz a tükörbe, hogy megigazítsa a ruháját (valódi Chanel), mielőtt kilép a nagyközönség elé. Ujjongó arcok, kíváncsi tekintetek, nekiszegeződő kérdések – tudja, hogy ez vár rá odakint. De egy pillanatig sem bánja. Tündököl, sugárzik, igazi dívaként vonul ki az újságírók közé. Nincs mitől félnie, Oprah neve ugyanis egyet jelent a nagybetűs Sikerrel: nyomában hírnév, pénz és ismertség. Így még az amúgy vérmes újságírók sem nagyon mernek kekeckedni vele. A szokásos, magánéletet feszegető kérdések persze most is előkerülnek, de ma inkább újonnan induló, saját tévé adójáról, az Oprah Winfrey Networkról (OWN) kérdezik, meg arról, hogy kiket lát legközelebb vendégül világhírű talk-showjában. Oprah jól kezeli a helyzetet, karrierjéről magabiztosan, szerelmi életéről rébuszokban beszél. Az újságírók elégedettek, a közönség rajong, Oprah-t pedig, ne szépítsük, majd szétveti az önbizalom. Van is mire büszkének lennie, hiszen olyan neves médiumok választják be újra- és újra Amerika legbefolyásosabb emberei közé, mint a Time, az American Spectator vagy a CNN. Tavaly a Forbes magazin egyenesen Amerika legbefolyásosabb sztárjának nevezte (Hollywood üdvöskéi meg majd belesárgultak az irigységbe).

Oprah szerencsé(nk)re szereti az irodalmat, és a személyét övező népszerűségből nem hagyja ki az egyébként kevésbé ismert írókat sem. 1996 óta tévés könyvklubjában hónapról-hónapra újabb könyveket ajánl a nézők figyelmébe. Gyakran beszél írónőkről. Sőt nem ritka az sem, hogy fekete írónőket ajánl olvasásra, és meghívja őket beszélgetőtársnak műsorába. Azt beszélik, hogy aki az ő talk-showjában szerepel, annak a könyveit jóval többen veszik meg. Azt, hogy Oprah showjánál hatásosabb irodalompropagáló reklám nincs is, mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy az Irodalmi Nobel- és Pulitzer-díjjal is kitüntetett afro-amerikai írónő, Toni Morrison regényeinek eladási példányszáma nem a neves díjak hatására, hanem az Oprah Winfrey Showban történt 1996-os szereplése után nőtt meg ugrásszerűen. Oprah tehát olyasmire képes, amire előtte senki. Közel hozza az irodalmat az átlagemberekhez, és megváltoztatja olvasási szokásaikat (néhányan egyenesen az olvasás forradalmáról, reading revolution-ről beszélnek műsora kapcsán). Ennél többet pedig nem is tehet az irodalom, és azon belül az afro-amerikai nőirodalom széleskörű megismertetéséért.

Na de afro-amerikai? Nő? Irodalom? Mit kezdjen ezzel a gyanús szókapcsolattal a gyanútlan közép-kelet-európai olvasó? A válasz nem bonyolult: adjon egy esélyt, és lapozzon bele néhány fekete írónő művébe, mert remek versekre, elgondolkodtató regényekre és nagyszerű drámákra találhat közöttük. Ha másért nem, az olvasás puszta öröméért is érdemes kézbe venni e műveket. Az olvasás azért lehet öröm ez esetben, mert számos afrikai-amerikai írónő van, aki mind esztétikailag, mind tartalmilag kiváló műveket írt. Kiválóságuk elsősorban őszinteségükből fakad, leplezetlenül tárják elénk a fekete bőrszín és a női lét együttes, egymást átható és keresztező alárendeltségét és az elnyomottság megélésének tapasztalatát. Olyan témákat feszegetnek, melyekről sokáig nem olvashattunk, és olyan hangon szólnak, amit sokáig nem hallhattunk. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nem léteztek, hiszen éltek és alkottak afro-amerikai nőírók már a 18. században (pl. Phillis Wheatley) és a 19-ikben is (pl. Harriet Jacobs vagy Pauline Hopkins), de nagyon sokáig inkább csak ritka kivételnek (urambocsá, fehér hollónak) számítottak, akik nem váltak sem ismertté, sem az irodalmi kánon részévé. Mondhatni szántszándékkal el lettek felejtve.

A némaság ideje mára azonban lejárt. A csend megtörésének első lépését a 20-as évektől kezdve, több hullámban virágzó új néger reneszánsz jelentette. A fekete intellektuális élet központja a New York-i Harlem lett, ahol olyan tehetséges fekete művészek csoportosultak, akik képesek voltak új hangot hozni az addig jellemzően fehér férfiak uralta amerikai irodalomba. Újságokat jelentettek meg, antológiákat szerkesztettek, irodalmi szalonokat szerveztek, egyszóval láthatóvá váltak. Az ekkor színre lépő afro-amerikai írók között szép számmal akadtak nők is, úgy mint Zora Neale Hurston, Nella Larsen, Jesse Fauset és Anne Spencer, az őket követő nemzedékből pedig Anne Petry, Dorothy West, Gwendolyn Brooks és Margaret Walker. Ma már, főként a feminista kritikának köszönhetően, ők is az amerikai irodalmi kánon részévé váltak. Sokáig azonban az új néger reneszánszról szólva, csak férfinevek hangzottak el, holott a mai afro-amerikai nőirodalom gyökerei is itt keresendők. Az ekkor alkotó fekete nőírók műveiben már előkerülnek olyan kérdések, melyek a mai afrikai-amerikai nőirodalomban is központiak: a faji és nemi elnyomás párhuzamba állítása például már Marita Odette Bonner 1925-ös, On Being Young – a Woman – and Colored (Arról, hogy milyen fiatalnak, nőnek és színes bőrűnek lenni) című esszéjében is megfogalmazódik.

Az új néger reneszánsz nőíróit mégis csak a 60-as éveket követő időszakban fedezték fel újra. Ezt egy konkrét esemény is jelzi. 1973-ban Alice Walker elzarándokolt a floridai Fort Pierce temetőbe, ahol felkereste Zora Neale Hurston jelöletlen nyughelyét, és sírkövet állíttatott neki. Ez a nagyon emberi gesztus főhajtás volt a nyomorban és ismeretlenül meghalt Hurston előtt, akit ma már az afro-amerikai nőirodalom anyjának tekintenek. A polgárjogi mozgalmakat követően, Hurston sorstársait, az új néger reneszánsz más elfeledett írónőit is újra felfedezték, és közülük többeket beemeltek a kánonba. Az afro-amerikai női irodalmi hagyomány lassan intézményessé vált, az irodalom tanszékek tananyaga pedig jelentősen átalakult. Fontos szerepet játszott ebben Alice Walker, aki In Search of Our Mothers’ Gardens (Anyáink kertjét kutatva) című esszékötetében a fekete női irodalmi tradíció felkutatásának szükségességét hangsúlyozta, s aki egyetemi oktatóként elsőként kezdte tanítani fekete nők műveit.

A 60-as éveket követő időszak ugyanakkor nemcsak az irodalmi kánon utólagos átformálása szempontjából számít mérföldkőnek, hanem azért is, mert ekkor a fekete nőirodalom ismét felvirágzik. A feminizmus hatására, egyre több női irodalmi antológia jelenik meg, melyekben helyet kapnak afro-amerikaiak is, sőt 1970-ben, Toni Cade Bambara szerkesztésében kiadják The Black Women (A fekete nők ) című válogatáskötetet, melyben kizárólag fekete írónők művei szerepelnek. Olyan neves alkotók lépnek színre ezekben az években, mint Toni Morrison, Alice Walker, Nikki Giovanni, Rita Dove, Maya Angelou, Gloria Naylor, Audre Lorde és Adrienne Kennedy, hogy csak néhány szerzőt említsek. Neveik ma már megkerülhetetlenek az amerikai irodalmi közbeszédben.

S bár Magyarországon még kevésbé ismertek, előremutató jel, hogy az utóbbi években egyre több művüket fordítják le, és adják ki magyarul (például az Európa, majd a Novella Kiadónál folyamatosan jelennek meg Toni Morrison regényei). Akit pedig az egyes művek keletkezéstörténete, recepciója és értelmezési lehetőségei érdekelnek, annak értő útmutatást kínál Az amerikai irodalom története című magyar nyelvű könyv, melyben a szerző, Bollobás Enikő kiemelt figyelmet szentel többek között az afro-amerikai írónőknek is.

Most induló, kéthetente jelentkező irodalmi sorozatunkban először olyan fekete nőírókat veszünk sorra, akiknek művei magyarul is hozzáférhetőek, aztán olyanokat, akik valamiért különlegesek. Lesz szó újítókról és hagyománytisztelőkről, nyelvművészekről és nagy mesélőkről, realisztikusakról és fantáziadúsakról, költőkről és prózaírókról, sőt még egy drámaíróról is. Ami közös bennük, hogy mindnyájan nők, feketék és írók. Amerika legnagyszerűbb fekete nőírói, akiknek segítségével bejárhatjuk az utat Harlemtől a Nobel-díjig.

Urbányi Eszter